
Aki nem az életéből ad, hanem az egész életét odaadja a művészetért – Marina Abramović 75 éves
Jelentős késéssel, de végre magyarul is megjelent a világ ma élő egyik legjelentősebb művésze, a Lady Gagától James Francóig illusztris rajongótáborral rendelkező, a Szex és New Yorkba is beleírt Marina Abramović önéletrajza: az Aki átment a falon lenyűgöző, zsigerekig hatoló olvasmány.
A művészet élet vagy halál kérdése.
„Melodramatikusnak hangzik, de nagyon igaz”, kommentálja memoárjában Marina Abramović a Bruce Naumantól származó idézetet, és igaza van: élet-halál kérdésekről annyit beszél az ember, hogy már a kifejezés jelentése is elkopott. És mégis: hogy miért annyira nagy művész a jugoszláviai (szerb) születésű, ma 75 éves Abramović, azt csak az élet és halál emlegetésével lehet megérteni.
Marina Abramović megmutatta, milyen az, amikor az egész életét a művészetnek rendeli alá valaki, amikor a művész nemcsak ad magából, nem feltárulkozik, hanem mindenestül odaadja magát a közönségnek, és megmutatta, milyen az, amikor a halál lehetőségét nemcsak ábrázolja, de valóban a színpadon tapasztalja meg. És az ezzel való találkozás mindig letaglózó, felkavaró és katartikus: ilyen Marina Abramović művészete, és ilyen Marina Abramović öt év késéssel végre magyarul is megjelent önéletrajza, az Aki átment a falon.

Persze a katarzishoz látni kell, és át kell élni Abramović legjobb performanszait, ugyanakkor csak végigolvasva a performanszművészet legnagyobb alakjának tárgyilagos leírásait a műveiről is felsejlik az olvasóban a gyanú, hogy itt valami rendkívüliről van szó.
Noha tradicionálisan nem ezt tartják az életmű legkiemelkedőbb darabjának, bizonyos tekintetben mégis a pálya csúcsa volt a 2002-es, The House with the Ocean View (Az óceánra néző ház): a performansz két hétig tartott, amely idő alatt a művész végig, a nap 24 órájában három egymás melletti, felfüggesztett, puritán szobában élt, egy ággyal, egy asztallal, egy székkel, egy zuhanyzóval, egy vécével és a szobákból kivezető lépcső helyén élükkel felfelé fordított késekkel – mindvégig a látogatók előtt, akik még távcsövet is kaptak, hogy semmi se maradjon rejtve előttük.
Abramović művészetfelfogásának esszenciája volt ez: a művész beleteszi mindenestül saját magát, a testét, az életét, a jelenlétét a műbe, hasonlóan ahhoz, ahogyan minden alkotó saját érzéseiből, gondolataiból, lelkiállapotából ad át valamit a közönségnek. Abramović nem valamit, ő mindent átad, és ezt nem azért felkavaró élmény látni, átélni, mert a mű valamiféle metaforikus mondandót közölne, hanem mert ennek a személyességnek, ennek az odaadásnak a teljessége olyan súllyal bír, mint szinte semmi más. Amikor a művész nem közvetítőn – festékes vásznon, leírt sorokon, filmen – keresztül jut el hozzánk, hanem közvetlenül magát adja.

Élet vagy halál kérdése – Abramović újra jelentést tudott adni a közhelynek.
Ezt tette a leghíresebb, az őt – részben Lady Gaga lelkes posztjai miatt is – világsztárra emelő, már három hónapig tartó, 2010-es, The Artist Is Present (A művész jelen van) című performanszában is, amikor Abramović minden áldott nap, napi 8, összesen 736 órán keresztül ült egy széken, és bárki leülhetett elé, akár egy percre, akár egész napra, ő pedig mindenkinek végig a szemébe nézett, és ezzel – talán meglepő módon – olyan érzelmeket tudott felszabadítani, amilyeneket csak kevés művészi alkotás. (A kvázi mozdulatlanság egyetlen egyszer szakadt meg: amikor váratlanul leült elé élete legfontosabb szereplője, Ulay, akivel 12 évig alkottak egy párt, nemcsak romantikus értelemben, de közösen, saját magukról és magukból hozták létre leghíresebb performanszaikat is. Addigra évtizedekkel kapcsolatuk csúnya vége után voltak, de ezen a találkozáson Abramović kinyújtotta a kezét, és megfogta Ulay kezét. Nem csoda, hogy már csaknem 20 millióan látták az erről szóló felvételt a YouTube-on.)
De szintén saját életét tette a közönség elé korábbi, 70-es években létrehozott, első performanszaiban, amikor ezerféle módon tesztelte saját teste és lelke tűréshatárát, amikor mozdulatlanul hagyta, hogy a közönség azt tegyen vele, amit csak akar, míg végül, miután megsebezték, levetkőztették és töltött fegyvert tartottak a fejéhez, a performansz véget ért, ő megmozdult, a közönség pedig ijedten elmenekült. Vagy amikor Ulayjal való szerelmükről – és általában a szerelemről – beszéltek úgy, hogy a nő egy kifeszített íjat tartott teljes testével hátradőlve, a férfi pedig a nyilat tartotta úgy szintén teljes súlyával, hogy egyetlen hiba miatt a nyíl Abramović szívébe fúródott volna. Vagy amikor úgy vetettek véget kapcsolatuknak, hogy ketten a két végéről több hónap alatt végiggyalogoltak a Kínai Nagy Falon, és közepén utoljára megölelték egymást – bár a terv az lett volna, hogy itt megházasodnak, de a körülmények nem így hozták.
De Abramović a kézzelfoghatóbb témákról szóló műveiben is önmagát dobja be a darálóba, például a velencei biennálé fődíját elnyerő performanszában, a Balkán Barokkban, amikor hetekig sikálta egy hatalmas ökörcsonthalom darabjait egy durva kefével, megtisztítva inaktól és húscafatoktól azokat, a napok múlásával egyre nagyobb bűzben, férgesedő csontok között ülve, hogy a maga nyersességében beszéljen a balkáni háborúk valóságáról. És még hosszú ideig lehetne sorolni Marina Abramović korszakalkotó, a művészetet, a művészetről való gondolkodást alapjaiban megújító performanszait, meg a legutóbbi korokban születetteket is, amelyekért már nehéz ugyanannyira rajongani, mert itt a művész már nem saját testével és lelkével kísérletezik, hanem a közönségével, és afféle spirituális életmódguruként próbál hatni a látogatókra.

