HVG Extra A Nő
HVG Extra A Nő

A képek érkezése előtti napokban interjúzunk. Nagy az izgalom, és sok a feladat. Annak, hogy egy budapesti Frida Kahlo-kiállítás apropóján üljünk le beszélgetni, még egy éve sem lett volna túl nagy a valószínűsége. Hogy eredetiket nézhetünk négy hónapig a fővárosban, rengeteg tényező szerencsés együttállásának és a hazai fogadó intézmény elkötelezett munkatársainak köszönhető. Például Lantos Adriána kurátornak.

A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tárlata, a Frida Kahlo – Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból nagyjából december eleje óta szerveződik, de a szándék, hogy legyen kiállítás, sokkal-sokkal régebbi. Volt már jó néhány kísérlete az intézménynek, sőt más budapesti múzeumoknak is, ez idáig azonban nem koronázta siker az erőfeszítéseket. Erről és a Kahlo-örökségről kérdeztük Lantos Adriána művészettörténészt, a Szépművészeti Múzeum munkatársát, a mexikói festő első hazai kiállításának kurátorát.

Sokéves kísérletezés, reménytelen tapogatózás után miért éppen most sikerült?

Eddig akárhányszor futottunk neki, nem jött össze. Én például tíz évvel ezelőtt egy mexikói ösztöndíjutam során már puhatolóztam – még az akkori nagykövet is sokat tett az ügy előrelendítése érdekében –, de nem jártunk sikerrel. A körülmények most éppen úgy alakultak. Pont volt egy rés, ahol minden tökéletesen összeállt, a kiállítási anyag éppen rendelkezésre állt, mi pedig tudtuk fogadni. Ez szerencse. Én művészettörténészként leginkább spanyolos témákkal, egy másik végzettségemnek köszönhetően pedig Mexikóval foglalkozom – ezért gondolt rám az igazgató, amikor felkért a kiállítás kurátorának.

Budapestre hány kép érkezik?

35, javarészt festmények, illetve néhány rajz. Ahogy a kiállítás címe is mutatja, ezek javarészt abból a közönség által látogatható mexikói magánmúzeumból érkeznek, amely általában a világ bármely tájára utazó Kahlo-kiállítások magját adja. Attól függően, hogy egy fogadó intézménynek mennyi kapacitása, ideje és pénze van, ki tudja egészíteni más művekkel, de ez hatalmas munka, hiszen javarészt magángyűjtőkkel kell tárgyalni. Irdatlan költségei is lehetnek egy-egy tárlatnak – pláne, ahol monografikus kiállítást szerveznek. Ha tehát egy múzeum szeretne Frida Kahlo-kiállítást rendezni, a mexikóvárosi Dolores Olmedo múzeumhoz kell fordulnia, de Kahlo népszerűsége miatt néha évente két-három kiállítás is van a világon (hozzánk is Milánóból érkeznek a képek), szinte lehetetlen elcsípni – vagy hosszú évekkel előbb le kell csapni az anyagra. Aztán ha létre is jön a megállapodás, hatalmas szervezés előz meg egy-egy ilyen kiállítást, rengeteg láthatatlan munka. Nekünk a kezdeti 30 képet sikerült végül 35-re emelni, tudtunk tehát máshonnan is műveket szerezni, ami ilyen szűk időkeret mellett nem volt egyszerű. Komoly eredményként könyveljük el a bővítést.

Frida Kahlo - Guillermo Kahlo felvétele (1932)

Zömmel önarcképeket fogunk látni?

Nem. Lesznek természetesen önarcképek is, de nem elsősorban ezekre koncentrál a kiállítás. Ez a 35 kép nagyjából lefedi Frida Kahlo életművét a kezdetektől, a korai szárnypróbálgatásaitól kezdve a legaktívabb korszakán át egészen a haláláig – és a témákat is jól be tudjuk mutatni a segítségükkel, amelyek Fridát foglalkoztatták.

Mire koncentráltál elsősorban a koncepció kidolgozásakor?

