Vagány csajoknál a kincstár kulcsa - Női erő a magyar sikerfilmek mögött

Stalter Judit

Az autós üldözés miatt lezárt Fóti útnál érdeklődünk az egyik láthatósági mellényes stábtagnál, hol találjuk a producert, akivel csak az éjszakai forgatás helyszínén sikerült összehoznunk a találkozót. A Saul fiát eddig Cannes-ban népszerűsítő Judit most éppen az HBO-nak készíti az Aranyélet című sorozatot. „Az operatív döntésekbe már nem folyok ugyan bele, de a költségesebb és rizikósabb jeleneteknél azért jó, ha kéznél vagyok” – magyarázza Judit, aki szerint Európában nem létezik az a sztereotip producertípus, aki a jachtjáról teszi be a pénzét fialtatni a produkcióba. „Az ilyet az angolszász országokban sem producernek, hanem befektetőnek hívják. Európában jellemzően kicsi ehhez a piac, itt inkább forrásgyűjtés és kreatív fejlesztés jellemzi a munkánkat.”

Stalter Judit

Judit 18 évesen felvételizett a Filmművészeti Egyetemre, de túl fiatalnak találták, ezért a szintén hoppon maradt Fliegauf Benedekkel inkább megcsinálták a Rengeteg című filmet, ami aztán a Berlináléról el is hozta a zsűri nagydíját. Később az Inforg Stúdiónál kezdett dolgozni, ahol megtetszettek neki a gyártási folyamatok. „Script supervisor voltam, aki gyakorlatilag végigjegyzeteli az egész forgatást, mindent tudnia kell, az összes kapcsolódást. Akkor még filmre forgattunk, amit nem volt olyan egyszerű visszanézni, ezért fontos volt tudni, hogy a szereplő melyik lábával lépett le a lépcsőn, vagy melyik kezében volt a táska.”  Ebből jött a gyártásvezetés, de ahogy mondja, egy ponton az is véges, szeretett volna alkotói szinten is beleszólni a filmkészítésbe, ezért átment a Laokoon Filmhez, majd spanyolországi produceri iskolát is elvégzett: „Ennek köszönhető, hogy ma gyakorlatilag nincs olyan ország, ahol ne volna olyan fiatal, ambiciózus producer, akit bármilyen kérdéssel, bármikor felhívhatok.”

Judit szerint a mostani filmes generáció női ereje is benne van, hogy ilyen sikeres a magyar film: „Segítjük egymást, például vittem a vágószobába Petrányi Vikit, megmutatni neki Tilla legújabb filmjét, még mielőtt a Filmalap látta volna. Dölyfös férfiak ezt aligha tennék meg” – viccelődik. A sűrű napirend mellett a filmezés mellett nem sok más fér bele: „Szeretnék valamilyen hobbit, de aztán mindig rájövök, hogy van. Ez az.” A főzésnek ugyanakkor bele kell férnie, mert Juditnak van egy kutyája, aki allergiás, így csak főtt ételt eszik.

Petrányi Viktória

„Nem voltam szörnyű, de nem voltam kiemelkedő sem. Közepesnek lenni pedig nem érdemes” – mondja operatőri szárnybontogatásairól, így hamar letett kezdeti terveiről. „Azt precízen tudtam, hogy nem akarok rendező lenni, 50–100 embert motiválni, és nincs meg bennem az a fajta eltökélt igény sem, hogy mindenen átvigyem a közlendőmet. Ellenben akiknek igazán van víziójuk, amivel mélyen azonosulni tudok, azokat tudom segíteni, és építeni az utat ennek a víziónak a megvalósulásáig” – meséli megnyugtató, szinte hipnotikus orgánummal Viki, és már el is tudjuk képzelni, hogy bármilyen parázs tárgyalási helyzetben képes megnyugtatni a partnereit. A Mundruczó Kornéllal a kezdetektől együtt alkotó producer szerint azért jó adag makacsságra szükség van ahhoz, hogy az ember éveken át ugyanazon a munkán fáradhatatlanul dolgozzon: „Nem történhet meg, hogy úgy érezzem, már nem érdekel” – mutat rá, hogy a filmek kiválasztásakor korántsem csak a gazdasági megfontolások vezérlik, ezért nem is halmozódnak a produkciók a Kornéllal közösen alapított Proton Cinemánál.

