Murakami Haruki világában létezik olyan, hogy százszázalékos szerelem.
Murakami Haruki világában teljesen természetes, hogy a szív halálos sebet kap, ha az ember elveszíti azt a valakit, akit makulátlanul szeretett. Olyankor a szív egy része kiég, hiszen a seb mély és halálos, az ember pedig félig halottá válik. Esetleg még eléldegélhet a földön több évtizedet, ha még talál valamit, ami képes némi értelmet adni az életének, de a seb gyógyíthatatlan, és az ember tulajdonképpen már rég meghalt. Murakami Haruki világában létezik az a színtiszta vonzalom, „amikor minden kiürül az ember agyából, mintha fényes nappal mélyen álmodna, amikor semmi másra nem bír gondolni az égvilágon”, és ez egyáltalán nem biztos, hogy örömteli: ha van hozzá fogadókész partner, akkor persze igen, de ha ő meghal, eltűnik vagy csak nem képes viszonozni ezt a százszázalékos szerelmet, akkor mindennek, és szó szerint mindennek vége. Murakami Haruki világában ilyen a szerelem. Univerzumokat épít fel és rombol le. És jó ebben a világban élni azon a párszáz oldalon keresztül, ameddig az aktuális regénye tart.
Ha egy meghatározást kell mondani, szinte mindenki rávágná, hogy Murakami a mágikus realizmust képviseli íróként. Pedig hát mi olyat lehetne írni, amire a fentinél jobban illene a romantika mint irányzat, világlátás és világkép?
Murakami Haruki
AFP / Richard A. Brooks
Különben is, az idén hetvenhat éves, világhírű japán író – akit régóta Nobel-esélyesként emlegetnek, pedig sosem fog Nobelt kapni –, aki már előző regényét, A kormányzó halálát is arra használta, hogy megfogalmazza írói ars poeticáját, új művében, A város és kiszámíthatatlan falaiban nyíltan közli is: ő ugyan nem mágikus realista író. Ő csak leírja, amit és ahogyan tapasztal, az meg már más kérdés, hogy speciel olyan világban él, ahol hétköznapi szinten keveredik valóság és fantasztikum, realitás és szürrealitás. Ő nem természetesen túli dolgokat talál ki: ő ezeket megtapasztalja és lejegyzi. Ő azt írja, ami számára a valóság.
Jó, a „nyíltan közli” talán egy kicsit túlzás: regényének szereplői hivatalosan Gabriel García Márquez kapcsán utasítják el a mágikus realizmust, de hogy önvallomásról van szó, ahhoz egy negyven éve folyamatosan mágikus realistának nevezett író esetében kétség sem férhet. Ahogy az sem véletlen, hogy épp Márquez neve merül fel: A város és kiszámíthatatlan falait olvasva az embernek már vagy háromszáz oldal óta a Szerelem a kolera idején jár a fejében, amikor az egyik szereplő hirtelen előkapja – mit ad isten – épp ezt a regényt.
A két mű alaphelyzete bizonyos tekintetben azonos, még ha erre az alaphelyzetre merőben máshogy is reagálnak Márquez és Murakami hősei. A főhősöket még az emberélet útjának elején megtalálja egy nagy, mindent elsöprő erejű szerelem, de a szerelmesek hamar elszakadnak egymástól; azonban, mint kiderül, teljen el akármennyi idő, jöjjön akárhány új kapcsolat, akármilyen új élet, annak az egy szerelemnek semmit, de semmit nem csökken az ereje az évtizedek során. Csak épp Márquez vérbőségét itt Murakami mindent átható melankóliája helyettesíti.
A város és kiszámíthatatlan falai elején a kamasz szerelmespár egyik tagja, a lány közli: ő valójában csak önmaga árnyéka, és az igazi verziója egy különös, fallal körülvett városban él. Már a város első említésekor látszik, ami aztán hatszáz oldalon keresztül sem változik: Murakami még nyelvi szinten is elmismásolja, hogy valódi vagy képzeletbeli városról van-e szó; épp úgy ír róla, ahogy a mi világunkról is, hogy aztán néha egy-egy tagadással bizonytalanítson el. A szereplők ugyanakkor többször tényként beszélnek arról, hogy ez egy fiktív, kitalált város. Csak épp Murakaminál azt nem lehet igazán tudni, mit jelent, hogy fiktív és kitalált. Mert hogy nem a „valós” ellentétét, az egészen biztos. A legmegengedőbb azt mondani, hogy létezik a tényszerű valóság és a kitalált valóság – de arra sem érdemes nagy összegben fogadni, a regényben melyik számít „igazinak”.
Lehetne írni, hogy valami ilyesmiről szól A város és kiszámíthatatlan falai: hogy mit jelent, ha valami igazi, és mit, ha fiktív. De ennek a regénynek a kapcsán még egy ilyen kijelentő mondatot sem érdemes leírni. Murakami világa épp attól izgalmas annak, akit valaha is magával ragadott az író stílusa, hogy meg sem próbál választ adni semmilyen kérdésre, illetve hogy az ő irodalmában tulajdonképpen nem is kérdések vannak, csak bizonytalanságok: a különbség a kettő között, hogy utóbbira nem is próbálunk választ kapni, mert elfogadjuk, hogy nincs. Nála ki kell kapcsolni az európai műelemzésre rászokott agyat: itt a különös dolgok nem metaforák, amelyeket meg kell fejteni.
