Milyen közel van valójában Ukrajna az EU-csatlakozáshoz?

2022. február 28-án, négy nappal a teljes körű orosz invázió után Ukrajna benyújtotta EU-tagsági kérelmét. Kijevből Volodimir Zelenszkij elnök azonnali felvételt kért „különleges eljárásban” (noha ilyen eljárás az uniós csatlakozási szabályok szerint nem létezik), néhány órán belül pedig nyolc tagállam elnöke sürgette a folyamat felgyorsítását. Az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottság politikailag támogatta azt az elképzelést, mondván:

Ukrajna az európai családhoz tartozik.

A kérelem egy 2013-ban kezdődött fejezetet zárt le Ukrajna történetében. 13 éve Viktor Janukovics akkori elnök döntött úgy, hogy nem írja alá az EU–Ukrajna társulási megállapodást, ami az Euromajdan-tüntetések kirobbanásához vezetett. A tüntetések leverése és a hatóságokkal való összecsapások során tucatnyi demonstráló halt meg Kijevben. Ők szó szerint az életüket adták Európa eszméjéért.

https://hvg.hu/eurologus/20260317_baratsag-koolajvezetek-europai-bizottsag-veto

Viharos kapcsolat

Az Európai Szomszédságpolitika keretében zajló együttműködésen túl az európai integrációt Kijevben régóta a modernizáció ígéretének és a posztszovjet stagnálásból való kitörésnek tekintik. Számos európai fővárosban ugyanakkor úgy látták, az ukrán ambíciókat – amelyek a 2004-es narancsos forradalom után erősödtek fel – óvatosan kellett kezelni, mivel kényes geopolitikai és intézményi kockázatot jelentettek. Különösen a 2000-es évek elején, amikor több tagállam számára Oroszországgal való kapcsolat kulcsfontosságúnak számított. Az akkori Európai Bizottság elnöke, Romano Prodi a politikai legendárium szerint úgy fogalmazott:

 Ukrajnának ugyanannyi esélye van csatlakozni az EU-hoz, mint Új-Zélandnak

— jól összegezve az akkor tagállamok között széles körben osztott szkepticizmust.

A 2014-es év az első fordulópontot jelentette: Janukovics bukása után az EU–Ukrajna társulási megállapodást két szakaszban (2014 márciusában és júniusában) írták alá. Az egyezmény csak 3 évvel később, 2017. szeptember 1-jén lépett teljes körűen hatályba a holland szavazók tiltakozása miatt. A megállapodás részeként, úgynevezett Mélyreható és Átfogó Szabadkereskedelmi Térségről (DCFTA) szóló megállapodást írt alá Kijev az EU-val, amely az ukrán jogszabályok és szabványok jelentős részét az uniós normákhoz igazította. Ugyanebben az évtizedben valósult meg egy másik, ukránok milliói által régóta áhított lépés. 2017 júniusa óta a biometrikus útlevéllel rendelkező ukrán állampolgárok vízummentesen utazhatnak rövid tartózkodásra (bármely 180 napos időszakon belül 90 napig) a schengeni térségbe.

2022-ig azonban a tagság inkább csak a távoli horizonton lebegett, valódi menetrend nem létezett rá. A Bizottság 2022-es ukrán bővítési értékelésében az előrehaladást strukturális reformokhoz kötötte a jogállamiság és a korrupció elleni fellépés terén, elismerve az előrelépéseket, ugyanakkor rámutatva a rendszerszintű sérülékenységekre is. A háttérben ott lebegett a „bővítési fáradtság” árnya, amely a 2004-2007-es nagy, 12 országot érintő bővítést követte, és amelyet a 2008 utáni gazdasági válság tovább erősítettek. Emlékeztetőül: az utolsó uniós csatlakozó Horvátország volt 2013-ban.

