Miért várjuk meg mindig, amíg tragédia történik?
A nevével kezdődött, az öltözködésével folytatódott, aztán lényegében már bármibe bele tudtak kötni Dordzsceren Csingisz bántalmazói az iskolában. A most 23 éves, apai ágról mongol, anyai ágról magyar származású fiatal először egy TEDx-előadás kedvéért vette számba, hogy mi minden történt vele. Azóta pedig újra meg újra elmondja: az iskolai zaklatásból van kiút.
Dordzsceren Csingisz épp a barátaival bulizott néhány hónapja, amikor odament hozzá egy volt iskolatársa. Ő már nem is emlékezett rá, az egykori diáktársa azonban nem felejtette el, hogy annak idején néha ő is részt vett a zaklatásában. És bocsánatot kért.
Az iskolai zaklatásoknak általában nem ez – mármint a beismerés és bocsánatkérés – a végkifejlete, Dordzsceren ezért is érezte úgy, hogy valamilyen módon erről beszélni kell. A platformot a TEDx adta a kibeszéléshez, a 23 éves félig mongol, féli magyar fiatal pedig megragadta a lehetőséget, hogy életében először összeírja, hogy min ment keresztül.
Kemény volt visszaolvasni
– mondja. De tisztában van azzal is, hogy sokan miért nem szólalnak fel a témában: „A legtöbb ember, akit bántanak, még mindig nem dolgozta fel a traumákat. Aki pedig valamennyire túljutott rajta, az nem biztos, hogy akar beszélni róla. Szerintem a jelenlét fontos… hogy az áldozatok felismerjék, hogy beszéljenek róla, hogy elindulhassanak egy úton, amitől jobb lehet az életük”.
A kibeszélés pedig vonzza a többi kibeszélést. A TEDx-előadása után, azt mondja, iszonyatos élettörténetek jöttek vele szembe. „Nagy felelősségtudatot érzek ezzel kapcsolatban, mert ha valaki ismeretlenül felfedi előttem a legféltettebb titkainak egyikét, akkor úgy érzem, biztosan vár egy mondatot, amibe bele tud kapaszkodni” – meséli a beszéde utóéletéről. Ilyenkor mindenkinek elmondja, hogy nem terapeuta, ilyen jellegű segítséget nem tud adni, de azt újra meg újra el tudja mondani, hogy ő sem egyedül mászott ki belőle.
Először csak a nevemre akaszkodtak rá
Talán már eddig is sejthető volt, hogy Dordzsceren iskolai bántalmazásában nem kis szerepet játszott a származása. „Nyilván először csak kisebb szekálás volt. Az osztálytársaim alsóban sem tudták könnyen befogadni, hogy engem nem Kiss Péternek hívnak például, hanem Dordzsceren Csingisznek, és hogy félig mongol vagyok. Először csak a nevemre akaszkodtak rá, Csingilingnek hívtak, meg Csingiszkánnak, ötödiktől kezdve indult el a konkrét bántalmazás.”
Pedig Magyarországon született, ahogyan a testvérei is. Az édesapja mongol, a tanulmányai hozták Veszprémbe, a Vegyipari Egyetemre, ahol az édesanyja röplabdázott. Így jött létre a félig magyar, félig mongol családjuk. A nővérét a külseje, és az ebből adódó népszerűsége némileg megvédte az atrocitásoktól, de nála is előfordult, hogy amikor felhívta a tanár figyelmét egy hibára, ő csak annyit mondott: „Jól van, menjél vissza a mongol pusztára”. „És ez egy pedagógus” – foglalta össze az iskolai állapotokat egy tőmondatban.
A saját történetében nem tudja beazonosítani a konkrét pontot, amikor a verbálisból fizikai bántalmazás lett. Különösen négy, fölötte járó fiúnak került a célkeresztjébe. Változatos módszereik voltak, előfordult, hogy tiszta erőből beleütöttek a kezébe, máskor szünetben lementek az osztályába, és kihasználva, hogy a tanár nincs jelen, elkezdték a többiek előtt alázni: „Te sárga, hogy anyád apád minek jöttek ide!” A magyarázat?
Fogalmuk sem volt róla, hogy akkor én most hogy kerülök ide, csak azt gondolták, hogy nem vagyok magyar.
Előfordult, hogy az öltözködés miatt bántották. „Akkor kicsit máshogy néztem ki, szemüveges voltam. Nem voltunk túl jó anyagi helyzetben, és amikor a többiek már elkezdtek divatozni, akkor én még nem, mivel nem engedhettük volna meg maguknak”. De aztán annyira elfajult a dolog, hogy vér is folyt. „Egyszer iskolába menet ezek a srácok hátulról fejbe dobtak egy nagy hógolyóval, aminek a közepébe egy hatalmas követ gyúrtak. A fülem mögött találtak el, ahogy odanyúltam, véres volt a kezem.”
Kinek szóljon, ha semmi értelme?
Az iskolai bántalmazáson azért olyan nehéz fogást találni, mert sokszor azok sincsenek felkészülve az ilyen eseteknek a kezelésére, akiknek ez lenne a feladatuk. Nem véletlen például, hogy Dordzsceren Csingisz is csak egyszer próbálta a bántalmazói osztályfőnökének a beavatkozását kérni. „Sietett a tanáriba óra után, és körülbelül két percre tudtam elcsípni. Ott csak annyit tudtam elhadarni, hogy ez és ez történt, jó lenne valamit csinálni. De persze visszafelé sült el a dolog, osztályfőnöki órán lecseszték őket, így eldurvult a helyzet. Nem is szóltam többet”. Hogy úgy érzi-e, cserbenhagyták? Ez elég bonyolult kérdés. A bántalmazói mindig nagyon figyeltek arra, hogy úgy bántsák, hogy ne legyen ott tanár, vagy bárki, aki beköpné őket.
