Nyomiknak mondják magukat, pedig ugyanolyanok, mint mindenki más
Egyszerű, de csodálatos filmet készített Surányi Judit négy srácról, akik ugyanúgy leruccannak a Balatonra nyaralni, bulizni, mint bárki más, noha náluk kicsit nehézkesebben megy mindez, ugyanis hárman kerekesszékhez vannak kötve, egyikük pedig oxigénhiánnyal született. Gyorsan kiderül viszont: nem biztos, hogy ők itt a nyomik. Kritika.
„Doku road movie” – jobb híján így lehet körülírni a műfaját ennek a 45 perces filmnek, a Nyomiknak. Mondhatnánk persze „a fogyatékossággal élők problémáit bemutató érzékenyítő alkotásnak” is, ami még igaz is lenne, de egyrészt így dögunalmasan hangzik, másrészt az az első pillanatban kiderül, hogy egészen másként érzékenyít a Rehab Critical Mass szervezőjeként is ismert szociológus-dokumentumfilmes, Surányi Judit, mint azt megszoktuk az ebben a témában készült alkotásoktól.
Szó nincs itt ugyanis sajnálkozásról vagy társadalomkritikus tanmeséről, sem fogyatékosságpornóról. Épp az ellenkezője az igaz, a film attól különleges, hogy természetes közegükben, működésükben mutat be négy különleges fiatalembert, akik elhatározzák, hogy leutaznak a Balatonra.
A négy barát ugyanúgy pecázik, ugyanúgy zrikálja egymást, ugyanúgy poénkodik, káromkodik, ugyanúgy szórakozik, mint a kortársai, miközben ugyanúgy különleges és egyben egyedi történetük van, mint minden egyes embernek. Annyi, hogy náluk ehhez a különlegességhez még hozzátartozik valamilyen fogyatékosság is, amit ők már elfogadtak (mennyivel jobb lenne mindenkinek, ha mi is elfogadnánk őket), de ami a lényeg: igyekeznek normális életet élni.
Ez utóbbi viszont nem mindig egyszerű. A film egyik üzenete éppen az, hogy nem miattuk nehézkes a normális élet számukra, hanem azért, mert a világ nem fordul feléjük normálisan.
Surányi egyébként egyáltalán nem ítélkezik, miközben bemutatja, milyen zavarban vannak az amúgy jót akaró vasutasok, amikor a kerekesszékes darut kellene kezelniük, vagy milyen zavarban van a kocsmáros, amikor el szeretne menni az egyik fiú vécére, csak éppen erre nem alkalmas a bejárat.
Nagyon emlékezetes az a jelenet is, amikor a strandon odamegy az egyik kerekesszékes, nehezen beszélő szereplő néhány lányhoz, akik úgy tesznek, mintha észre sem vennék, átnéznek rajta, ugyanis nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Ellentétben a kisgyerekekkel, akik viszont jó mókát látnak abban, hogy vicces, kerekesszékes fiúkkal barátkozzanak, még ki is próbálják az eszközt kacagva.
Mint Surányi mondja, mindezek a jelenetek pont így történtek, nem rendezték meg, nem gondolták el előre, nem vették fel többször. „Csak épp ott volt a kamera, amit nem is biztos, hogy mindenki észrevett.”
A film kerekesszékes szereplői Báder Richárd, Nagy Zsolt (akik civilben marketingesként és logisztikusként dolgoznak, mellesleg saját, népszerű YouTube-csatornát üzemeltetnek) és Tóth Károly, aki viszont kortárs táncművész, a Másképtánc formáció alapítója, valamint Tunyogi Imre, aki, bár nincs kerekesszékhez kötve, oxigénhiánnyal született, és aki a Nemadomfel kávézóban pincérkedik, néha asztalosnál segédkezik, mellesleg országos slambajnok.
Ők a „nyomik”.
A film címét sokan (de csak, akik nem nézték még végig, és nem nevettek a fiúk poénkodásain) akár provokatívnak találhatják, sőt már-már sértőnek. Surányi Judit a provokatívat tulajdonképen el is ismeri, amikor szembesítjük ezzel: „Szándékosan figyelemfelkeltő címet akartam, igen, mondhatjuk akár provokatívnak is. De azért azt fontos tudni, hogy az érintettek maguk használják önmagukra, hogy nyomi. Az úgynevezett crips-mozgalom (egy kvázi egyenjogúsági mozgalom) úgy véli, ha az amúgy bántó kifejezést maguk a »megbántottak« használják, akkor átveszik a szó feletti irányítást, és így megszűnik az a kifejezés bántónak lenni.”
