Chuck Palahniuk 2023-as regénye, a Nem tart örökké már magyarul is olvasható, és választ ígér arra, miért halt meg Marilyn Monroe vagy Kurt Cobain. A művet tizennyolc éves kor alatt semmiképp sem ajánlanák – kritikusunk még fölötte se.
Chuck Palahniukot jobb helyeken nem arról ismerik, hogy az adott ország miniszterelnöke utcai harcosnak képzeli magát, és tőle lopja el a polgárt polgár ellen fordító gyűlöletkommandója nevét, hanem arról, hogy egészen sajátosan keveri az „érted vagyok dühös, nem ellened”-jellegű társadalomkritikát a lehető legmeredekebb és leginkább fantáziadús, fekete humorba áztatott ötletekkel.
Ezért – na meg persze David Fincher filmje miatt – lett olyan híres a Harcosok klubja is: az általában a fogyasztói társadalmat kritizálta, mondván, „amit birtokolsz, előbb-utóbb téged fog birtokolni”. Sőt még azt is kritizálja, aki túl erősen kritizálja a fogyasztói társadalmat: azokat a lenézett kisembereket, akik elnyomottságuk miatti frusztrációjukat a Harcosok klubjába ölik, ahol cél nélkül verhetik egymást ököllel. Ilyen volt a Túlélő is, a szektákról és a média által híressé tett kisemberekről, a Láthatatlan szörnyek és később a Beautiful You a testképről és a szépségelvárásokról, vagy általában az ellentétről a képmutató felszín és a valóság között, és így tovább. A gyilkosságokat, perverziót, (ön)csonkításokat örömmel soroló regények nemcsak sokkoltak, de az olvasó közben érezte, korántsem öncélú polgárpukkasztásról van szó, mert a felszín mögött megvolt ez a mélyréteg is.
A polgárok Palahniuknál mindig okkal pukkadoztak, és az ukrán nagyszülőktől származó Chuck Palahniuk épp ezért került be a legjobb amerikai írók közé. (Alább a HVG másik recenzorának véleménye a műről:)
De azóta már sok vér lefolyt a csatornán, és a Nem tart örökké nagyon erős gyanút kelt arról, hogy a fentieknek örökre vége. Legalábbis egy ennyire rosszul megírt, öncélú és általában is ostoba szöveg után nehéz elhinni, hogy a szerző valaha is visszatérhet még oda, ahol akár tíz éve volt (noha már a 2014-es Beautiful You sem tartozott a legjobbjai közé; abból épp a tőle korábban megszokott sajátos hangvétel hiányzott a korrekt sztori mögül). Jóhiszeműen persze lehetne azt remélni, hogy ez a mostani regény csak egy botlás, de ez a jóhiszeműség harminc oldal után kezd párologni, száz oldal után köddé válik, hogy aztán a kétszázötvenedik oldalra a ködöt is felszárítsa a napsütés.
És akkor még hátravan ötven gyötrelmes oldal.
Ez a könyv nemhogy nem a régi nagyokat idézi, de alulmúlja Palahniuk két eddigi leggyengébb regényét, a Kárhozott (2011) és folytatása, a Halálraítélt (2013) öncélú ürességét is.
Nem, ezek nem a düh szavai. Pedig jó lenne dühösnek lenni. Jó lenne olyan dühöt érezni, ami felpiszkál, ami felbosszant, mert ami fel tud bosszantani, abban mindig van valami kis mag, mint a borsszem az orrban, és ezt a magocskát még napokig lehet keresgélni az utolsó oldal elolvasása után is. És ha így van, akkor valami mégiscsak volt abban a regényben, ha nem is tetszett, ha gyalázatos is volt: akkor valamit azért csak tudott, ami így fel tudta zaklatni az embert.
Hát a Nem tart örökkében nincs ilyesmi. (És figyelem, innentől heveny spoilerezés következik – a szerk.)
