Kanapéval szerencsétlenkedik két ember: próbálják föltenni egy teherautóra. Végül egy arra járóhoz fordulnak, aki segít a nehéz bútort a platóra emelni. Ugyanez a jelenet – kanapé, szerencsétlenkedés –, de a kutatók, merthogy egy kísérletnek vagyunk a tanúi, már pénzt ajánlanak a segítségért. Az újabb megkérdezett nem vállalja a munkát. És ez így megy a továbbiakban is: akiktől szívességet kérnek, könnyebben állnak kötélnek, mint akiknek pénzt kínálnak.
A fenti, immár klasszikussá vált kísérletet Barry Schwartz pszichológus idézi a Miért dolgozunk? című – magyarul a HVG Ted-Books sorozatában megjelent – könyvében. Tévhit – állítja Schwartz –, hogy ha készek vagyunk szívességet tenni, és ezért még anyagi ellenszolgáltatást is kínálnak, az újabb ok lesz arra, hogy megtegyük, amit egyébként is vállalnánk. A pénz megjelenésével ugyanis minden más megvilágításba kerül. Az ellenérték meglebegtetése mérlegelésre késztet: megéri-e a kilátásba helyezett pénz a ráfordítást, az időt és a fáradságot. A korábbi erkölcsi kérdés ilyenkor gazdasági dilemmaként vetődik fel.
Az emberek jelentős részének énképéhez hozzátartozik, hogy azt gondolja magáról: munkájában nem a pénz motiválja elsősorban. Egy pár éve végzett amerikai kutatás során a jogi pályát választók kétharmada nyilatkozott úgy, hogy őt a szakmája intellektuális izgalmai vonzották. Ám csak tizedük gondolta ugyanezt a társairól, akiket szerintük az ügyvédként, bíróként elérhető anyagiak motiválhatták. Thimothy Judge 2010-ben 86 kutatás eredményeit összegezve azt a következtetést vonta le a Journal of Vocational Behavior hasábjain, hogy a fizetés nagysága csekély hatással van arra, mennyire elégedett valaki az állásával. Kevesen fogják fel úgy, hogy a munkabér kompenzáció például a rutinszerű vagy értelmetlen munkáért.
A feltételezés, hogy az ember alapvetően csak a pénzért dolgozik, eredendően Adam Smithtől származik. A szabadpiaci gazdaság elméletének atyja úgy gondolta, az a jó munkahely, amelyik pontosan kicentizi, hogy az elvégzendő munka okozta fáradozás arányban álljon az érte kapható jövedelemmel. Csakhogy azok a munkahelyek, amelyeket abból a feltevésből kiindulva alakítottak ki, hogy az emberek alapvetően csak a pénzért dolgoznak, végül tényleg ezt az elképzelést igazoló munkahelyekké is válnak, megannyi „aktívan passzív” alkalmazottal. A fejben máshol járók, a munkanapot szinte alvajáróként ledolgozók arányát a Gallup 189 országra kiterjedő felmérése két éve 63 százalékra becsülte.
Nem feltétlenül a munka monotonitása, „alacsonyrendűsége” a bajok gyökere. A munkával kapcsolatos attitűdöt elsősorban az határozza meg, hogy miképp viszonyul az ember a feladatához, és hogy a főnökök kellő döntési szabadságot adnak-e a beosztottjaiknak. A túlszabványosított munka, bármilyen jól megfizetik, kiöli az emberből a lelket, és a cég sem lesz tőle eredményesebb. Ezt bizonyítják azok a munkalassító sztrájkok, amikor az alkalmazottak semmi mást nem tesznek, mint hogy maradéktalanul betartják az előírásokat.
Még olyan kreatív munkakörökben is, mint a tanítás vagy az orvoslás, könnyedén elérhető, hogy a szakmai motivációt felülírják az anyagiak. Ehhez csak olyan kötött pályát kell kijelölni egy pedagógus számára, ahol a tanítás lényegében nem szól másról, mint egy központilag elvárt tantervnek való megfelelésről. Egy orvosnál ugyanígy működik, ha a rendszer a minél takarékosabb – vagy épp ellenkezőleg: a minél költségesebb – beavatkozásokra ösztönöz. Végül szinte már csak a számlázható összeg lebeg a gyógyításra felesküdött szakember szeme előtt. Egy ilyen doktornál még az a kórházi takarító is szívesebben megy be a munkahelyére, aki örömét abban leli, hogy felmosás közben egy-egy vigasztaló szót mond a betegeknek – derül ki Amy Wrzesniewski 2009-ben publikált esettanulmányaiból. Utóbbiak egy sor, futószalag mellett, monoton munkakörben dolgozó, mégis elégedett alkalmazottat is idéznek. Nekik az lebeg a szemük előtt, abban találták meg a munkájuk értelmét, hogy amit előállítanak – inget, szőnyeget, bármit –, örömmel tölti majd el a használóját.
Mindebből persze semmiképp nem következik az, hogy alulfizetett emberekből elkötelezett munkavállalókat lehetne faragni. A pénz és a szabadság ugyanis nem korlátlanul helyettesíthető egymással.