Már ebből a kissé nyakatekert magyarázatból is látszik, nem volt könnyű dolguk a film alkotóinak, akik egyébként barátok és családtagok (Bordás Róbert, Buk Miklós és Surányi Ádám operatőrök, utóbbi egyben vágó is, valamint Vranik Krisztián zeneszerző), a film költségvetése is leginkább a „saját zseb” kategória volt, a balatoni helyszín a rendező nyaralója és így tovább.
Ebbe a baráti viszonyba egyébként a szereplők is beleértendők. Surányival régebb óta ismerik egymást, dolgoztak együtt a Rehab Cricical Masson, elnyerték egymás bizalmát, nagyokat tudnak beszélgetni. A rendező szerint mindent felülír, hogy nincsenek köztük tabuk. „Ha ők maguk is nyominak nevezik magukat, én is megtehetem. Ráadásul én magam is nyominak érzem magam sokszor, ha nem tudok például valamiben segíteni nekik.”
Tágabb értelemben a fogyatékosság témáját is hatalmas tabuk lengik körül. Nagy veszteségnek gondolja Surányi, hogy emiatt egy csomó kincset elveszít a társadalom: „kincseket, akik bezárva élnek lakásokban, intézetekben. De azért is nehéz beszélni a fogyatékossággal élőkről, élőkkel, mert alig van olyan óvoda, iskola, ahol együtt tanulnak a fogyatékos gyerekek a többségi gyerekekkel, és ahol teljesen természetesen kialakul, hogyan beszélnek, hogyan segítenek egymásnak a gyerekek. A fogyatékosok ugyanolyan tagjai a társadalomnak, mint mindenki más, és persze ugyanúgy vannak nehézségeik. Az akadályt vagy azt, amitől fogyatékosnak érzi magát valaki, azt a társadalom képezi. Nem olyan nagy pénzekből ezeket át lehetne hidalni”.
Tíz éve szervezi Surányi a Rehab Critical Masst, és mindig azt érzi, hogy egyesével az emberek jóindulatúak, csak éppen azt nem tudják, hogy kell segíteni, vagy oda sem mernek nézni – magyarázza.
Mint ahogy az említett filmben szereplő lányok a strandon – fűzzük hozzá. „Én ezeket a lányokat sem cikinek tartom, bár nagyon fájdalmas, hogy nem mertek odanézni Karcsira. De a filmnek az az egyik célja, hogy hívják közönségtalálkozókra, és a vetítések után lehessen beszélgetni. Mert azonnal megtörik a jég, hogyha lehet kérdezni a fiúktól, ha láthatod, hogy ugyanolyan emberek ők is, hogy részt vesznek mindenben, hogy totál hülyeségeket lehet velük csinálni. Ha megnéznék a filmet a lányok, és részt vennének egy ilyen beszélgetésen, szerintem onnantól ők is máshogy állnának hozzá.”
Azt is megtudjuk, hogy a három kerekesszékes srác az életben is jóbarátok, ebben sem variált semmit a rendező. „Ha nincs a film, ők akkor is ki szoktak olyat kitalálni, hogy ruccanjanak le a Balatonra. Most például Máltára mentek nyaralni.”
Surányi nagyon szeretne a filmmel komolyabb fesztiválokra kijutni. „De számomra már az első vetítés csodálatos és meglepő élmény volt. Két telt házas teremben ment a film. Hívnak minket azóta gimnáziumokba, majdnem minden egyetemre. Mindezt úgy, hogy nem volt semmilyen marketingünk, nem volt reklámja a Nyomiknak. Óriási élmény, nagy tapasztalat, mennyire megnyílnak a diákok, fiatalok ezeken a találkozókon.”
A beszélgetésünk előtti nap például egy fővárosi gimnáziumban volt ilyen. „Ott egy tizenegyedikes lány azt mondta, hogy ez nem egy dokumentumfilm, hanem egy vígjáték. Nagyon örültem ennek a véleménynek. Majd megkérdezték, ki írta a dialógokat. Mondtam neki, hogy senki, ezek spontán beszélgetések voltak, ahol tényleg nagyon komolyan osztják egymást a srácok, ami időnként nagyon vicces. Éppen ezért ők a főszereplők. Ők az életben is pont ilyenek.”
A Nyomiknak egyelőre nincs hivatalos mozis bemutatója, egyelőre csak tárgyalások vannak a streamingfelületekkel is, de sok helyen el lehet kapni vetítéseket. Ezekről itt lehet leginkább tájékozódni.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
