Amikor a nagy esküvői csinnadratta után kiderült, hogy Várkonyi Andrea nemcsak férjhez megy, hanem könyvet is ír, joggal vetődött fel a kérdés, hogy miről és minek.

Ez a könyvet elolvasva sem feltétlenül derül ki, mert van itt minden:

• életrajzi anekdotázás (a szerző életének és persze leginkább a párkapcsolatainak a története búvópatakként folyik végig a szövegen),
• nyomokban ismeretterjesztés (a nárcizmusról szóló fejezet áll össze leginkább így),
• önpromó (46 évesen a szerző már tudja a tutit),
• kényszeres önigazolás (három diplomája és három nyelvvizsgája van, tudjuk meg többször is),
• felszínes szakmázás (a kliensek – akik hol hölgyek, hol csajok, hol asszonyok – hivatottak alátámasztani a pszichológiai példabeszédeket),
• párkapcsolati tanácsadás (megtudjuk, mi a dolga egy nőnek, és mi egy férfinak)
• és kliségyűjtemény (naná, hogy előkerül Karinthy és az alapvetés, hogy a férfi annyira férfi, amennyire a másik nő, és fordítva).

Várkonyi Andrea És ezt lehet? – Jogod van jól lenni című könyvének a szövege azért is zavarbaejtő, mert az esküvőt felvezető titkolózás után kicsit erős az az információdózis, amit a kötetben a szerzőről kapunk, és itt nemcsak arra gondolunk, hogy hogyan alszik el Mészáros Lőrinc mellkasán (mint egy kisbaba). Sőt, erre kifejezetten nem gondolunk.

Kiss Kuntler Árpád

Sokkal inkább arról van szó, hogy az elmúlt hónapok közösségi médiás rejtőzködése után Várkonyi Andrea kitárulkozik ebben a könyvben, és magát kínálja példaképnek a magyar lányok és asszonyok elé, amitől viszont mi elkerekedett szemmel, oldalról oldalra hitetlenkedve kérdezzük költőien, hogy

és ezt lehet?

Az énközpontúságnak, a saját nézőpontnak olyan fokú intenzitásával találkozunk rögtön in medias res a könyv első mondatában, hogy nem lehetnek kétségeink: ez utazás lesz Várkonyi Andrea körül.

Kívülről biztosan azt a benyomást keltem, hogy az életemben a karrier a legfontosabb.

– helyezi el magát rögtön a nyitómondattal a könyv origójában, tudomást sem véve arról, hogy ez a külső benyomás óhatatlanul kiegészült azzal, hogy az ország leggazdagabb emberének a felesége lett. Hogy ebben a minőségében olykor csak meghökkentő vagy nevetséges, máskor kifejezetten sértő és káros az, ahogyan kinyilatkoztat és ítélkezik. Az életében sok mindenre reflektál, de ez az apró összefüggés nem ér reflexiót. Inkább a passzív-agresszív módszert választja, és ilyen mondatokat szegez az olvasónak:

Rám sokszor mondták, hogy csak megszületnem volt nehéz, és ezzel borzalmasan fel lehet ingerelni. Mert jó, akkor tessék velem cserélni!

Várkonyi Andrea valami olyasmiből indul ki, hogy ha az életének a történetét és a pszichológusi tudását és tapasztalatát összegyúrja, akkor értelmes sorvezetőt tud adni a nőtársainak az élethez.

Női történetekre, női eszmecserékre, a női lét valóságainak a feltérképezésére hatalmas szüksége lenne ennek az országnak, amelynek a vezetője nőügyekkel deklaráltan nem foglalkozik.

A könyv ebből a szempontból egy hasznos és értelmes kifejtéssel járul hozzá a közbeszédhez: normalizálja, destigmatizálja a válást, és használható, konkrét kapaszkodókat nyújt a folyamathoz.

Minden mással viszont olyan szinten köti gúzsba a nőket miközben a felszabadításukat reklámozza a fülszövegben, és olyan terheket rak rájuk, hogy azt tényleg nem érdemlik.

Az egyes témák kifejtésében használt példáiban magától értetődően jelennek meg a patriarchális nemi szerepek, miközben Várkonyi végig az önállóságot és függetlenséget dicsőíti (pontosabban felvág a sajátjával). Ez olyan kognitív disszonanciát okoz, amely sehol sincs feloldva a könyvben. Az önismeretnek szentelt negyedik fejezetben például ezt a helyzetgyakorlatot olvashatjuk:

Ha a férjem hazajön, és nekem esik, mert nincs tiszta zoknija, holott amúgy nem ilyen ember, és általában cukin szól az utolsó három zokninál, hogy lassan fogynak, és majd mosol-e esetleg, akkor jó, ha észreveszem, hogy valószínűleg nem velem van baja.

