hvg.hu: Az ablak túloldalán épp egy méhcsalád gyűjt nektárt és virágport, közben a főváros méhlegelőket telepít, amiből aztán kellő politikai vita is lett.

Nagy István: Mert azok nem is méhlegelők, ha korrektek akarunk lenni, helyesebb inkább ökológiai területnek nevezni. A kétéltűek, hüllők, a rovarok számára új élettér, de igazából nem a méhek számára van, hanem a vadbeporzóknak, a pillangóknak, poszméheknek, azoknak a rovaroknak, amelyek azt a kis ökoszisztémát tartják fenn. A méhek ezzel szemben nagy tömegben vannak: ha egy méhcsaládot lehelyeznénk egy parkba, miközben ott a gyerekek fociznak, abból nagy bajok lehetnek. Az emberek félnek, én is három hónapig küzdöttem, hogy idehozhassam a méheket. És miket kaptam az emberektől! Persze, nem veszélytelen, de azt is mondták, micsoda magamutogatás ez. De nézzük meg, hogy amióta itt vannak, mennyit beszélünk róluk. Ha annyit sikerül elérni, hogy ráirányítjuk az emberek figyelmét arra, hogy a beporzók veszélyben vannak, már nagy eredmény. Márpedig ma már csak a méhek vannak, a környezetszennyezés, a megváltozott éghajlat a vadbeporzók számát nagyon lecsökkentette. És ha valamire csak egy szervezet van, és az valamilyen betegség miatt kipusztul, akkor nagyon nagy bajban vagyunk.

hvg.hu: A méheket pedig betegség tizedeli.

N. I.: Nem is egy! A kiskaptárbogár ellen nem is tudunk védekezni. És minden új betegség ellen kellene kísérletezni ellenanyagot, de mivel ez egy kis ágazat, ezért a vegyipar nem fog százmillió dollárokat erre költeni, hiszen soha nem fog neki megtérülni. Nem ez az egyetlen gond: a méz ára hosszú idő óta alacsony, és már harmadik éve a termés is kevés, így egyre kevésbé kifizetődő méheket tartani. De amikor az Európai Unióban felvetem, hogy támogatni kell a méhészeket, mert nem tudnak megállni a lábukon, azt mondják: nem igaz, miniszter úr, mert növekszik a méhcsaládszám. Hiába mondom nekik, hogy ez hamis illúzió, hiszen azért nő, mert anélkül nem tudnának annyi mézet előállítani, amennyi a megélhetéshez szükséges.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: A vegyipart nem lehet rávenni az ellenanyag kifejlesztésére? A méhek eltűnése azért köthető a túlzott vegyszerhasználathoz is.

N. I.: Hétfőn viszek egy javaslatot az Európai Unió Tanácsához, ami arról szól, hogy fontoljuk meg a beporzási támogatás bevezetését. Ne csak a mézből legyen bevétele a méhészeknek, hiszen az egész mezőgazdaság, ökoszisztéma fenntartásához a méhek beporzási tevékenysége nélkülözhetetlen. Egyszer már próbáltam, akkor leverték, pont azzal, hogy nő a méhcsaládok száma, de Magyarországon bevezettem: kétezer forintot tudunk adni családonként. Ez még kevés, legalább 10 euróra lenne szükség, ami a nemzeti kiegészítéssel kitehetne ötezer forintot, az már számba vehető tétel lenne annak érdekében, hogy kellő méhsűrűség legyen. Jó helyzetben vagyunk, mert Magyarországon a második legnagyobb a méhsűrűség a világon, de ez egy kényszer.

hvg.hu: A méhsűrűség azt jelenti, hogy nálunk több a méz, vagy hogy nálunk hatékonyabb a beporzás?

N. I.: Mind a kettőt, az a szerencsénk a méhekkel, hogy nektárt akarnak gyűjteni. Ha közben egyik virágról a másikra szállnak, elvégzik azt a munkát, amit még nem fizetünk meg. Ez plusz hasznot jelent, fenntartja a világot.

hvg.hu: Ezt a hasznot lehet számszerűsíteni?

