A #metoo-kampányban felszínre törő történeteknek köszönhetően most már nemcsak arról beszélünk, hogy mi a szexuális visszaélés, hanem arról is, hogy mi a szex.
Nagyjából három hónapja hangos a világ a #metoo-hashtagektől, és ez rengeteg kérdést sodor magával. Felismerjük-e, hogy a #metoo-kampány túl messzire ment, ha látjuk? Vagy csak a vallomások, a kibeszélések jellege olyan szokatlan, komfortzónán túli, hogy eleve túlkapásnak tűnik? Hol fordult át a kibeszélés a hatalmi visszaélések elborzasztó történeteiből a hálószobatitkok nyilvános kiteregetésébe? És most, hogy végre elkezdtek beszélni a nők, jobb lenne, ha gyorsan abba is hagynák? A válaszok, álláspontok kialakítása még tart, a kampány viszont szexuális ragadozókat leplezett le, túlélőket emelt fel, rávilágított a szexuális visszaélések mindennaposságára, és mindebből táplálkozva tesz egy kísérletet arra, hogy átrajzolja, kiegyenlítse a szexuális erővonalakat a férfiak és a nők között.
Természetesen az itt tárgyaltak nem minden nőre és nem minden férfira vonatkoznak, a jelenség azonban van annyira tömeges és gyakori – mint ahogy arra a #metoo-kampány is rávilágított –, hogy az egyszerűség és a szöveg olvashatósága érdekében élünk az általánosítással, és férfiakról és nőkről beszélünk, és természetesen nem minden férfiról és nem minden nőről.
Nem könnyű megkapaszkodni a változásokban, sokaknak úgy tűnhet, hogy egyik napról a másikra megváltoznak a játékszabályok, és ami Catherine Deneuve fiatalkorában még romantikus ostromnak tűnt, az most szexuális zaklatás lett. Az egész folyamat ráadásul látszólag abszurd irányba fordult, amikor Svédországban már törvénybe akarják iktatni, hogy csak kölcsönös beleegyezéssel lehet szexuális kapcsolatot létesíteni. Amikor már egy olyan szimpatikus férfit is meghurcolnak, mint Aziz Ansari, és amikor, úgy tűnik, hogy ebben a kakofóniában Catherine Deneuve és Brigitte Bardot képviseli a józan hangot és vészfékez nyílt levélben, reményt adva sokaknak, hogy talán megússzuk, hogy ne kelljen egy flört és románc nélküli, steril világban élnünk – hogy csak az elmúlt hetek cikkeinek a forgószeléből induljunk ki. Ezek a cikkek, nyilatkozatok jelzik, hogy kezdünk mélyebbre ásni, kérdés, hogy van-e ennek értelme és hová jutunk.
Weinsteinen túl
A Weinstein-botrány kirobbanásakor a könnyen beazonosítható szexuális visszaélés adta meg a mozgalom lendületét. Olyan szörnyek lettek az arcai, mint Harvey Weinstein vagy Matt Lauer, akik az egész életüket arra rendezték be, hogy visszaéljenek a hatalmukkal. És ők látványosan meg is tették, ezért volt olyan hatásos a lebukásuk. Az elmúlt időszakban viszont mintha az derülne ki, hogy a #metoo-mozgalom nem elégedhet meg az egyértelműségnek ezzel a luxusával, hogy valamit kezdenie kell azokkal a visszaélésekkel is, amelyek nem ütik meg a weinsteini szintet, de mégis visszaélések, annak érdekében, hogy tényleg elmozduljon egy olyan irányba, ahol
a női szempontok legalább annyit érnek, mint a férfi szempontok.
A szexuális visszaélésekről zajló vitákban az egyik leggyakoribb kifogás, hogy túl sok mindent megpróbálunk belesűríteni, és ezzel összemosódnak az enyhébb sértések a súlyos bűncselekményekkel, és a seggre pacsi feletti felháborodás a nemi erőszak áldozatai elől szívja el a levegőt. Az elmúlt napok legnagyobb vihart kavaró története épp ezt a kifogást táplálja, lehetőséget ad, hogy olyan következtetést vonjunk le, miszerint a nők egyre érzékenyebbek, szerencsétlenebbek és irracionálisabbak, ha szexről van szó, és a #metoo-mozgalmat most már fegyverként használják, hogy bosszút álljanak a férfiakon néhány balul elsült éjszakáért.