Nekem az a feladatom, hogy úgy állítsam össze ezt az anyagot, hogy általa elmesélhető legyen Frida Kahlo élete, és hogy kiderüljön, az egyes munkák hogyan kapcsolódnak az életműhöz. Szekciókban, sorrendekben, súlyozásban kellett a legeslegelejétől gondolkodni – amihez persze elengedhetetlen, hogy mélységeiben is ismerje az ember a Kahlo-életművet és az örökséget. Világszerte roppant népszerű, temérdek kiállítást rendeztek már a képeiből, rengeteget foglalkoznak vele. Újat mondani nagyon nehéz. És az aktualitások közül is nehéz lenne csupán egyet kiemelni. Frida Kahlo nyelve univerzális, szinte tálcán kínálja a kapcsolódási és azonosulási pontokat. Hallatlanul őszinte volt saját magához, emellett kifejezetten egyszerű képi eszközöket használt. A 21. század embere, aki folyamatosan önvizsgálatot tart és azon igyekszik, hogy megértse önmagát, könnyen kommunikál a Kahlo-képekkel. Gazdag forrás. A szenvedő ember, aki a saját érzéseit és fájdalmát próbálja különféle módokon feldolgozni, aki a saját élete viszontagságait szeretné újra- és újrafogalmazni: ennél aktuálisabb üzenet manapság aligha akad.

A kísérő kiállítás, a Fridamánia is igyekszik körüljárni, hányféle csoport, mozgalom, aktuális trend kapaszkodik Kahlóba, és tartja az előfutárának, illetve gondolja őt újra sokféleképpen.

Nagyon gazdag és izgalmas anyag lesz – elengedhetetlen is, ha Frida Kahlóról szeretnénk gondolkodni. Nem véletlenül fedezték fel őt már a hetvenes években a feministák – Frida korában a feminizmus még mást jelentett, de nem meglepő, hogy éppen benne találata meg az előfutárát több csoport is. Az erős és őszinte, magáért kiálló, önkifejező nő, aki a férfias jegyeket is bátran hangsúlyozta, és tudatosan használta – Kahlo a korabeli nők sorából azért messze kilógott. Vállalta a másságát, a küzdelmeit, a sérülékenységét és a gyengeségeit. Ezzel tömegek azonosulnak évtizedek óta.

Gondolom, láttad már élőben az itthon kiállított képeket.

Igen, még Mexikóban. Roppant érdekes volt, hogy annak idején kiplakátolták az egész várost, hogy az eredetik végre hazajöttek. Azzal, hogy bő másfél évtizede évente akár két-három kiállításra is utazik az anyag, gyakorlatilag el is ment az év. Hiába ismeri a világ Frida Kahlo képeinek legnagyobb látogatható gyűjteményeként a mexikói Dolores Olmedo múzeumot, odamegy az ember, és reprókat lát a falon – gyakorlatilag ünnepszámba megy, amikor az eredetik otthon vannak. Nekem mázlim volt, hogy éppen elkaptam. Emellett két monografikus kiállítást is volt szerencsém látni, egyet Bécsben, illetve a mostani milánóit is meg tudtam tekinteni. A bécsi számomra revelatív értékű volt, életemben ott láttam először együtt ennyi Frida Kahlo-művet. Nagyon erősen át lehetett érezni, hogy mennyi mélység van a műveiben, mennyire hatott az aktuális lelkiállapota a képeire. Vannak hallatlanul kifinomult, koncentrált, mesteri munkái, amelyekbe mindent beleadott, és minden tökéletesen is sikerült. És vannak olyanok is, amelyeken látszik, hogy nem volt túl jó formában. Elég jelentős a kvalitásbeli különbség az egyes munkák között, ezt nagyon érdekes volt közelről megfigyelni.

Lantos Adriána, a hazai kiállítás kurátora

A londoni Victoria and Albert Museum aktuális kiállításán jó néhány személyes tárgy, ruha tekinthető meg, amelyek először láthatók Mexikón kívül.

Diego Rivera három évvel Kahlo után halt meg, ő volt Frida javainak örököse, a legendás Kék Ház is egyedül az ő tulajdona lett. A végrendeletében a mexikói államra hagyta, és indítványozta, hogy legyen látogatható múzeum, ám szerepelt benne egy kikötés, miszerint bizonyos helyiségeket, személyes tárgyakat és dokumentumokat ötven évre zárjanak el. Ezek a helyiségek és a megjelölt tárgyak nem kerültek sem a kutatók, sem az érdeklődők elé. Frida Kahlo halálának ötvenéves évfordulóján, 2004-ben oldották fel, és rengeteg minden került elő. Ezek Frida legszemélyesebb tárgyai voltak, igazán intim holmik, levelek, piperecuccok, rengeteg ruha és fénykép. Egy mexikói fotográfusnő például bemehetett a fürdőszobájába, és mankót, véres kórházi köpenyt örökített meg, egy sarokba állított Sztálin-reprót, Kahlo műlábát is… Számomra éppen ez az a határ, ahol elbizonytalanodom, mindez tényleg a nagyközönségre tartozik-e. Egy ember privát szférájába ennyire befurakodni talán már sok. Másokat persze pont ez érdekel, és azt mondják: ez is az életmű része, közszemlére tehető.