Itt a különös dolgok az élet részei, sőt: az élet maga a legkülönösebb dolog.
Így aztán az se csoda, hogy a hatszáz oldal alatt sem derül ki, mi fán terem ennek a bizonyos képzeletbeli városnak a fala, amelynek mintha szabad akarata lenne, és amely először tökéletesen biztosnak és sérthetetlennek tűnik, még az alakját is tudja változtatni, ám aztán kiderül, ha az ember hisz abban, hogy sikerülni fog, valójában egyszerűen át is lehet sétálni rajta. Ami szokatlan Murakamitól, az inkább az, hogy egyáltalán felvet megoldási lehetőségeket – bár többet is, és egyikről se állítja, hogy az lenne az igazság.
A fal talán az énünk legmélyebb részét veszi körül, azt, ahol igazán önmagunk lehetünk anélkül, hogy alkalmazkodnunk kellene a külvilághoz. A fal talán a bennünket gátló részeket jelképezi, amelyek megakadályozzák, hogy igazán kényelmesen közlekedjünk a világban, a társadalomban; de az is lehet, hogy az előbbi és az utóbbi ugyanaz. De lehet, hogy a fal a lelket és a tudatot választja el, azt, amit érzünk, és azt, amit tudunk, mert a kettő nem ugyanaz. Lehet, hogy a fal egyik és másik oldalán lehetséges énjeink vannak, amelyek a dolgok alakulásától függően néha helyet is cserélhetnek. Vagy csak egy olyan dolog az életben, ami egyszerűen csak ott van, és akár zavaró, akár nem, akár gátol, akár nem, el kell fogadnunk a jelenlétét, és kész.
Ha lehet ilyet mondani a ma élő leginkább talányos íróról, A város és kiszámíthatatlan falai még az eddigi Murakami-regényeknél is kevesebb konkrétumot ad arról, hogy voltaképpen mi is az, amiről olvastunk. Legalábbis a fent már említett, „európai műelemzős” agy számára; ha nem akarunk megfejtéseket, persze rögtön más a helyzet. Akkor csak elfogadjuk, hogy miután kamaszkori szerelme nyom nélkül eltűnt, a regény elbeszélője egy időre beköltözik abba a bizonyos fallal körülvett, fiktív(?) városba, hogy a helyi könyvtárban álomolvasó legyen, hiszen a lány „igazi énje” – aki persze nem ismeri fel őt, hiszen ezzel az énjével még sosem találkozott – is ott dolgozik. Az elbeszélőről mindennek érdekében leválasztják az árnyékát, mert a városba csak olyan léphet be, aki ehhez hozzájárul. Amikor pedig egyszer csak újra a „valóságban” találja magát, elszegődik könyvtárvezetőnek egy isten háta mögötti kisvárosba a hegyekbe, feladva egész addigi életét, ami úgyse ért egy fabatkát se úgy, hogy elveszítette azt a bizonyos „száz százalékos” szerelmet.
És persze azon, hogy néha halottakkal beszélget, az ember már a szemöldökét sem húzza fel.
Hiszen Murakamiról van szó. Murakamiról, aki még egy kifőzde napi menüjét is úgy tudná megírni, hogy azt élvezet legyen olvasni. Egyszerűen mert olyan a stílusa, olyan hangulatot árasztanak a sorai, hogy az ember nem unatkozik akkor sem, ha arról ír, hogyan öltözik fel otthon a főszereplő, tesz rendet a lakásában, megy el egy kávézóba, rendel egy feketét és egy áfonyás muffint, majd külön elvitelre még két áfonyás muffint, amelyet papírszatyorban vesz át, a pincér pedig elmondja, hogy a süteményeket a szomszédos pékségből szerzik be. Murakami – és magyar fordítója, Mayer Ingrid – elérik, hogy akármi is történik, akárhogyan is alakul a szereplők élete, azt izgalmas legyen olvasni, függetlenül attól, hogy van-e hatása a nagy egészre, vagy hogy éppenséggel segít-e közelebb kerülnünk ahhoz, tulajdonképpen mi is ez a város, és mi az a kiszámíthatatlan fal, ami körülveszi.
A város és kiszámíthatatlan falai annyit mindenesetre biztosan elér, hogy egy kicsit máshogy lássuk a világot. Egy kicsit kiszámíthatatlanabbak legyenek számunkra a valóság falai. Egy kicsit jobban elhiggyük például, hogy tényleg létezik százszázalékos szerelem – amiért bármit érdemes megtenni, falakat áttörni, árnyékokat leválasztani, az életünket feladni. Hogy ez nem mágikus realizmus. Hanem a realitás egyszerűen néha mágikus.
