Pumával a városban: vallomások a volán mögül

Imádok vezetni. Már egészen fiatalon lenyűgöztek az autók, a rendszámokról tanultam meg olvasni, és a mai napig kisebbfajta csodaként élem meg, ha beülök a kormány mögé. Van valami varázslatos abban, hogy a kezemmel és a lábammal irányítok egy nálam nagyobb, erősebb és gyorsabb gépet. 

Éppen ezért egyből lecsaptam a kínálkozó lehetőségre, amikor megkerestek azzal, hogy egy új, úgynevezett lágyhibrid (mild hybrid – MHEV) Ford Puma társaságában hódolhatok kedvenc hobbimnak, ami egyben a munkám jelentős része is. Már eleve izgatott a Puma, mert a látványos, nem is annyira kisautót már jó ideje nézegettem az utcákon. A 2019-ben bemutatott járgány egy úgynevezett szubkompakt crossover SUV, aminek – a névazonosságon kívül – nem sok köze van a Ford 1997-es kupéjához. Nem rég egyébként már a modell vadonatúj, tisztán elektromos változatát, a Puma Gen-E-t is bejelentették, de maradjunk a jelennél.

Az új, 1.0 literes lágyhibrid Ford Puma 125 vagy 155 lóerős kivitelben, manuális vagy 7 sebességes automata váltóval érhető el. Az utóbbi idők egyik legjobb és legsikeresebb Ford-modelljéről van szó. A külseje elüt a márka fő csapásirányától, de szerethető karakterével a versenytársak mezőnyéből is kilóg. Napi rutinomat folytatva én egy héten át róhattam vele az ország útjait, autópályáktól a nagyvárosi dugókon át a legkisebb vidéki földutakig.

Az egyik legváratlanabb dolog, ami egy sofőrrel történhet

Bár most épp megyünk bele a télbe, a teszthét során akadt néhány váratlanul meleg, napsütéses nap is, amikor egy picit felidézhettem a nyári napokat. Kevés felszabadítóbb dolog van a világon annál, mint amikor hasonlóan enyhe időben – még világosban – autózhatok egy néptelen vidéki úton. Jól belátható, üres útszakaszhoz értem, lendületesen bevehető kanyarokkal, ahol különösen jól ki lehetett használni a Ford Puma kiváló útfekvését. Lehúztam az ablakokat, élvezhettem a kellemes szellőt, mindehhez pedig a kedvenc zenéim szolgáltatták az aláfestést: a maximális szabadság érzését nem sok minden tudja így megadni.

Az ilyen terepen azonban nagy esély van arra, hogy szembetalálom magam az egyik legnagyobb félelmemmel, az erdőből kiszaladó vaddal. Autós karrierem során párszor kerültem már hasonló helyzetbe, senkinek nem kívánom. Egyrészt, az ember nem akar ártani egy állatnak, amely egyáltalán nem tehet róla, hogy a civilizáció betüremkedett az élőhelyére. Másrészt, egy ilyen találkozó rókától felfelé meglehetősen veszélyes, egy nagyobb testű őz vagy szarvas már nem feltétlenül csak a kocsiban tehet kárt. A vidéki, kisebb utakon ezért folyamatosan résen kell lenni. Szerencsére a Ford Puma elektronikus vészfékasszisztense segít a hasonló szituációkban: ha érzékeli, hogy az átlagosnál nagyobb erővel taposunk a fékpedálra, egy kis rásegítéssel gondoskodik róla, hogy a lehető legrövidebb úton meg tudjunk állni. Ez jól jön a nagyvárosi utakon is, ha a délutáni dugóban araszolva egy picit elbambulnánk – itt egyébként a Puma szenzorai is besegítenek, amelyek érzékelik, ha az előttünk lévő autó túl gyorsan közeledne hozzánk, és megelőzi a koccanást. 

Ettől függetlenül mindenkinek javaslom egy vezetéstechnikai tréning elvégzését, ugyanis hiába a parádés technológia, az embernek is készen kell állnia egy hirtelen fellépő vészhelyzet elkerülésére, erre pedig a legjobb módszer az alapos felkészülés.

Sokan nem szeretik, nekem viszont nincs vele bajom

Ha már említettem a dugót, egy picit beszéljünk is róla. A legtöbben iszonyodnak már a gondolatától is, hogy egy csigamódra vánszorgó kocsisor tagjaként múlassák az időt. Természetesen, ha több órás ácsorgásról van szó, azért én sem rajongok, elvégre tölthetném mással is az időmet. A legtöbbször azonban, amikor a navigációs térkép vörösbe borul, sokakkal ellentétben én csak vállat vonok: jó pár esetben rosszabbnak tűnik a helyzet, mint amilyen. Egy végeláthatatlannak tűnő kocsisor gyakran nem jelent többet pár extra percnél, akkor meg minek idegeskedni? 