Petrányi Viktória

„Ha egy történetnek nincsen relevanciája a jelen életünkre, egyszerűen nem érdekel eléggé” – teszi hozzá. Elutasítja azt a feltételezést, hogy esetleg másként viszonyulnak a nőkhöz ebben a szakmában, mint a férfiakhoz. Mint mondja: „nincs genderkérdés a fejemben, ez a munka nem férfit vagy nőt kíván, hanem embert – de ahogy a férjem szokta mondani, ez lehet akár »női ember« is. Legalább annyi női, mint férfiattribútumra van szükség, az empátia pedig sokszor célravezetőbb, mint a keménység, de azért az mindenképpen elmondható, hogy ez a szakma stratégát kíván” – foglalja össze tömören. Persze, nemzetközi közegben, ahol nem ismerik egymást annyira a szakmabeliek, belefutott már néhányszor abba, hogy rövid egyeztetés után a főnökét keresték. Szerinte ez inkább a korának volt köszönhető: „sokáig voltunk extrémen fiatalok, ezen a problémán kb. 32 éves koromra sikerült átverekedni magam. Talán akkor utolértem valahogy a korom”.

Saját munkáknál elejétől a végéig kint van a forgatásokon, de a külföldi, úgynevezett szervizprodukcióknál csak akkor megy, ha valami fennakadás van. Ilyenkor, ha megjelenik, mindenki tudja, hogy annak oka van. „Egyes producerek jelenlétére mindenki haptákba vágja magát, de tőlem nem fél senki” – nevet Viki, aki egyébként emellett kóser háztartást is vezet, ugyanis rabbifeleség.

László Sára

Londonban bébiszitterkedett, amikor a BBC-nél dolgozó barátok révén asszisztensi munkát kapott az egyik dokumentumfilm forgatásán. „Nagyon furcsa volt tapasztalni az akkoriban többnyire száraz, képileg igénytelen kivitelezésű magyar tévés dokumentumfilmek után, hogy a brit tévécsatornánál igenis megdolgoznak a néző figyelméért, amihez hasonlót itthon nem igazán láttam” – mondja Sára, aki később a Filmművészeti Egyetem alapvetően tévés osztályába jelentkezett, de mivel a kurzust indító Fehér György váratlanul elhunyt, a játékfilmes képzés lett hangsúlyosabb. „Jobban élveztem, ha nem én vagyok az előtérben, és inkább csak plusz két szemként vettem részt a forgatásokon, hátulról sugdosva a többiek fülébe a meglátásaimat. Fel is merült, hogy a stáblistán sutyorgóként tüntetnek fel” – nevet, majd hozzáteszi, hogy ebben a pozícióban sokkal több mindent észre tud venni, mintha állandóan neki kellene hoznia a döntéseket.

László Sára

A produceri szakmába végül az egyik francia cégnél tanult bele, ahol három producernő közül az egyik asszisztenseként dolgozott. „Ez a mesterség nem annyiból áll, hogy amennyi pénzt szerzel, olyan jó vagy, mert a pénz mellé kompromisszumokat is hozol, amik tönkre is vághatják a produkciót” – mondja. Saját cégét, a Campfilmet egykori osztálytársaival indította el, amikor a Magyar Mozgókép-alapítvány (MMKA) bedőlt. Ez a kezdeti években dokumentumfilmes tervek felé sodorta őket, mert ezen a területen találtak forrást, ami kézenfekvő volt Sárának. „Nincs akkora különbség játék- és dokumentumfilm között, mi egyszerűen fontos történeteket mesélünk el, filmes eszközökkel” – mondja, és hozzáfűzi, hogy jellemzően aktuális társadalmi témákkal foglalkoznak, az aktualitáson túlmutató megközelítésben.

A Káin gyermekeit is jegyző producer szerint a nemzetközi piacra lépés az egyik legnehezebb része a munkának: „Meg vagy győződve arról, hogy nagyon erős a produkciód, aztán kiderül, hogy nemzetközi szinten nagyon sok a hasonló erejű. Ráadásul, miután megszoktad, hogy itthon figyelnek rád, ott csak állsz a sarokban, és senki sem vesz észre” – emlékszik vissza a kezdeti nehézségekre, de mint mondja, az a titok, hogy nincsen egyetlen örökérvényű producerkép, egyszerűen meg kell figyelni, mik az erősségeid, és azt nyomni. „Nem száz emberrel kell kapcsolatot tartani, csak azt a néhányat kell megtalálni, akivel együtt tudsz működni, ehhez pedig jól jön, ha az elején a sarokban állva megfigyeled a közösséget.”