Mindennapos félreértéseink
A komikus Aziz Ansari és a Grace-ként a balul elsült éjszakáról beszámoló ismeretlen nő története nem az újságírói bravúr miatt vert hatalmas hullámokat (sőt ebből a szempontból rengeteg kívánnivalót hagyott maga után), hanem mert egy (sok nő számára) csontig hatoló tapasztalatot idézett fel, ezért fontos beszélni róla még úgy is, hogy nem bűncselekményről van szó. Miközben ugyanis nagyon sok nő átélt szexuális zaklatást vagy erőszakot, még többen vannak olyanok, akiket a partnereik belehajszoltak a szexbe, még akkor is, amikor ők ezt nem akarták. Grace története annyira mindennapos, hogy joggal vetődik fel a kérdés, mi benne a hírértékű. Mint ahogy nagyon sokan azt sem értik, hogy mi a gond Ansari viselkedésével. Ami megint csak indok arra, hogy kibeszéljük.
A történet röviden: egy viszonylag rövidre fogott randi után megérkeznek Ansari lakására, ahol a csókolózást orális szex követte. A nő már ekkor kényelmetlenül érezte magát a gyors tempó miatt, amit gesztusokkal jelzett is, illetve az orális szex után, amikor Ansari egy óvszerért nyúlt, szóban is elmondta, hogy nem akar továbbmenni. A férfi azonban tovább noszogatta, és bár a nő elhúzódott tőle, a nemi szervét fogdosta, a sajátját pedig a nő kezébe adta. Grace elmondása alapján Ansari nem vette figyelembe a jelzéseit, ő pedig, amikor végül elhagyta a lakást, azt érezte, hogy a férfi erőszakoskodott vele, és neki semmi beleszólása nem volt az utolsó órában a történtekbe. A teljes, részletekben nagyon gazdag történetet itt lehet elolvasni.
A történet által kiváltott reakciók között legalább olyan éles a szakadék, mint a között, ahogyan Grace és Ansari megélte az estét. Grace azt állítja, hogy Ansari több verbális és nem verbális jelzés ellenére is megpróbálta szexre kényszeríteni, Ansari, bár nem tagadta a történteket, nem is érti Grace tapasztalatait, mert egyrészt minden a lány beleegyezésével történt, másrészt „nekem minden okénak tűnt, így amikor megtudtam, hogy számára nem így volt, meglepődtem és aggódtam”.
| Miért Ansari? |
Grace története azért is keltett sokakban visszatetszést, mert egy olyan kedvelt, szimpatikus, sikeres és jó fej férfit állított célkeresztbe, mint Aziz Ansari, aki ráadásul még feministának is vallja magát. Grace vallomásának ugyanakkor éppen ez az egyik fontos mozgatórugója: Aziz feminista, könyvet írt a jó szexről és Time’s Up kitűzővel vállalt szolidaritást a nőkkel a Golden Globe-díjátadón. Ha valakinek, akkor neki tudnia kell, mi a különbség a kierőszakolt és a lelkesen vállalt szex között. Hogy egy másik humoristát, Samantha Bee-t idézzük: „Férfiak, ha feministának mondjátok magatokat, dugjatok úgy, mint a feministák. Ha ezt mégsem akarjátok, akkor vegyétek le a kicseszett kitűzőiteket, mert nem vagyunk a kiegészítőtök.” |
Beszéljünk a szexről!
A babe.net című oldalon megjelent vallomás más, mint azok a szexuális zaklatásokkal foglalkozó cikkek, amelyek a New York Times tavaly nagyot robbanó Weinstein-sztorija óta megjelentek, és nemcsak azért, mert nem az újságírás szabályainak megfelelően íródott (amivel még extra támadófelületet adott a történetnek és a szereplőknek is). Nem egy bűncselekményt jár körül, nem egy munkahelyi zaklatást ír le, nem áldozatok sorának a történeteit gyűjti egybe, hogy bemutassa a szexuális visszaélések természetrajzát. Mivel megfoghatatlan, mert látszólag az úgynevezett szürkezónában helyezkedik el, Grace történetében sokan annak bizonyítékát látják, hogy a #metoo-mozgalom túl messzire ment. Hogy a lényeg helyett, hogy a Weinstein-féle és ehhez hasonló borzalmakról beszélne, egy félresikerült randin rugózik. De mi van, ha ebben a történetben is ott a lényeg?