Csak Oroszország inváziója után váltak Ukrajna kilátásai kézzelfoghatóbbá: s ezzel mind inkább világossá a laikusok számára is, hogy a bővítés mindenekelőtt politikai döntés.

https://hvg.hu/eurologus/20260317_eu-bovites-ukrajna-boka-janos-veto

A koppenhágai kritériumok és az uniós vívmányok

Az EU-csatlakozás nem politikai „jutalom”; keretét a szerződések határozzák meg. Az Európai Unióról szóló szerződés 49. cikke lehetővé teszi, hogy bármely európai állam, amely tiszteletben tartja az Unió értékeit, csatlakozási kérelmet nyújtson be; ezt hosszú folyamat követi, a Bizottság értékelései és a tagállamok egyhangú döntései alapján. Az érdemi iránytű, az 1993-ban meghatározott „koppenhágai kritériumok”, a következőket írják elő: stabil demokratikus intézmények és jogállamiság, beleértve az emberi jogok és kisebbségek tiszteletben tartását; működő piacgazdaság; valamint a tagságból eredő kötelezettségek vállalása, vagyis az uniós vívmányok (acquis) átvétele, a belső piaci versenyhez való alkalmazkodás mellett.

Technikailag az EU-csatlakozás az acquis (vagyis az uniós joganyag) 33 fejezetre osztott témaköreit érinti. A jelenlegi módszertan szerint ezek hat klaszterbe rendeződnek:

• Alapvető kérdések;

• Belső piac;

• Versenyképesség és inkluzív növekedés;

• Zöld menetrend és fenntartható összekapcsoltság;

• Erőforrások, mezőgazdaság és kohézió;

• Külső kapcsolatok.

Mindez megspékelve azzal a kulcsfontosságú politikai szabállyal, hogy az „Alapvető kérdések” klasztert nyitják meg először és zárják le utoljára, mivel ez határozza meg az egész folyamat ütemét és hitelességét.

Amikor 2022. június 17-én a Bizottság javasolta Ukrajna tagjelölti státuszának megadását, hét azonnali prioritást is felsorolt:

1. az alkotmánybíróság reformja;

2. az igazságügyi reform folytatása;

3. korrupcióellenes intézkedések;

4. pénzmosás elleni szabályok;

5. az „oligarchaellenes” törvény végrehajtása a Velencei Bizottság ajánlásaival összhangban;

6. az audiovizuális médiaszabályozás igazítása;

7. a nemzeti kisebbségekről szóló törvények felülvizsgálata.

A Bizottság 2024-es jelentésében rögzítette a 2024 júniusában megnyílt hivatalos tárgyalásokhoz vezető lépéseket, megállapítva, hogy a fennmaradó feltételek teljesültek, és a reformokat kielégítőnek minősítették, lehetővé téve a tárgyalási keret elfogadását.

A probléma azonban az, hogy az acquis évekig tartó átvilágítást, klaszternyitást és -lezárást igényel, és minden szakaszban — az előrehaladástól a végső ratifikációig — egyhangú döntést követel a tagállamoktól az Európai Unió Tanácsában.

https://hvg.hu/360/20260313_ellenseges-ukran-magyar-viszony-zelenszkij-orban

Itt lépnek be a nemzeti vétók. Az elmúlt hónapokban a legkövetkezetesebb ellenállás az Orbán Viktor vezette Magyarországról érkezett, míg a szlovák kormányfő, Robert Fico — egy másik, a Kreml álláspontjához közel álló kormány — támogatását a csatlakozási feltételek „szigorú értelmezéséhez” kötötte. Mindkét ország, valamint az EU nagy részében jelenlévő szélsőjobboldali és populista pártok az ukrán csatlakozás költségvetési hatásainak állítólag fenntarthatatlan költségeire is figyelmeztetnek.

Roman Petrov, a kijevi Nemzeti Egyetem EU-jogi Jean Monnet tanszékének vezetője kiemeli: ez paradox helyzetet teremtett. A klaszterek hivatalosan nem nyíltak meg, mégis informálisan folytatódik a technikai (vagyis nem a politikai vezetés szintjén végzett) munka. Ezt hívják „Lviv-formátumnak”, amely az egyetlen lehetőség az előrehaladásra, miközben Kijev a politikai egyhangúságra vár, hogy ezeket a lépéseket hivatalos tárgyalási szakaszokká alakítsák.