„Tizenhat éves korom óta mindig párkapcsolatban éltem” – írja Várkonyi, aki nem győzi hangsúlyozni, mennyire fontos számára a függetlenség és az önállóság, de közben mindent egy férfi vonatkozásában tud értelmezni, hozzá viszonyítva és viszonyulva határozza meg magát, egyszerűen nincs olyan fejezet, ahol Várkonyi Andrea önmaga lenne, nem pedig egy férfi vagy a családja csatolmánya. Ami természetesen teljesen valid életstratégia, de talán nem az egyetlen – de ez még csak fel sem vetődik a könyvben.

hvg.hu

Várkonyi Andrea a szabadság, az egyenrangúság, az önállóság fontosságát ismételgeti, mégis lépten nyomon szerepeket, kereteket határoz meg, amelyekbe szerinte a nőknek és a férfiaknak bele kell szuszakolniuk magukat. Számára a lázadás netovábbja a rendszer ellen az, hogy egy nő ki tudja cserélni egyedül a csapágyat a Babetta motorja hátsó kerekén. És ha már ezt így felmutatta, akkor veheti magának a bátorságot, hogy meghatározza, milyennek kell lennie a másik oldalnak.

Én is érzem magamon, hogy aki nem elég férfi, azt én keresztbe lenyelem, illetve menekülök tőle, mert nem bírom elviselni. Bármennyire vagyok erős és önálló, nekem nagyon kell, hogy talpig férfi legyen a párom, ne gyerek, és ne egy nálam gyengébb személy. Semmiképp se legyen gyengébb, mert mégiscsak nő vagyok, aki azért egy kapcsolatban a gyengébbik szeretne lenni. Tudom, nem vagyunk egyszerűek.

– írja, majd rögtön rátér korunk nagy problémájára, miszerint „manapság sajnos egyre kevesebb a valódi férfi”. Keretek, szabályok, bilincsek mindenütt.

De persze ez a könyv elsősorban nőknek íródott, akikben egy adott ponton mozgósítja a szerző a poszttraumás stresszt, amelyet még annak idején Schobert Norbert idézett elő bennük, amikor kijelentette, hogy a házasságokat ők teszik tönkre, mert nem fogynak le a szülés után. Várkonyi Andrea egyetértően bólogat, és fokozza. Vigyázat, felkavaró tartalom következik:

Tudomásul kell venni, hogy amikor jön a gyerek, akkor ott a nőnek sokkal-sokkal több felelősség nyugszik a vállán abban a tekintetben, hogy a kapcsolatból mi lesz. (…) Igenis azt mondom, hogy ha én szülök egy, kettő, három gyereket, hirtelen nagy magyar anyává válok, és 120 kilósan, zsíros hajjal mászkálok otthon, miközben előtte adtam magamra, figyeltem a férjemre, és volt szex, akkor ne lepődjek meg, ha a férjem meg fog csalni.

Mert a nőknek még nem mondták eleget, hogy szextárgyak, még egy olyan könyvből is ezt kapják vissza, amely küldetése szerint azt szeretné elérni, hogy szabadon éljenek, és amelynek a szerzője azt hirdeti: tudja, hogy a nők hogyan vehetik kézbe a sorsuk irányítását.

Persze csak akkor, ha elég szexik egy férfinak.

Várkonyi Andrea magától értetődően veszi kölcsön Schobert Norbert patriarchális hangosbemondóját, amikor megfogalmazza, hogy a nőknek a férfiak miatt kell törődniük magukkal.

Schobert Norbert és a nők

A Schobert házaspár következetesen kitart a nagy vitát kiváltó álláspont mellett, miszerint a szülés után pluszkilókkal élő nők felelősek egy házasság tönkremenéséért. Rubint Réka is megszólalt, és megvédte a férjét. Szerinte ő jót akar, csak sajátosan kommunikál.

Mindeközben Várkonyi Andrea szerzői koncepciója egyszerű: vegyetek példát rólam, és akkor jó dolgotok lesz, mert én nemcsak tudom, mit hogyan kell csinálni, hanem úgy is csinálom. Csakhogy ez a fajta kinyilatkoztatás sértő az olvasóra nézve, és ignoráns az olvasóinak a sokféleségére – nemcsak társadalmi, anyagi és kulturális hátterű, hanem pszichológiai sokféleségére is. És itt nemcsak arról van szó, hogy megsérti az irodákban lógó fejjel ülő hivatalnokokat, és menet közben sok mást is, hanem arról, hogy kárt okoz azoknak, akik bizalommal veszik kézbe a könyvét.