A Weinstein-botrány után talán kezd egyértelművé válni, hogy a zaklatás és a szexuális erőszak mennyire mindennapos, sok területen mennyire rendszerszintű, kezdjük megérteni, hogy ezek a visszaélések nem a szexről szólnak, hanem a hatalomról, és az is kezd körvonalazódni, hogy mennyire átszövik a mindennapokat. Amiről viszont nagyon kevés szó esik, az az, hogy milyen hatása van a nőkre a heteroszexuális szexnek egy olyan társas-kulturális berendezkedésben, amelyben a filmektől a reklámokon át a pornóig rengeteg az olyan üzenet, amely a férfi élvezetét helyezi az előtérbe, és amelyben a nők teste szexuális tárgyként szerepel, akinek a vágyait csak a beleegyezés fogalmán keresztül lehet értelmezni.
Grace és Ansari története pont ezt a szempontot hozza be a közbeszédbe, amelyet még mindig ural az a nézet, hogy a szexuális tapasztalatokat világosan fel lehet osztani két kategóriára: a beleegyezést figyelmen kívül hagyó bűnügyire és a beleegyezésen alapuló nem bűnügyire. Miközben a kettő között hatalmas tér van olyan visszaélésekre, amelyek nem büntethetők, de attól még visszaélések.
Tetteinkben a minták
Egy ideális forgatókönyv szerint Grace, amint észreveszi, hogy az ő szükségletei nem számítanak, és olyasmire próbálja rákényszeríteni a partnere, amit ő nem akar, egyszerűen kilépne a helyzetből. Ezt nem is felejtették el a sajtóban és a közösségi médiában a szemére vetni. Ezek a bírálatok viszont nem veszik figyelembe azokat a társadalmi-kulturális konstrukciókat, amelyek egy ilyen interakció dinamikáját irányítják. A hálószobai hatalmi leosztást ugyanis meghatározzák a szexhez kapcsolódó mítoszaink. Olyan genderminták által diktált viselkedési formákról beszélünk, amelyek mindennaposak, tönkreteszik a szexet, és amelyektől itt lenne az ideje megszabadulni, mint például az örök sláger, hogy ha egy nő nemet mond, az valójában talán, de még inkább igen.
Grace történetén átsüt, hogy végig mennyire próbál udvarias maradni, és később is rengeteget tipródik azon, hogy amit átélt, csak egy rosszul sikerült randi vagy szexuális visszaélés volt-e. Ez a bizonytalanság a legtöbb esetben hallgatásra készteti a nőket, a kibeszélés hiánya pedig azt üzeni, hogy mindez rendben van.
Grace történetének az eltérő interpretációja abból ered, hogy sok, hasonló helyzetet már átélő nő a nemek sorát látja benne, míg sokan mások, főleg férfiak a talán lehetőségét, amely a beleegyezés felé kövezi ki az utat. Csakhogy a képlet egyszerű: ha valaki nem élvezi az együttlétet, ha azt kéri, lassítsanak, várjanak, ne siessenek, az azt jelenti, hogy a másik félnek le kell állnia, nem pedig azt, hogy még erőszakosabban kell próbálkoznia. Ehhez nem kell gondolatolvasónak lenni, egyszerűen csak figyelni kell a másik félre, és meghallgatni, amit mond.
A flörtöt nem az erőszak tartja életben. És a szexet sem
Egy szexista társadalomban az etikus szexuális viselkedés tanult képesség. Szexuális erőszakról pedig csak úgy érdemes beszélni, ha szexuális etikáról is beszélünk. Kérdés, hogy a románcnak és a flörtnek valóban már az véget vet-e, ha beleegyezésen, kölcsönösségen alapul? Tényleg ennyire törékeny emberi interakció lenne?
Ha valaki tényleg vágyik a szexre, akkor nagyon is lelkesen fogja belevetni magát – észrevehetően lelkesen. A vitákból, felháborodásokból, megdöbbenésekből ítélve azonban egyelőre úgy tűnik, nemhogy nem tudunk mit kezdeni a határozott, világos, lelkes, verbális és nem verbális jelekkel is alátámasztott beleegyezéssel, sőt azt sem tudjuk, mi az. Pedig az, hogy minden érdekelt fél láthatóan és érezhetően boldog, izgatott és ennek több módon is jelét adja az aktus során, elejétől a végéig, kimeríti a tisztességes szex fogalmát. Innen nézve pedig elég zavarba ejtő és szomorú, hogy ez az elvárás félelmet vált ki vagy teljesíthetetlennek tűnik. Ha a lopás bűncselekmény, miért gondoljuk romantikusnak csókot lopni? Miközben mennyivel élvezetesebb az a csók, amit nem kell lopni.