Az Aki átment a falon részben épp attól olyan érdekes olvasmány, mert ezerszer higgadtabb és visszafogottabb akár csak a fenti pár soros, a művek jelentőségét méltató leírásnál is: korántsem egy Nagyon Nagy Művész képe rajzolódik ki belőle, hanem egy olyan emberé, aki épp olyan esendő, mint bárki, és aki például hónapokig hihetetlenül maga alatt van, ha elhagyja a pasija. „Ez a szegény kis Marina az, aki azt hiszi, hogy minden rossz, amibe belefog. Ő az a Marina, aki csúnya és kövér, és senki sem vágyik rá. Az, aki szomorúságában pocsék filmekkel és doboznyi csokoládékkal vigasztalja magát, és a takaró alá bújik, mert akkor a problémák nem is léteznek” – írja egy ponton magáról, máshol meg, a The Artist Is Present kapcsán arról ír, hogy a NASA-val is dolgozó életmódszakértő tanácsai révén megoldotta, hogy ne legyen szüksége sem vécészünetre, sem élelemre, sem italra addig, amíg a széken ül, így a találgatások ellenére nem, nem használt pelenkát:
Partizánok lánya vagyok, kiképeztem a testem. A szívem már más kérdés volt, arra nincs NASA-tréning.
Mert amíg a világon minden művészetbarát azzal volt elfoglalva, hogy micsoda szenzáció is zajlik a világ legfontosabb kiállítóterében, a New York-i MoMA-ban, addig őt az foglalkoztatta, hogy elhagyta élete második nagy szerelme. Nincs álszent pátosz, nincsenek hatalmas nagy szavak, pedig ha valaki, hát ő megérdemelné ezeket.

Abramović művészi manifesztójának első mondata, hogy „Egy művész nem hazudhat sem saját magának, sem másoknak.” (Mennyire más felfogás ez, mint az, hogy minden művészet végső soron tettetés, tehát hazugság! De hát épp ez a lényeg: nála nincs tettetés, ami megtörténik, az sosem csak olyan, mintha, az tényleg megtörténik, és a művész az életével szavatolja ezt.) És ez az őszinteség árad ebből a könyvből. Például az Artist Is Present kapcsán nyíltan beismeri, hogy amikor egy néző hét órán keresztül ült vele szemben, természetesen lehetetlen lett volna lélekben mindvégig jelen lennie, mert az emberi elme egyszerűen nem így működik.
Nyíltan bevallja, mennyire paradox módon ragaszkodik a saját szabályaihoz, és mennyire kiborítja, ha mégis hiba csúszik a tervbe, például nyolc perccel hamarabb véget vetnek a 736 órás performansznak; ahogy arról is lenyűgözően egyszerűen beszél, milyen kiábrándító, hogy Ulayjal közös művészetüknek olyan kisszerű okból kellett véget érnie, mint a magánéleti kudarcaik. De talán a legjobb példa az őszinteségre: egyik első performansza, a Rhytm 5 épp azért keltett feltűnést, mert befeküdt egy – többek között a kommunista Jugoszláviát is jelképező – lángoló ötágú csillagba, de a tűzcsillag közepén nem volt oxigén, így ő elájult, és ha a közönségből nem menti meg valaki, meghal. A könyvben mégsem hőstettként beszél erről, hanem egyszerűen „ostoba bátorságnak” nevezi, hogy nem számolt az oxigénhiánnyal.
A bátorságról egyébként megjegyzi: bár amikor már zajlik a performansz, minden megváltozik, sokszor a velük járó fájdalmat sem érzi („A fájdalom először gyötrelmes volt, utána egyszerűen eltűnt. Olyan volt, mint egy fal: átmentem rajta, és kijöttem a másik oldalon” – értelmezi újra a kötetcímet, amely egyébként szülei mondását is idézi, amely szerint az igazi kommunista a falon is átmegy), de valójában a kezdés előtt még több évtizednyi tapasztalattal is „a poklon megy át”, retteg és hússzor kimegy a mosdóba.