Elég precízen dokumentált az élete, a kutatónak és a művészettörténésznek nyilvánvalóan aranybánya a millió levél, fotó, de felteszem, amikor katalógust kell összeállítani, akár kényelmetlenné is válhat ez a bőség.

Frida valóban rengeteg levelet írt, nagyon szépen és kifejezően fogalmazott, sokszor eszembe is jut, hogy ez a nő akár költő vagy író is lehetett volna. Rendkívül sokoldalú művészszemélyiség. Hihetetlenül adott a saját megjelenésére is, a közszereplésekre, minden pontosan meg volt tervezve. Rengeteg fotót készítettek róla, ezeken rendszerint tökéletesen néz ki. A brandépítés mint fogalom nem is létezett akkoriban, de Frida Kahlo ösztönösen törekedett rá. Fotóalbumokat is kiadtak már, amelyekben csak az ő képei szerepelnek, és igen, a katalógusunk összeállításakor tényleg a bőség zavarában voltunk: rengeteg szenzációs felvétel van róla. Nagyon nehéz feladat válogatni köztük. Fridával kapcsolatban ráadásul szinte mindenkinek vannak ismeretei, van véleménye, látta a filmet Salma Hayekkel. Van, aki bajszos, összenőtt szemöldökű nőként gondol rá, aki karakteres önarcképeket festett, más az ősfeministát látja benne, a független, erős nő szimbólumát, akadnak, akik színes popikonként, modern múzsaként tekintenek rá – nekik mind-mind mondani akartam valamit a kiállítással. Össze kell foglalni ezt a tudást, kreálni kell valamit, amibe ez a sokféleség valahogy illeszkedik.

Pontosan így képzelem, hogy ez roppant teher: megkísérteni ezt a sztáralakot, kezdeni valamit ezzel a temérdek információval, véleménnyel, szerteágazó hatással, miközben szigorúnak lenni a saját koncepciódhoz is.

Nem könnyű. De a koncepció lényegében ennyi: azokon a képeken keresztül, amelyek láthatóak lesznek nálunk, szeretném megmutatni, hogy ki volt Frida Kahlo. Ehhez el kell mesélni az életét, meg kell mutatni, milyen témák foglalkoztatták, milyen fájdalmak gyötörték, és hogyan jelenítette meg mindezt. Stabil alapokat szeretnék, amelyekre építve aztán a tárlatvezetések során egy sokkal komplexebb történet elmesélésére lesz lehetőség. A Fridamánia kiállítás, a kapcsolódó rendezvények és a programok ebben mind segíteni fognak. De van benne azért egy aprócska vonal, ami szerintem roppant érdekes, és magában a kiállításban nem tudtam annyira kifejteni, a katalógusban viszont igen. Amikor a kurátori bevezetőn gondolkodtam, az járt a fejemben, hogy vagy elismétlem, amit már annyiszor elmondtak róla, vagy kiemelek valamit, ami mondjuk éppen nekünk, magyaroknak különösen érdekes lehet.

Az apai felmenők?

Pontosan. Frida Kahlo élete utolsó éveiben többször is kijelentette, hogy az édesapja szülei magyarok voltak. Talán rögtön az elején érdemes tisztázni, hogy német történészek írtak erről egy könyvet, amelyben levéltári adatokra hivatkozva megcáfolták ezt – tehát a tudomány mai állása és a hivatalos verzió szerint az apa német volt. Frida a naplójában, amelyet az utolsó tíz évben vezetett, leírja az életét, és úgy kezdi, hogy az apja szülei Aradról vándoroltak Baden-Badenbe. 1951-ben festett egy portrét az apjáról, az aljára pedig egy kis mondatszalag került: „Megfestettem az apámat, Guillermo Kahlót, a magyar–német fotográfust.” Furcsa, hogy miért állít ilyesmit. Frida első önéletrajzírói hitelesnek fogadták el, amit a művész állított, és ezért is szerepel ez az adat a legtöbb helyen a mai napig. 2005-ben azonban, ahogy már említettem, két német történész kiadott egy monográfiát Guillermo, azaz Wilhelm Kahlóról. és ők vetették fel azt is, hogy ez a személyesmítosz-kreálás része lehetett. Ami persze nem állt tőle távol, mégis érdekes, hogy miért illesztette be ezt a magyar szálat. A tanulmányomban ennek próbáltam egy kicsit utánamenni, hogy milyen tényezők játszhattak ebben szerepet.