Nagy rajongója vagyok a podcastoknak, így számomra a dugó egyet jelent azzal, hogy több időm marad meghallgatni egy-egy epizódot. Ha meglátom a kocsisort, már kapcsolom is be az éppen soron következő adást. Az araszolás során sem nagyon szoktam idegeskedni, ilyenkor inkább arra használom az időt, hogy átgondoljam az aznapi, másnapi teendőimet vagy az elmúlt nap történéseit. Esetleg lebonyolítok ilyenkor néhány telefonhívást – természetesen szigorúan csak a kihangosító segítségével. Attól ugyanis még én is idegrohamot tudok kapni, ha valaki a dugóban araszolva azzal tartja fel a sort, hogy épp a Facebookot pörgeti a telefonján, vagy – számomra megfejthetetlen módon – az úgynevezett “pincérezős” módszerrel beszél a telefonján, a kihangosított telefont a kezében, az arcától pár centire tartva. Mindezt az esetek 95 százalékában olyan modern autókban, ahol a kihangosító az alapfelszereltség részét képezi, tehát a világon semmiféle mentséget nem tudok találni erre a rendkívül idegesítő szokásra. Ez azon túl, hogy szabálytalan, balesetveszélyes tud lenni, mert épp az ilyen figyelmetlen vezetők okozzák gyakran a koccanásos baleseteket, ami egy bedugult útvonalon csak tovább súlyosbítja a szituációt. 

A dugókkal kapcsolatban azt tudom tanácsolni autóstársaimnak, hogy vegyenek néhány mély levegőt, és igyekezzenek nem felhúzni magukat a kényszerű várakozástól, hanem tervezzék bele a dugó lehetőségét az útjaikba. 

Titkos utakon

Bár nem esem kétségbe a dugótól, azért, ha lehetőségem van rá, megpróbálom elkerülni, elvégre nem vagyok időmilliomos. Ez még egy olyan dolog a vezetésben, amit nagyon tudok szeretni: “meghackelni” egy nagyváros közlekedését, és kitrükközni a bedugult útvonalakat. Ez ma már röhejesen könnyen megy, hiszen például a Ford Puma navigációja is nem csupán előre jelezni képes az egyes útvonalak kihasználtságát, de a digitális műszerfalhoz méltó módon, egy 12”-os központi érintőképernyőn teszi mindezt. Nem túl nehéz tehát egyszerűen nem arra menni, ahol a legnagyobb a torlódás. Természetesen ez nem mindig kivitelezhető, de az esetek többségében általában van rá mód, hogy találjunk valamilyen egérutat. 

Ehhez persze kulcsfontosságú, hogy ismerjük valamennyire a terepet, hiszen akkor leszünk tisztában vele, hogy merre vannak azok a kis utcák, ahol a madár sem jár, és ahol hatékonyan átugorhatjuk a bedugult útszakaszokat. Néha azonban egy kis improvizációra kényszerül az ember, ilyenkor pedig úrrá lesz rajtam egyfajta vadászösztön. Keresem a kisebbnél kisebb utcákat, szervízutakat, a többsávos főúttal párhuzamosan futó szakaszokat, sőt, akár a földutas részeket is. Az ilyen környékre csak kevesen merészkednek az aszfalt biztonságából, pedig egy Ford Pumához hasonló crossover könnyedén veszi az ilyen “akadályokat”.

Sokszor az egyszerű józan ész segít megtalálni a megfejtést: egy-egy nagyobb főúttal párhuzamosan általában fut még pár utca, azonban 2-3 saroknyira már a kutya sem kódorog el, így ha dugóba keveredtünk, érdemes a legközelebbi sarkon lefordulni, és keresni egy párhuzamos utcát, jó eséllyel sikerrel fogunk járni. Előfordulhat, hogy egy másodperccel sem érjük el hamarabb a célunkat, mint egyébként, de legalább nem sétatempóval vánszorogtunk a kocsisor egyik tagjaként. 

Akárhogy is, vezetni szuper dolog, ha pedig az ember olyan szerencsésnek mondhatja magát, mint én, hogy mindezt egy vadonatúj Ford Puma volánja mögött teheti, akkor egyenesen élményszámba tud menni az autós közlekedés.