Turán Eszter

Végigrostálta 24-25 évesen az egész magyar színészi állományt, amikor Magyarországon forgatott amerikai produkciókhoz keresett szereplőket mint casting director. „Nem biztos, hogy elég empatikus voltam” – gondol vissza most a Kolosy tér egyik kávézójának teraszán ülve, virágmintás kabátjában. Néhány film után úgy érezte, hogy tovább kell lépnie: „Castingosként megcsináltam öt filmet, nem láttam semmi pluszt abban, ha csinálok hatodikat is”. Ezért aztán Trepper Viktóriával megalapította saját cégét, a Movie-bart. „Életemben nem gyártottam semmit, muszáj volt mellém ellensúlynak Viki. Az ő IX. kerületi konyhájából készítettük megrendelésre a reklámokat.” Eszter szerint a magyar piac elég szűk ugyanis, ezért ha valaki életben akarja tartani saját filmgyártó cégét, be kell vállalnia a reklámokat, amiket egyébként jó platformnak tart a kísérletezésre. „Szemtelenül fiatal voltam, más szemlélettel, ami új volt az ügyeskedő üzletemberek világában”– mondja, majd hozzáteszi, hogy eleinte sokszor érezte, kiscsajnak nézik, de mára már előnyére tudja fordítani nőiességét: „Finomabb módszerekkel gyakran többet el lehet érni, mint az asztalcsapkodással.” Eszternek például azt is sikerült elérnie, hosszas tengerentúli tárgyalások után, hogy Magyarországon forgatták a 2 millió dolláros költségvetésű amerikai thrillert, a novemberben mozikba kerülő Thursdayt.

Ugrin Julianna

Producere volt már a saját diplomamunkájának is, amit Kárpáti Péter rendezett és Vízkelety Márton volt az operatőre. Később így hárman hozták létre az Eclipse Film Kft.-t, ahol leginkább dokumentumfilmek készülnek, például a Szerelempatak, amely bekerült a dokumentumfilmek Cannes-jaként számon tartott Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál legjobb 16 alkotása közé. „A doku nem olyan kapós műfaj ugyan, mint a játékfilm, pedig épp olyan izgalmas és dramaturgiailag gazdag” – állítja Julianna, aki szerint nem egyszerű dolog összeegyeztetni a rendelkezésre álló anyagi forrásokat és a művészi intenciókat, ugyanis a rendezők mindig életük legjobbját akarják megcsinálni. „Művészekkel, művészetről beszélünk, itt nem működik az a tárgyalási stílus, mint mondjuk egy gazdasági vállalatnál, az empátia sokkal inkább felértékelődik” – mondja, majd hozzáteszi, hogy a nőknek ráadásul az a tulajdonságuk, hogy egyszerre több dolgot tudnak menedzselni, a producerkedésnél pedig pont erre van szükség.

Gyárfás Eszter

„Az embernek nem a neme, hanem a határozottsága, a minősége határozza meg, hogyan ülnek le vele tárgyalni. Attól még, hogy valaki nő, lehet határozott” – vélekedik Eszter, aki szintén a Proton Cinemánál producer, Petrányi Viki és Berkes Júlia mellett. Ő kezeli a szervizmunkákat, de az ő keze aló került ki a Berlinálé versenyprogramjába bekerült Viharsarok, és ő volt az egyik producere a Fehér Isten című Mundruczó-filmnek is. „Az én olvasatomban a producer biztonságot teremt és inspirál” – mondja Eszter, aki tavaly meghívást kapott a nemzeti filmpromóciós szervezeteket tömörítő European Film Promotion háromnapos szakmai programjára, ahová eddig csak néhány magyar producernek volt szerencséje eljutni, például Petrányi Vikinek, Stalter Juditnak és Taschler Andreának.

Varga Szabolcs cikke a HVG Extra A nő 2015/1-es számában jelent meg.