Például mi?

Hogy pontosan kiket, milyen magyarokat ismerhetett. Hogy milyen élmények és befolyások érhették. Hogy mihez fért hozzá, minek olvashatott utána, kikről hallhatott. Hihetetlenül olvasott, roppant művelt nő volt, amivel sosem kérkedett, de már gimnazistaként falta a könyveket, kiváló iskolákba járt. Angolul és németül már gimnazista korában is olvasott (nem csak szépirodalmat, hanem filozófiai írásokat is). Ennek jártam kicsit utána, ezeket a sejtéseimet osztom meg. A furcsa az, hogy a negyvenes évek előtt ezt soha nem mondta, de legalábbis nem írta le. Mi történhetett a negyvenes évek végén? Evidensnek hat, hogy a magyar származású Muray Miklós (azaz Nickolas Muray) fotográfus, aki nagyon fontos férfi volt az életében, játszhatott ebben szerepet. Vele közel tíz évig volt szerelmi kapcsolata. A német történészek határozottan ezzel magyarázzák, hogy ilyen közel áll a magyarsághoz, de számomra az a furcsa, hogy ez a szoros viszony 1940-ig tartott – Frida 1954-ben halt meg. Hogyhogy csak az ötvenes években kezdte el mondogatni, hogy magyar származású? Logikailag nem áll össze. Én inkább olvasmányélményre, más személyes ismeretségre vagy általunk egyelőre nem ismert információkra gyanakszom.

Frida Kahlo: A törött oszlop, 1944, 39.8 x 30.5 cm Col. Museo Dolores Olmedo, Xochimilco, México Photo credit: Erik Meza/Javier Otaola ©Banco de Mexico Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust, Mexico, D.F. by SIAE 2018

Művészettörténészként mennyire nehéz a Frida Kahlo köré fonódó kultuszt lefejteni, és mérlegre tenni a műveit? Elég hálátlan feladat lehet alkalomadtán leemelni őt a piedesztálról.

Nagyon tisztelem, nagyra tartom, és sokat foglalkoztam vele életem során, de ez a nagy lángon égő rajongás, ami körülveszi, azért nem kapott el. Szinte szentként tartják számon, aminek a konkrét művészi teljesítményhez lényegében nincs köze. Sok vele kapcsolatban a túlzás. Művészként meglehetősen nehéz őt megítélni, mert hullámzó a teljesítménye. Ő egy naiv művész, amit sokszor elfelejtenek. Önképzéssel érte el, amit elért, és ebben vitathatatlanul kiemelkedő a teljesítménye. Ezen belül vizsgálva tényleg találunk mesterműveket. A kortársai közül kétségtelenül akadnak jobbak, emellett ott a férje állandó árnyéka is, ami a népszerűséget illeti, de a művei mélysége az, ami igazán megragadó, és ami Frida Kahlót igazán eredetivé teszi.

Ha mint női festőt – főállású női festőt – és mint női művészt nézzük?

Kahlo nem volt karrierfestő. Amikor élete legsúlyosabb balesetét elszenvedi, még iskolás fiatal lány, akinek összeomlik a perspektívája. Egyértelmű lett, hogy nem megy egyetemre, hogy nem lesz belőle orvos, ráadásul a kezelése költségei horribilisek voltak. A családja lényegében belerokkant anyagilag. A házra is hitelt kellett felvenni – majdnem el is árverezték. Abban a pillanatban egyébként, hogy jobban lett, azonnal pénzt akart keresni, dolgozni akart, hozzájárulni a családi költségvetéshez (még pénztáros is volt). Ekkor találkozott későbbi férjével, Diego Riverával. Kahlót az érdekelte, hogy a nagy művész hogy látja: a képei alapján van-e benne annyi tehetség, hogy hivatásszerűen fessen. Diego pedig nagyon hitt benne. Egy végtelenül szenvedélyes, autentikus, eredeti művészt látott benne. Később is őszintén csodálta a feleségét, volt, hogy azt nyilatkozta, nála jobb, nagyobb hatású művész. De hogy Kahlo végül nem lett „hivatásos” festő, az azért lehetett, mert miután összeházasodtak, Frida és a családja anyagi gondjai egy csapásra megoldódtak.

Részben ezért is fogadta el a család.

Bizony, ezért. Hiszen Rivera köztudottan nagy nőcsábász volt, Fridánál 21 évvel idősebb, kommunista, és egy „rozmár”. Frida anyja eleinte finoman szólva sem rajongott a lánya kérőjéért, de Rivera vagyona meggyőzőnek bizonyult. Hamar kihúzta a családot a gödörből. A ház is Fridáé és Diegóé lett, Frida Kahlónak pedig innentől kezdve nem voltak megélhetési gondjai. Csak azért festett, mert festeni akart – az anyagi biztonságáról élete végéig lényegében a férje gondoskodott. Persze voltak megbízásai, rendeltek tőle portrékat, ha tehette, sokat dolgozott, de jellemzően a negyvenes évek közepe-végétől.

Az elismerés miért jött ilyen későn? Akár a saját tehetsége okán, akár pusztán azért, mert a híres festő felesége – akiről maga Diego is mindig szuperlatívuszokban beszélt –, miért nem figyeltek fel rá előbb?

Voltak képei, amelyeket más művészekkel együtt állított ki, többen is tehetségesnek tartották, de az igazi áttörés a francia André Bretonnak köszönhető. Ekkor 1938-at írunk. A szürrealizmus atyja megjelenik Mexikóban, már hallott korábban Kahlóról, és azonnal született szürrealistaként kezdett el beszélni róla. Frida Kahlo nem értett egyet ezzel feltétlenül, később határozottan tagadta is. Mégis ezt követően, New Yorkban volt az első egyéni tárlata, és ekkor kezdtek el felfigyelni rá. Hamar rájött, hogy semmilyen izmushoz nem szeretne tartozni, és nem is érez egyikkel sem szorosabb rokonságot. Miután kiállít Párizsban is, elég határozottan elhatárolódik a szürrealista művészektől, a léhűtő, kávézókban ücsörgő, fecsegő művészektől a hideg rázza, és ahogy egy levelében fogalmazott, inkább árulna tortillát a piacon, mint hogy olyanná váljon, mint ők. Mindenesetre a Louvre az első közgyűjtemény, amely képet vásárol tőle, és a negyvenes évek elejétől egyre ismertebb és keresettebb művész lesz.

Frida Kahlo alapvetően nem volt gyötrődő, önemésztő, bizonytalan festő. Ez a művészi magabiztosság miből táplálkozott?

Folyamatos önvizsgálatot tartott. Kíméletlenül őszinték a képei, de művészi önmarcangolásról szó sincs. Az életfilozófiája alapvetően nagyon pozitív, szeretett a jó és előremutató dolgokra koncentrálni. Hitvallása szerint „a természet mindenért kárpótol”. A sok szenvedés mellett mindig ott van, mennyit nyert általa. Hogy milyen gazdag, tartalmas életet élt, mennyi szépség vette körül – és hogy milyen hálás tudott lenni ezért. Amit kapott az élettől, ami a sorsa volt, abból igyekezett a lehető legtöbbet kihozni. Mindenből képes volt építkezni, és minden fájdalmánál erősebb volt.

Kiállításinfó

Frida Kahlo – Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból

Magyar Nemzeti Galéria, C épület

2018. július 7. – november 4.

 

 

 

 

 

szerző: Fiáth Marianna

Július 6-án, Frida Kahlo születésnapján jelenik meg a HVG Extra A Nő friss lapszáma, amelyben hosszasan foglalkozunk a mexikói festő életével és örökségével, az első hazai kiállítással, továbbá azzal, mit jelent nőként hinni magunkban, honnan táplálkozhat az önbizalom, és mi mindent tehetünk, ha híján vagyunk ennek a manapság különösen fontosnak tartott tulajdonságnak.



Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra A nő magazin közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.

Megtömte a fogyasztóvédelem bukszáját az állam a Black Friday-re

Megtömte a fogyasztóvédelem bukszáját az állam a Black Friday-re

Kötvényekkel lép be az állam a nyugdíjpiacra

Kötvényekkel lép be az állam a nyugdíjpiacra

A járulékplafon eltörlése a lengyeleknél alkotmányellenes, nálunk nem

A járulékplafon eltörlése a lengyeleknél alkotmányellenes, nálunk nem

Belügyminiszteri külön engedéllyel léphetett az országba Gruevszki

Belügyminiszteri külön engedéllyel léphetett az országba Gruevszki

A NER-kritikus Fluor Tomival avatják fel a Mol-Vidi-stadiont

A NER-kritikus Fluor Tomival avatják fel a Mol-Vidi-stadiont