A regény egy dúsgazdag, brit nemesi család két sarjáról, az Otto és Cecil nevű fiúkról szól, akik bár életkorilag már felnőttek, megrekedtek az örök, elkényeztetett gyerekkorban, és nap mint nap egymással fajtalankodnak, ha pedig nem tetszik nekik, amit valamelyik lakájuk, kertészük vagy dadusuk mond vagy csinál, akkor lelökik a lépcsőn, hogy miután az illető lebénult, kitörjék a nyakát. Vagy egyszerűen átvágják a torkát, aztán a ravatalon beleokádnak a nyitott koporsójába. Vagy kirúgják az autó kitámasztóját, amikor a sofőr épp szereli, majd amíg magatehetetlenül rúgkapál alatta, lehúzzák a nadrágját és megerőszakolják, aminek csak a koponyája reccsenése vet véget. Vagy az épp láb alól eltett alkalmazott holttestét kefélik meg. Palahniuk ezúttal alig csinál mást, mint hogy újra meg újra próbál rálicitálni saját előző mondatára otrombaságban és gusztustalanságban.
Ez a regény nem több, mintha egy óvodás gyerek torokfájásig azt kiabálná, hogy pisi, kaki, fütyi, hányás és segg, fittyet hányva arra is, hogy az óvó néni már rég sarokba állította.
Sem az irodalmi értéke, sem a mondanivalója nem mutat túl a névtelen ovis kiskölyök teljesítményén, kivitelezése pedig kísértetiesen hasonló ahhoz. De abban az életkorban mindez a határok keresése miatt normális viselkedés, egy felnőtt író esetében viszont gyermeteg, unalmas és bosszantó.
Nem, nem a fenti borsos példához hasonlóan, felzaklató módon az, hanem egyszerűen csak az bosszantó, hogy újabb és újabb szavakat, mondatokat és fejezeteket kell végigolvasni, hogy a felvágott torkú fiú koporsójába okádás után a feldarabolt guminők szerveit magára ragasztó házitanítóról még azt is megtudjuk, természetesen egy idő után igazi embereket is felhasít tokától bokáig, hogy a holttestek dögszaga miatt bűzölögjön a fiúk „gyerekszobája”. Bosszantó szinte érezni magunkon a szerző sóvár tekintetét, hogy „Na, mikor háborodsz fel? Ugye, milyen botrányos vagyok? Mondd már, hogy ez tűrhetetlen, és akkor majd mondhatom rád, hogy kispolgár vagy!”
De még csak nem is ez a görcsös nagyot mondani akarás (pontosabban nagyon ordenárét mondani akarás) teszi igazán silánnyá ezt a regényt, hanem az, hogy ezúttal nincs mögötte semmi, csak az üresség és némi hebehurgya kapálózás. Ha ezúttal is épkézláb társadalomkritika indokolná a hányadékparádét, legalább azt lehetne mondani, hogy bár Palahniuk eszközei láthatóan kifáradtak, ezért nem a szokott színvonalú felszín mögé rejti a szokott mélyrétegeket. De még ennyi sem igaz.
Ahogy fogynak az oldalak, egyre inkább úgy tűnik, hogy Palahniuk még csak meg sem próbálta konzisztenssé tenni a marhaságokat, amik elvileg formálnák a sztorit – így viszont tényleg csak az ocsmányságok formálják. Pedig régen Palahniuk volt a dramaturgia nagymestere: ha a harmadik oldalon történt valami apróság, biztos, hogy annak a háromszázadik oldalon is jelentősége volt. Most azonban csak annyi bizonyos, hogy a regénybeli család valamiféle háttérhatalom megbízásából generációk óta teszi el láb alól a legnagyobb hírességeket öngyilkosságnak, túladagolásnak vagy balesetnek álcázva az ügyet, Judy Garlandtól és Kurt Cobaintől Lady Dianán és Amy Winehouse-on át Jim Morrisonig és Marilyn Monroe-ig. Ez eddig még egy jó, „olyan igazi palahniukos” ötlet lehetne, ha megtámasztaná valami. De ez a valami az, ami végig zavaros marad, mintha a szerző se értené igazán, mit is akar mondani, hogy miért is van erre szükség a szöveg valóságában.