Ez az egyhangúság azonban nem biztos, hogy hamar megszületik, annak ellenére, hogy a bővítési biztos, Marta Kos és az ukrán miniszterelnök-helyettes, Tarasz Kacska tízpontos tervet mutatott be a reformok felgyorsítására és a klaszterek felszabadítására.

A „gyorsított” csatlakozás nehézségei

Az elmúlt hónapokban több elemző és politikus sürgetett gyorsabb, észszerűbb bővítést nemcsak Kijev, hanem más, előrehaladott állapotban lévő tagjelöltek – Montenegró, Moldova és Albánia – számára is. Ezeket a reményeket az EU külügyi főképviselője, Kaja Kallas is táplálta, amikor tavaly novemberben úgy fogalmazott, hogy 2030-ig új csatlakozások lehetségesek.

Ukrajna esetében felmerült az is, hogy 2027-ben csatlakozhatna egyfajta „light” tagsági megoldás keretében – technikailag az EU-n belül, de teljes jogok, köztük vétójog nélkül. A német kancellár, Friedrich Merz, azonban kizárta az efféle könnyített csatlakozást.

Kos figyelmeztetett: teljes tagság csak teljes reformok után lehetséges, és óvott attól, hogy az Unió újabb „trójai falovakat” engedjen be.

Mit remélhet reálisan Kijev?

Petrov szerint amíg a háború tart, a csatlakozás nem lehetséges biztonsági, gazdasági és jogi okokból. A tagállamok sem készek arra, hogy háborúban álló országot vegyenek fel, és ezzel felelősséget vállaljanak területi szuverenitásáért az uniós szolidaritási elv alapján.

Ugyanakkor Brüsszelben egyre inkább példátlan kihívásként, nem pedig eleve lehetetlen vállalkozásként tekintenek a háború alatti csatlakozásra. A „Lviv-formátum” lehetővé tette, hogy a Magyarországon kívüli 26 tagállam és a Bizottság előrehozza a technikai munkát. Legutóbbi kijevi látogatásán Von der Leyen óvatos hangot ütött meg, és ő sem támogatta a 2027-es céldátumot.

Petrov szerint a Külső kapcsolatok klaszter áll legközelebb az uniós normákhoz, míg az Alapvető kérdések klaszter — jogállamiság, korrupció — jelenti a szűk keresztmetszetet. A két korrupcióellenes szerv, a NABU (Ukrajna Nemzeti Korrupcióellenes Irodája) és a SAPO (Korrupcióellenes Különleges Ügyészség) körüli tavalyi botrány megmutatta, milyen törékeny az előrehaladás.

https://hvg.hu/gazdasag/20260311_magyar-veto-kikerulese-eu-ukrajna-hogyan

A reformok háború idején különösen nehezen kivitelezhetők, például az összekapcsoltság és a zöld átmenet területén, amelyek nemcsak jogszabályokat, hanem beruházást és közigazgatási kapacitást is igényelnek.

Petrov két további tényezőt említ: az amerikai–európai kapcsolatok alakulását, valamint az EU belső reformjának szükségességét. A jelenlegi, Lisszaboni Szerződésen alapuló intézményi architektúra sokak szerint nem alkalmas nagyszabású bővítésre.

Végső soron azonban az uniós bővítés mindenekelőtt politikai folyamat. Egyhangúság nélkül még jelentős reform-előrehaladás sem elegendő. Minden nemzeti parlamentnek ratifikálnia kell a csatlakozást, ami komoly politikai kérdéseket vet fel.

Ukrajna számára az egyetlen lehetőség a reformok folytatása, kézzelfogható eredményekkel a háború nehézségei ellenére, és a remény, hogy tisztul az ég Brüsszel és a huszonhetek fővárosai felett.

Szerző: Andrea Braschayko (OBCT, Torinó)

Ez a cikk az EUNEIGHBOURS EAST program keretében megvalósuló, határokon átnyúló európai újságírói együttműködés részeként készült.