Dordzsceren iskolai éveit a tananyag sem könnyítette meg. „Sajnos sem a tatárjárás, sem a Himnusz nem segített az ügyön… Irodalomórán mindenkinek fel kellett mondania a Himnuszt, és elég kellemetlen volt harmincötször végighallgatni, hogy rabló mongol nyilát zúgattad felettünk”. Az osztálytársai ilyenkor csak összenéztek, a bántalmazói viszont ki is mondták: „Takarodj, rabló mongol!”
Dordzsceren Csingisz azt mondja, bármilyen fura is, a bántalmazás hatására nagyon erős magyarságtudata lett:
Nem tudom megmagyarázni, de amíg az évnyitón meg az évzárón sóhajtoztak a többiek, hogy mikor lesz vége a Himnusznak, én álltam a hátsó sorban, és ömlött a könnyem. A magyar Himnusz a legszebb a világon, istentől való valami. Nem tudták velem megutáltatni, megerősödött bennem, hogy nagyon örülök, hogy ide születtem.
Az iskolai évek csomagját pedig sokáig kellett cipelni, még úgy is, hogy a gimnáziumban rendeződtek kicsit a dolgok, megtapasztalta például, milyen, ha van az embernek egy legjobb barátja, „mert egészen addig nem volt”.
„Az a baj a bántalmazással, hogy nagyon sok pozitív élményt elvesz tőled. Például elmentünk osztálykirándulásra, de nem hívtak át a házba, ahol a keménymag üvegezett. A barátkozás, az ismerkedés a szexualitással, és minden, ami ennek a kornak a velejárója, egyszerűen elmaradt, mert kihagytak az ilyen helyzetekből” – mutat rá az egyik mellékhatásra.
Amikor egyedül már nem megy
A másik mellékhatás kezeléséhez viszont már szakemberre volt szüksége. A gimnázium első évében jöttek ki nála az általános iskolában történtek következményei. „Mentem a suliba reggel, négy helyi megállóra volt csak tőlünk, de pánikrohamot kaptam a buszon, hiperhidrózisom volt, levert a víz. Többször is volt olyan az első időszakban, hogy a buszról valaki bekísért a kórházba, és onnan mentem – jó nagy késéssel – órára. Nyilván kérdezték a tanárok, hogy miért nem érek be időre, és végül az osztályfőnököm mondta, hogy mindenképpen beszélni kellene az iskolapszichológussal. Eleinte nem akartam elmondani, mi történt, ő pedig azt hitte, nehezen viselem a váltást az általános és a középiskola között. A harmadik alkalommal úgy voltam vele, hogy oké, kerülgetjük itt a forró kását, kitérő válaszokat adok – inkább elmondom”.
Dordzsceren úgy véli, a bántalmazás tulajdonképpen folyamatos negatív visszajelzés. Aki átéli, később már mindenféle visszajelzéstől félni fog, mert magában keresi a hibát, és nem jut eszébe, hogy a másiknak esetleg nincs igaza. „Egy darabig lesütött szemmel mentem az utcán, ezen kezdtünk el dolgozni a pszichológussal.” Később már az érdekelte a legjobban, hogy mi játszódik le az ember fejében azelőtt, hogy nekiáll bántani valakit: „Mert az egyenlőségjel végén az van, hogy azt mondod valakinek: te hülye. De hogy közben milyen tudatalatti vagy tudatos folyamatok játszódnak le benned, az egy másik kérdés”. Amikor kicsit közelebb került a megoldáshoz, az segített abban, hogy ki tudjon mondani dolgokat. „Például, hogy nem az én hibám, ami történt. Hogy nem én vagyok a rossz. A bántalmazóim egyébként teljesen elkallódtak, később persze sok mindent hallottam róluk, és úgy tűnik, bőven kijutott nekik otthon a rosszból”.
Ennyi tapasztalattal a háta mögött van mondanivalója a gyerekek körül lévő felnőtteknek. Például a pedagógusoknak, akikre nem akarja ugyan rátolni a felelősséget, de mégis tudatosítani szeretné a szerepüket. „A legtöbb ember azt gondolja, hogy az iskolai bántalmazás lényegében úgy oldódik meg, hogy kiveszik a gyereket az iskolából és kész, vége. De abba kevesen gondolnak bele, hogy
a bántalmazott gyerekből bántalmazott felnőtt, a bántalmazó gyerekből meg bántalmazó felnőtt lehet.
Utóbbi gyerek azt tanulja meg – ha senki nem lép közbe -, hogy az agresszió egy teljesen oké dolog. Ha kisgyerekként azt tapasztalja, hogy nincsenek nagy következményei annak, hogy belerúg egyet a macskába, később az sem jelent majd nagy problémát számára, hogy az autója után kötve húzza a kutyáját.”
Szerinte az egyik legfontosabb kérdés mindig az, hogy hol volt egy felnőtt akkor, amikor a bántalmazó annak idején agresszív volt az iskolában. Mert a bántalmazás hatósugara nagyon széles is lehet. Az amerikai lövöldözések egy részénél például sokszor felbukkan motivációként a bosszúállás – válaszul – a korábban elszenvedett iskolai bántalmazásra. Sokan pedig maguk ellen fordulnak, és öngyilkosok lesznek. Nem kell különösebb ok ahhoz, hogy kipécézzenek valakit – mondja Dordzsceren Csingisz. „Gyakori az is, hogy a szegény gyereket szekálják a gazdagok. Magyarországon a leszakadtak meg a tehetősebbek között mostanra óriási lett a különbség. Szerintem iszonyúan fontos lenne közbelépni – miért várjuk meg mindig, amíg tragédia történik?” – teszi fel a költői kérdést.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