Palahniuk épkézláb dramaturgia helyett inkább összeesküvéselmélet-paródiákat ad elő (remélhetőleg paródiáknak szánja őket), arról, hogy ez a homályos háttérhatalom arra használja az alacsony néprétegeket, hogy a tüdejük kiszűrje a műanyaggyártás során keletkező mérgező anyagokat, a növényvédőszer-gyártó cégek mérgeit és az azbesztet. Például a New York-i ikertornyokat is azért kellett szeptember 11-én lerombolni terrorcselekménynek álcázva, mert csak így tudták eltüntetni a benne lévő rengeteg azbesztet, mégpedig úgy, hogy az épületek összeomlása után az emberek egyszerűen beszívták azt. Tehát a regény szereplői valamiképp azért ilyen torzak, mert beszívták ezt a rengeteg mérget, vagy valami ilyesmi. És egyébként a Pride mozgalmat is valahogy ezért hozták létre a háttérhatalom beépített ügynökei, de hogy pontosan miért, az végképp zavaros marad. De ha nem maradna, akkor se lehetne a legnagyobb jóhiszeműséggel sem épkézláb társadalomkritikának nevezni, hogy testvéreknek azért kell egymással és hullákkal fajtalankodniuk, mert a nagy cégek nem vigyáztak eléggé a bolygóra.
Mintha Palahniuk újra meg akarta volna írni a Harcosok klubjából a társadalom peremére szorult emberek lázadását, de nem jutott volna eszébe új háttértörténet.
Aztán remélte, hogy az olvasónak majd nem tűnik fel, hogyan keni el minduntalan a választ, hogy miért is történik akkor a regényben, ami történik. A dramaturgia egykori királya ezúttal még írástechnikában is szinten aluli teljesítményt hoz: ha elsőre és netán még másodikra is vicces lenne, hogy a legsokkolóbb(nak szánt) eseményeket mindössze mellesleg írja le az „Otto olyan arcot vág, mint amikor…” felvezetés után – mármint „olyan arcot vág, mint amikor X így meg úgy meg amúgy kivégezte Y-t, aztán ezt meg azt csinálta vele” –, ám mivel vagy harmincszor eljátssza ezt a fogást, ez is sokkal inkább bosszantóan unalmassá válik, mintsem eredetivé. Pláne, hogy más nyelvi ötlete nincs is, így minden mástól eltekintve is silány mű a Nem tart örökké. Nem mintha el lehetne tekinteni minden mástól.
És amikor azt hinnénk, túl vagyunk az egészen – mert vagy elvből, vagy irodalomkritikusi mivoltunk miatt nem vágtuk a falhoz a könyvet legkésőbb a felénél –, Palahniuk még egy újabb módon rálicitál saját magára. Talán mivel ő is érzi, hogy ezt semmilyen módon nem sikerült irodalmi eszközökkel érzékeltetnie, nem volt képes megtalálni a megfelelő metaforákat vagy akár nyelvi finomságokat,
jobb híján az utószóban jelenti ki, hogy egyébként ez a regény a függőség pokláról szólt. És legyünk szívesen újraolvasni, akkor majd érteni fogjuk.
Hát, nem tudom, más olvasók hogy vannak vele, de én személy szerint szívesebben olvasnám újra azokat a kukából kitúrt lapokat egy szennymagazinból, amelynek lapjaiba tegnap a mustáros-majonézes szendvicsemet csomagoltam, majd a rátapadt ételmaradékba belepetézett egy maláriás döglégy, mint hogy még egyszer a kezembe vegyem a Nem tart örökkét.
Helikon Kiadó, 2025, 307 oldal, 4499 forint. Fordította: Sepsi László
A családja körében hunyt el Ozzy Osbourne 76 évesen. Az egykor zűrös életű rocklegenda alig két hete adta le minden idők második legtöbb bevételt termelő jótékonysági koncertjét. Számos egészségügyi problémája volt, Parkinson-kórban is szenvedett.
Az amerikai elnöknek Jeffrey Epsteinnel kapcsolatban olyan összeesküvés-elmélet ellen kell védekeznie, amilyenekhez korábban ő szoktatta a most dühös táborát.