Mindezek ellenére nincs szó arról, hogy az Aki átment a falon elsődleges célja a művész demitizálása volna: épp az a különleges benne, hogy egy ennyire könnyen átélhető lelkivilágú, sok szempontból nagyon is hétköznapi ember írásában organikusan váltakoznak az ilyen részek a zseniális gondolatokkal a művészetről, a mesterművek létrehozásáról, máshol pedig egészen gyötrelmesen megindító kulisszatitkokat ír le. Például arról, hogy a The Artist Is Presentnek nem az Ulay-kézfogás volt a legmaradandóbb emléke, hanem egy elképesztő fájdalmat sugárzó, gyerekével az ölében a székre ülő nő esete, aki mielőtt felállt, lassan lehúzta a csecsemő fejéről a kapucnit, hogy Abramović is láthassa a sebhelyet a fején. A nő később levélben megírta: épp aznap reggel, mielőtt elindult volna a múzeumba, tudta meg, hogy le kell állniuk kislánya kemoterápiás kezelésével, mert nincs remény. És, mivel egy fotós minden egyes résztvevőről fényképet készített, ez a nő és gyereke is szerepel a könyvben, amely így olyan érzelmeket tud felszabadítani, ami nyilván csak töredéke mindannak, ami a performansz alatt felszabadult – de már így is elemi erejük van.
Miközben persze a könyv „egyszerű” életrajzként is működik. Marina Abramovićnak traumákkal kezdődött az élete, Tito két hős partizánjának gyerekeként, akinek szülei romantikus filmbe illő módon kölcsönösen megmentették egymás életét a harcok alatt, ám ennek ellenére a házasságban hamar meggyűlölték egymást, hogy a kis Marina ott találja magát a pohártörő ordibálások közepén, már amikor a szülők egyáltalán foglalkoztak vele, hiszen éveken keresztül szinte rá se hederítettek.

De talán még ez is jobb volt, mint a testileg-lelkileg bántalmazó anya „gondoskodása”, aki még a lánya 28 éves korában is megkövetelte, hogy Marina este tízre legyen otthon: abszurd, hogy amikor már ünnepelt művész volt, még akkor sem maradhatott ott saját bemutatója után a bulin, mert haza kellett érnie időre, hogy aztán az anyja azzal fogadja, micsoda kurva, hogy meztelenül áll a közönség elé, és megpróbáljon egy súlyos hamutartót a fejéhez vágni az „én adtam neked az életet, én is veszem el tőled” felkiáltással.
De a könyv még arra is képes, hogy megértesse azt, amit olyan nehéz megérteni ennek a csodálatos művésznek az életéből: mérhetetlen rokonszenvét a spirituális, sőt sokszor egyszerűen áltudományos zagyvaságokkal (lásd például különféle kristályokból készült bútorait, amelyeknek elvileg hatniuk kéne a látogatókra). Így végül az ember hajlamos elhinni, elfogadni, hogy ebben a minden tekintetben különleges életben helyük van ezeknek a csodával határos dolgoknak.

Az Aki átment a falon egyszerre hozza közelebb a földhöz és emeli még magasabbra Marina Abramovićot, egyszerre alkot remek képet az életműről és tartalmaz fontos, pontos és érdekes gondolatokat a művészetről és azon belül a performanszművészetről, egyszerre tud tárgyilagos és zsigerekig hatolóan érzelemkeltő lenni. Marina Abramović a barátoknak és az ellenségeknek ajánlja ezt a könyvet, és való igaz: nehéz elképzelni, hogy még az ellenségei is ne kedvelnék meg tőle egy kicsit, vagy legalább ne értenének meg valamit abból, mitől rendkívüli ez az életmű. Ebből pedig már nem nehéz elképzelni, milyen hatása lehet a közömbösekre, és pláne a barátokra.
Marina Abramović: Aki átment a falon. Athenaeum Kiadó, 2021, 359 oldal, 3699 Ft
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!

Rátámadtak, és festményt szakítottak át napjaink egyik leghíresebb művészének a fején
Egy cseh férfi támadt rá a híres performanszművész Marina Abramovicra Firenzében.
Elárulta a támadó, hogy miért vágta fejbe festményével Abramovićot
Válasza alapján valószínűsíthető, hogy nem dühből vagy sértődésből támadt, a cseh művész csak egy kis hírnévre vágyott.