Újra kell értelmeznünk a szexet? Ráadásul úgy, hogy stigmatizálni, kriminalizálni kezdünk sok olyan interakciót, amelyet egészen mostanáig magától értetődőnek vettünk? És mi ebben a rossz?
Ma már kezd beépülni a köztudatba, hogy a nemi érintkezés a másik fél beleegyezése nélkül akkor sem elfogadható, ha a másik fél részeg vagy bódult állapotban van, esetleg kihívó ruhát visel (bár az Eurobarometer 2016-os felmérése szerint a magyarok csaknem fele úgy gondolja, hogy ez nem akadály). Ma már úgy gondoljuk, és a törvény is rögzíti, hogy nemi erőszakot házasságban is el lehet követni. Vagyis változnak az elképzeléseink, a normáink a szexről, és szerencsére abba az irányba, hogy minden érintett fél jól és biztonságban érezze magát.
És itt érdemes beidézni a svéd törvényt, amelyet a világsajtó egy része a svéd polgárok szexuális életének felháborító szabotálásaként tálalt. Pedig csak annyi történt, hogy Svédországban júliustól törvénybe iktatják, hogy csak azokkal az emberekkel lehet szexuális kapcsolatot létesíteni, akikről biztosan tudható, hogy ők is akarják, szex előtt tehát valamiféle – szóbeli vagy gesztusokkal kinyilvánított – beleegyezésre van szükség. Vagyis, amennyiben valaki nem egyezik bele a szexuális aktusba, az illegális. (A törvényszöveg több újságot annyira sokkolt, hogy a hírt úgy tálalták, mintha írásos beleegyezésre lenne szükség a szexhez, amit aztán a svéd kormány tisztázása után korrigálniuk kellett). Stefan Löfven miniszterelnök szerint nem feltétlenül az a cél, hogy több ügyet vigyenek a bíróságra, hanem az, hogy változzon a társadalom értékrendje és hozzáállása.
Az, amit Svédországban törvénnyel próbálnak körvonalazni, valahol egészen egyértelmű, mégis kisebb pánikot váltott ki. Pedig, ha egy másik élethelyzetre fordítjuk le, a helyzet egyszerű. Ahogy a Spiegel egyik kommentárja szemléletesen megragadta a lényeget:
A szex több szempontból olyan, mint a dohányzás, csak épp jobb a tüdőnek: megy egyedül, megy kettesben vagy többesben, és ha már egy ideje ismerik egymást az emberek, nagyjából tudják, hogy a másik mikor és hogyan gyújt rá szívesen, viszont ha nem kéri, nem dugjuk a másik szájába a cigarettát, még akkor sem, ha épp alszik.
Ezeknek az elveknek az alapján Grace története nem megcsúfolása vagy túltolása a #metoo-mozgalomnak, hanem sokkal inkább megmutatja, milyen összefüggések fűzik egybe az elmúlt hónapokban megosztott történeteket az utcai vagy munkahelyi zaklatásoktól kezdve a nemi erőszakig. Hogy a férfiak és a nők között meglévő hatalmi egyensúlytalanság túl könnyen alakul át szexuális egyensúlytalansággá, és nagyon szemléletes emlékeztető, hogy a beleegyezés minimumáért zajló küzdelemnek tovább kellene érnie annál, mint hogy minden elfogadható, ami jobb, mint a nemi erőszak. Ahogy Samantha Bee fogalmaz: lehetne több ambíciónk is, mint hogy a szexről csak a nemi erőszakot válasszuk le. Most talán lehetőség nyílik arra, hogy ne csak a szexista beszólás vagy viselkedés legyen ciki, hanem a szexista szex is.
Élhetnek-e együtt valaha az izraeliek és a palesztinok? Mit gondol egy izraeli katona arról, akik nem akarják a gázai háborút? Földes András izraeli videóriportja erre is rákérdez, és azt is megmutatja, hogy milyen háború zajlik maguk az izraeliek között.
A több mint félmillió gépelt oldalnyi szöveg az Arcanum sajtóadatbázisában is megjelent.
Az ukrán dróntámadások pedig az orosz polgárok türelmét is tesztelik.
Azt nem tudtuk meg, hogy ki, hol és mikor jelenti be az eredményt.
Hideg ételre lehet majd költeni az utalványt, pénzre nem váltható át.