A szerző leegyszerűsítései olvasóként talán szimplán csak irritálóak, de ha az olvasó történetesen érintettként, a kioktatások tanácsok címzettjeként ismer magára, kifejezetten károsak, és nagyon felszínes pszichológusi hozzáállásról árulkodnak. Vegyük például a listázási javaslatot arról, hogy kinek mi fér bele egy párkapcsolatba. Hét dolog, amiből nem tudsz engedni – jelöli ki a klienseivel is bejárt utat. Majd példaként felhozza: előfordulhat, hogy valakinek ivott az apja, akkor neki nem fog beleférni, hogy iszogat vagy berúg a párja. Mintha pszichológusként nem tudná, hogy a függők gyerekeinek a jó része felnőttként éppen abban van beleragadva, hogy folyamatosan függőkkel jön össze. Mintha fogalma sem lenne a családi mintákról vagy éppen az újraírási kísérletekről, mintha az emberek párválasztása ne lenne sokkal bonyolultabb annál, mint hogy hét pontban összefoglalja, miben nem tud engedni egy kapcsolatban. Ha lenne is lehetősége mélyre menni, akkor is csak a felszínt kapargatja, és leginkább a Romana újságok szintjén tárgyalja ki a kapcsolatokat.

És miközben a pszichológus Várkonyi Andrea 300 oldalon keresztül pszichologizál, magáról is megoszt olyan információkat, történeteket, életvezetési motívumokat, amelyek pszichológusért kiáltanak. A gyerekkori, szülői csomagot még mindig cipeli, és ez már az első oldalakon átüt.

A könyvből végig egy, az anyagi és érzelmi kiszolgáltatottságtól rettegő nő képe rajzolódik ki. „Soha nem merítem le a bankszámlámat, mindig van félretett pénzem” – írja kicsit büszkélkedve, kicsit kioktatva, észrevétlenül felkínálva saját magát analizálásra a olvasónak. Kimondja, hogy a kiszolgáltatott helyzeteket minden erejével próbálja kivédeni, például a diplomahalmozással, a sok lábon állással, és nyilván egy pszichológus mélyre tudna ásni az épp aktuális élethelyzetében is, hogy magyarázatot találjon a kiszolgáltatottságtól való irtózására. Az épp aktuális élethelyzete pedig olyan árnyalatot ad a szövegének, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni.

De Várkonyi Andrea nem érzi a pikantériáját és az abszurditását annak a kinyilatkoztatásnak, hogy „egy olyan párkapcsolat, ahol a férfinak kevesebb a pénze, nagyon rossz kiindulópont. Ott az a fajta hozzáállás, hogy hagyjuk megvalósulni a nemi szerepeket, alapjában bukik” – írja az ország leggazdagabb emberének a felesége szemrebbenés, reflektálás nélkül. Egyúttal térdig gázol a patriarchális mocsárban, és nem tesz kísérletet nemhogy a kiszabadulásra, hanem a rendszernek és a következményeinek a felismerésére sem. Inkább azt csacsogja, hogy „én még nem láttam olyan pasit, aki jól viselné, hogy anyagilag rosszabbul áll, mint a nő, vagy kevesebbet visz haza hó végén. Ez előbb-utóbb minden férfit frusztrál, és a nőnek is nagyon megtépázza azt az érzését, hogy felnézhet a másikra.” Jól értelmezzük? Egy nőnek a pénze miatt kell felnéznie a másikra? Senki nem szólt Várkonyi Andreának, hogy jobban tenné, ha ezt nem írja le.

Az ilyen mondatokat pedig tényleg csak a homár- és krémfreschmérgezés számlájára tudjuk írni:

Rengeteg munkát tettem abba, hogy elérjek egy viszonylag magas életszínvonalat, hogy legyen annyi keresetem, amiből a gyerekemet jól el tudom tartani. Nekem erre kell a pénz, nem a luxusra.

Vagy:

Egy kapcsolatban érdemes összehangolni az anyagi elveket, mert nagyon eltérő pénzügyi nevelést kapnak az emberek.

És megint csak: senki sem szólt, hogy ez így nem ízléses.

A könyvet olvasva kicsit olyan érzésünk lehet, mintha a szerző leültetne minket egy kávé mellé, és mondja, és mondja, és mondja, csapongva, de leginkább kioktatva, a párbeszéd minimális lehetőségét is elutasítva. Ez kinyilatkoztatás, a saját nagyszerűségébe vetett hittel alátámasztva.

Várkonyi Andrea valójában nem beszélhetne arról a piedesztálról, ahonnan ezt a könyvet írta, de hogy a címet parafrazeáljuk: neki ezt lehet.

A könyve végén pedig ott marad a keserű szájíz, hogy ha ezt mi kézbe vettük és végigolvastuk, akkor bizony házhoz mentünk a kioktatásért.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: