A felelős állattartás ott kezdődik, hogy felmérjük a saját életünket, mi fér bele

HVG BrandLab: Mit értünk felelős állattartás alatt?

Schreiter Kata: A felelős állattartás ott kezdődik, hogy felmérjük a saját életünket, mi fér bele, és ennek megfelelően választunk fajt és fajtát. Ha például nem vagyunk sokat otthon, akkor inkább legyen aranyhalunk vagy macskánk. Ha sokat utazunk, dolgozunk, sokat járunk el olyan helyre, ahová nem lehet kutyát vinni, akkor ne akarjunk kutyát. A felelős állattartás innen indul, és nem onnan, hogy a gyereknek nem veszünk nyulat húsvétra. Ha a kicsiknek veszünk állatot, akkor azt magunknak vesszük, a felelősség minket terhel, ezt tudni kell. Egy négy-ötéves gyerek nem fogja etetni és sétáltatni a kutyát.

Mindez ott folytatódik, hogyha civil emberként valaki bántalmazás vagy rossz állattartási körülmények szemtanúja, akkor nem vár hetekig, hónapokig, amíg segítséget kér. Van, aki hosszú ideig elnézegeti, hogy a szomszédban egy rövid láncra van kikötve a kutya, és üvölt egész nap, majd amikor már neki is kellemetlen a szituáció, szól egy civil állatvédő szervezetnek, aki megkérdezi, hogy mi tartott ennyi ideig, és még ő van megsértődve. Ha ég a házad, amellett, hogy hívod a tűzoltót, te is megpróbálod oltani, de ez az állatvédelemben sajnos nincs így. Adottak a lehetőségek, hogy milyen esetben kinek kell szólni: gondatlan tartás esetében a település jegyzőjének, állatkínzásnál a rendőrségnek. Sok a társasházi bejelentés is, hogy kaparja a kutya az ajtót, és ugat: ilyenkor a közös képviselőt keressük.

H.B.: Első gazdiként hogyan vágjunk bele a kutyakeresésbe?

S.K.: Mindenféleképpen keressük meg az ideális társat. Ha aktívabb életet élünk, akkor ne vegyünk egy bernáthegyit, őt elég nehéz bárhova vinni. Persze lehet, csak kell hozzá venni egy családi autót. Vagy ha a negyedik emeleten lakunk, akkor nem feltétlenül a tacskó az ideális választás, mert nekik nem tesz jót a lépcsőzés. Mindent figyelembe kell venni: hogy mikor vagyunk otthon, hol élünk.

Terriert ne vegyünk egy földszinti, lépcső melletti lakásba, mert mindenkit megugat, a mudi szintén ugatós. Panelba ne németjuhászt válasszunk, ha reggel nyolckor elmegyünk, és este nyolckor jövünk vissza. Ha sokat járunk kirándulni, akkor olyan állatot fogadjunk az otthonunkba, aki kicsit agilisabb, mozgékonyabb, és nem fekszik egész nap. Van persze kivétel, amikor nem hozza egy kutya a fajtajelleget, de nem ez a jellemző.

Az szintén fontos, hogy viselkedünk a kutyával, miután magunkhoz vettük. Sokan felkapkodják a kiskutyájukat, de erre mindig azt mondom, hogy mi például gyakran járunk sétálni tizensok kutyával, és a csivava ugyanúgy sétál falkában a pitbullal meg az agárral. Fel kell készülni, hogy ők állatok, és nem humanizált tárgyak.

H.B.: Milyen gyakori hibákat követünk el gazdiként a nehezebb mindennapokban?

S.K.: A kutya egy indigó: ha rossz napod volt és ideges vagy, az meglátszik rajta. Gyakran hívnak fel problémás esetekben, és kiderül, hogy sokszor nem az állattal van a baj, hanem az emberrel: volt egy ivartalanított pitbull, aki folyton belepiszkított a gyerek ágyába, mire rákérdeztem, hogy minden rendben van-e otthon. Kiderült, hogy egy válás után sok feszültség adódott a családban, és a kutya megérezte a zaklatott helyzetet: megbeszéltük, mi a teendő, és két hét múlva – mikor újra telefonáltunk – megszűnt a probléma. Olykor pedig az emberek hozzák ki az agressziót a kutyákból. Nem mondom, hogy minden állat szent, de a legtöbbször az emberi mozdulatok és kellékek – egy sétapálca vagy járókeret – kapcsolják be azt, hogy meg kell védenie magát.

H.B.: Mi a teendő, ha a gyerek mellé kutyát tervezünk?

S.K.: Az a tapasztalatom, hogy amikor egy négy-ötévesnek vesznek kutyát, az nem azért van, mert a gyerek annyira akar egyet, hanem inkább hogy lefoglalják egy időre. Aztán minőségi gondoskodás nincs a kicsi részéről, minden feladat és felelősség a szülőkre hárul, de nem járnak vele kutyaiskolába, nem nevelik rendesen, illetve nem figyelnek oda arra, hogy a gyerek hogy viselkedik a kutyával. Egy fiatal tizenéves már képes felelősséget vállalni egy állatért: be tudja építeni a napi rutinjába az etetést és a sétáltatást.

Nem győzöm hangsúlyozni a felelős fajtakiválasztást – ha már a faj megvan. Van, hogy egy család a pulit szemeli ki, majd kiderül, hogy ez nem jó ötlet egy hároméves mellé. A pulinak van egy olyan hülye szokása, hogy csipkedi a bokád, ha futsz. Így tereli a birkákat. Aztán jön a kérdés, hogy lehet erről leszoktatni: nehezen, de inkább sehogy.

H.B.: Sokan inkább az örökbefogadás mellett döntenek: mit tegyünk, hogy tényleg egy igazi társat találjunk?

S.K.: Azt nem ajánlom senkinek, hogy egyből hazavigye a kutyát, akibe beleszeretett. A legtöbb szervezet kiköti, hogy a gazdijelölt legalább háromszor látogassa meg a kutyát. Így kiderülnek a jellemhibák mindkét részről, illetve hogy mennyire működik a kutya velünk. El kell vinni sétálni, hiszen nem mindig jönnek ki a defektek a menhelyen, ahol rengeteg az inger. Elképzelhető, hogy ott teljesen máshogy viselkedik: lehet, hogy a kutyán még életében nem volt póráz, életében nem lakott lakásban, lehet, hogy életében nem utazott autóban. Ezeket mind-mind figyelembe kell venni, ha örökbe fogadunk, főleg, ha nem egy kölyökkutya lesz a mienk.

H.B.: Mi szól a kutyavásárlás ellen vagy éppen mellett?

S.K.: Azzal, hogy menhelyről fogadunk örökbe, gyakorlatilag két állatot mentünk meg: egyet, akit kihozunk, és egyet, aki a helyére kerül.

A vásárlásnál két szituáció állhat fenn: tenyésztőtől vagy szaporítótól veszünk. A másodikat nem annyira ajánlom, bár vannak kókler tenyésztők is. Mostanában a mennyiség számít és nem a minőség. Azt is megfigyelhetjük, hogy vannak kutyatrendek, például egy-egy reklám után mindenki golden retrievert akart néhány évvel ezelőtt, aztán meg spánielt. Az, hogy mi a divat, az egy dolog, és az, hogy kinek mi való, az meg egy másik.

H.B.: Az Országos Állatvédőrség Alapítvány évek óta hívja fel a figyelmet a felelős állattartásra, és segíti az állatvédő szervezeteket. Miről szól a mostani akció?

S.K.: 2013 óta működünk együtt a SPAR-ral: megkerestem őket, hogy a szervezetek tárgyi adományokat szeretnének gyűjteni – pénzt azóta is tilos. Egy szervezettel kezdtük, és ma már több mint hetven jár havonta gyűjteni, amit én koordinálok. Második éve pedig egy országos kampány keretein belül lehet egy időben segíteni: tavaly tizenhat tonna szárazeledel jött össze, valamint több mint tízezer konzerv, amit mind bejegyzett magyar állatvédő szervezetek gyűjtöttek. Mindenki magának gyűjt, a SPAR ad mindehhez helyet, az Állatvédőrség meg felületet.

H.B.: Aki ezen felül is szeretne bajba jutott állatokon segíteni, az hogy teheti meg?

S.K.: Abban hiszek, hogy mindenki a hozzá legközelebb eső civil állatvédő szervezetet keresse meg. Menjen oda, nézze meg, mit csinálnak, és a lehetőségekhez mérve támogassa őket: nemcsak a pénzbeli adomány jön jól, hanem az önkénteskedés is, ha megsétáltatunk néhány kutyát, kitakarítjuk a kenneleket, segítünk etetni. Vagy ha valaki egy multinál dolgozik, írhat egy kör-e-mailt, hogy bajban van az adott menhely, és mik kellenek nekik. Olykor az ilyen projektjellegű megmozdulások sokkal többet érnek, mint az, hogy utalunk ezer forintot. Annak is megvan a szépsége, ha sok ember teszi, de kérdezzük meg a szervezetet, hogy mire van szüksége.

Arra szintén jók ezek a kampányok, hogy az emberek megismerjék a saját településük közelében lévő állatvédő szervezetet, kapcsolatokat tudnak építeni. Most az INTERSPAR-üzletek vesznek részt az akcióban, de érdemes a kisebb SPAR-okban is érdeklődni szervezetek után, vagy Facebookon bekövetni őket, hogy éppen hol gyűjtenek.