N. I.: Vannak kutatások, hogy mennyivel lesz nagyobb egy alma, mennyivel lesz tartósabb: 30–40 százalékot jelent. Amikor Kínából látjuk a rémtörténeteket, hogy pepecselik a körték virágait, az számunkra hihetetlen, nem szeretnék eljutni idáig.

Ahol végleg eltűntek a méhek: kézi beporzás Kínában

Ami számunkra a távoli jövő, a kínai Jiuxiangban a szürreális jelen: a vegyszeres gazdálkodás következményeként méhek nélkül maradt földművesek a puszta kezükkel, tollseprű segítségével végzik el a rovarok munkáját. A kézi beporzásról Fercsik Mariann fotóművész készített riportot, ő írt róla a hvg.hu-nak is.

hvg.hu: Olvasható volt nem olyan rég erről a hvg.hu-n egy cikk, ha az arra írt hozzászólásokat nézzük, azért látszik, hogy az emberek fele még mindig nem hiszi, hogy baj van. Őket hogyan lehet meggyőzni?

N. I.: Minden nappal nő a bizonyosság. Hacsak az elmúlt időszak történéseit vesszük alapul: milyen hosszú ideig volt szárazság és milyen rendkívüli módon égetett a nap. Aztán megjött az eső, de nem volt benne köszönet, mert agyonvert mindent és villámárvizek voltak – ami sosem volt korábban. Úgy látom, hogy egyre kevesebbet kell majd bizonygatni, hogy éghajlatváltozás van, hogy klímaválság van, egyre többször érezzük a bőrünkön, egyre többször kell feltennünk magunknak a kérdést, hogy mit kell nekem tenni, hogy a világ jobb legyen. A hiba az, hogy ott tartunk: mit kellene tennie másnak?

hvg.hu: Mi lenne a feladatunk?

N. I.: Például, hogy feltegyük magunknak a kérdést: biztos mindig kell mindent enni?

hvg.hu: A magyar társadalomnak hogyan magyarázza meg azt, hogy mondjuk nincs nyáron banán, mikor az a rendszerváltás legnagyobb vívmánya volt, hogy mindig megkapja a gyümölcsöt.

N. I.: Még ha csak banán volna! De a dinnyét akarjuk enni februárban, júniusban még roppanós almát akarunk, friss salátát karácsonykor. Epret is hamarabb akarunk, ezért tízezer kilométerről importáljuk, és nem tudjuk, milyen vegyszerrel kezelték. Az egész problémát nem fogjuk megoldani, ha senki nem hajlandó a saját kényelméből kicsit feladni. Mindig arra hívom fel a figyelmet, hogy a messziről érkező import hogyan tud olcsóbb lenni a magyar terméknél – csak egy kicsi gyanú ébredjen már bennünk, hogy mi van mögötte? A magyar termelők mindig háborognak, hogy alig tudnak önköltségi ár felett értékesíteni, a kereskedők is azt mondják, hogy minimális árréssel dolgoznak. Itt kellene tudatosnak lenni, hiszen ha a boltban leveszünk a polcról egy doboz tejet, akkor eldöntjük, hogy melyik ország gazdaságát erősítjük.

hvg.hu: Ha jól értem, a magyar termékek most 80 százalékos aránya ma már leginkább a fogyasztói tudatossággal növelhető? Piaci beavatkozásra már nincs lehetőség?

N. I.: A kereskedelem szabad, ezernyi törvény és rendelet szabályozza, mennyire nem szabad beleavatkozni – és ez egy vívmány. A kitörési pont a vásárlói tudatosság. De mitől alakult ki, hogy a magyar ember vonzódik az importhoz? Ennek történelmi hagyománya van: negyven évig a vasfüggönyön túl volt a tejjel és mézzel folyó Kánaán, a mai napig bennünk van, hogy ami onnan jön, az jobb, mint a miénk.

hvg.hu: A vásárlói magatartásnak azért van egy másik fontos eleme is: az árérzékenység, és most mindenhol azt látjuk, mennyire nőnek az árak.

N. I.: És nálunk még nem is: mivel Magyarország zömmel exportra termel, 20 millió ember ellátására vagyunk képesek, itt soha nem lehet áruhiány. A világban bizony 40 százalékos áremelkedés van, és ez még növekedni fog – ehhez képest nálunk egészen alacsony, de óhatatlan.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Ennek a klímaváltozás az eredője, vagy a piaci bizonytalanság?

N. I.: Sok tényezőre lehet visszavezetni, egyrészt van egy világgazdasági hatás, szállítási költségek, energiaárak, alapanyagárak emelkedése. Másrészt a munkaerő kérdése: aki dolgozik, az magasabb bért szeretne, a mezőgazdaság pedig kifejezetten élőmunkaigényes, de ha az élelmiszeripar bármelyik szektorát nézzük, ott is azt látjuk: ott állnak a szalagok mellett az emberek. Itt egy béremelés óhatatlanul a termék drágulását hozza. De vannak más hatások is: új kórokozók jelennek meg, az egész termeléstechnológia drágul.

hvg.hu: Ha már a technológiát említette: mindig arról beszélünk, hogy a magyar élelmiszeripar és mezőgazdaság legnagyobb problémája az, hogy nem eléggé versenyképes. A kormányzati cél az, hogy az ágazat termelésének hozzáadott értéke a régi uniós országokhoz képest a mostani 44 százalékról kétharmadra nőjön a hétéves uniós támogatási ciklus végére. Ehhez elég az, hogy több pénzt ad a kormány?

N. I.: Ez nagyon sok komponensből áll. Tekintsünk kicsit vissza: a rendszerváltás időszakában privatizálták a feldolgozóipart azzal a szándékkal, hogy a befektető majd felújítja, és működteti tovább. De nem ez történt: megvásárolták és bezárták. A magyar mezőgazdaság óriási hátránya is innen ered: visszatolták csak alapanyag-előállítóvá. A nyersanyagot kivitték, a készterméket visszahozták – pont a hozzáadott érték, a feldolgozás veszett el. Aztán jött az első hétéves uniós ciklus – az a szocialista kormányzás egyik nagy hibája, hogy a szociális felzárkóztatást tekintették fő célkitűzésnek, és nem a gazdaságét. Ekkor léptek le minket a lengyelek, hiszen ott régiós szinten feldolgozóüzemek, hűtőházak, tárolókapacitások épültek ki. Innentől datálható a „lengyel frász” a magyar piacon: jön a krumpli, az alma, mert tudták hűteni, tárolni, feldolgozni, mi pedig nem. Amikor miniszter lettem, azzal szembesültem, hogy a megelőző tíz évben 165 százalékkal nőtt a mezőgazdaság mennyiségi kibocsátása, vagyis megtanultunk termelni, de az egy hektárra vetített jövedelmezőség 53 százalék volt. Most a magyar kormány azt a döntést hozta, hogy a nemzeti társfinanszírozást a 17,5 százalékról 80 százalékra emeli, 4265 milliárd forintot tudunk így vidékfejlesztési pénzt nyújtani. Abban reménykedünk, hogy a hétéves ciklus végére utolérjük az európai gazdákat.

hvg.hu: A lengyeleket be tudjuk hozni?

N. I.: Igen. 2030-ra Magyarország agrárgazdasága a lengyelek előtt lesz.

hvg.hu: Hogyan?

N. I.: A nagy erősségünk a jobb termőhelyi adottság. Ha a technológiai fejlesztéseket meg tudjuk csinálni, akkor lesz egy olyan versenyelőnyünk, amivel utol tudjuk érni őket. Nehéz a helyzet, és nem csak azért, mert ők előttünk megcsinálták azokat a fejlesztéseket: nekik van egy akkora piacuk, ami nekünk nincs.

hvg.hu: Ezek a kedvezőbb termőhelyi adottságok a klímaváltozással nem tűnnek el?

N. I.: Óhatatlanul változunk, de a magyar termőföld minősége megfizethetetlen érték. Az a cél, hogy legyen kert Magyarország. Ehhez kiépítjük az öntözés feltételeit, először visszaállítva a régi értéket, 200 ezer hektárt, aztán megduplázva. Ez termelési struktúraváltást is hozhat: a gabona helyett mi is zöldség-gyümölcsöt fogunk előállítani, de ehhez előbb meg kell épülnie a tárolóknak, hűtőknek. A kordé nem előzheti meg a szamarat, legókockánként, tervszerűen kell felépíteni a folyamatot, csak tudnunk kell, hogy hova akarunk eljutni. És miközben a lengyelek lehagytak minket, azt sem vettük észre, hogy a megváltozott a fogyasztói szokás: régen felszedtük a krumplit, mindenki hazavitte az öt-hat mázsát a pincéjébe, aztán válogatta, csírázta. Ma szeretünk elmenni az üzletbe, és megvenni azt a négy darabot, amire szükségünk van, de ha lusták vagyunk, szeretjük, ha meg van hámozva, és az is jó, ha fel van hasábolva – ezeket kell megcsinálni nekünk is. Amíg ez nincs meg, addig nem tudunk termelői kapacitást sem mellérakni.

MTI / Máthé Zoltán

hvg.hu: Ember lesz?

N. I.: Nem kell hozzá több ember, mert a precíziós gépek ki tudják váltani az élőmunkát. Ember akkor kell sok, ha minden munkafolyamatot ugyanaz a termelő akar csinálni.

hvg.hu: Amikor beléptünk az Európai Unióba, az új tagállamokban, így a Magyarországon élő gazdák a nyugatiaknál kevesebb támogatást kaptak, az indoklás szerint azért, mert a sok pénzt nem tudnák megfelelően felhasználni. Ez a mentalitás mára megváltozott?

N. I.: Ezt a megkülönböztetést láttuk később is: amikor a Green dealről zajlott a vita az EU-ban, a hazai ellenzék is próbált minket zöldellenesnek beállítani, de egyáltalán nem erről van szó. Mert én bármikor aláírom azt, hogy ugyanannyi vegyszert, műtrágyát használhatok, mint a holland gazda. Mert mi már egyszer 30 százalékot csökkentettünk, az unióba való belépésünknél ez előírás volt. Most nem azt mondják, hogy európai szinten kell csökkentenünk 40 százalékot, hanem mindenkinek ennyit írnak elő. De hát nem mindegy, hogy 200 százalékról csökkentünk 30-at, vagy eleve a százról hetvenre, ami már a termelést veszélyezteti. Itt a vita köztünk, és ezért kell elmondani, hogy nem mindegy, honnan jöttünk.

hvg.hu: Ez volt a sokáig megoldatlan vita alapja a közös agrárpolitika következő hét évéről szóló tárgyalásokon is?

N. I.: Igen, mert végig kell venni, ki honnan indul. És egy másik nehéz dolog, hogy mennyire védi az Európai Unió régi közössége a piaci előnyeit. A helyreállítási alap tárgyalásain melyik mezőgazdasági tényezőt húzták ki először ön szerint? Az öntözést.

hvg.hu: Mi volt az indok?

N. I.: Nem felelnek meg a fenntarthatósági elveknek az öntözési projektek. Pedig az ember azt gondolná, hogy ha van hasznos cél, akkor az, hogy megőrizzük a vizet és csatornát építsünk. A saját érdekeiket kőkeményen védik, még ha le is öntik egy kis mázzal. De a magyar gazdák is érzik a felelősségét annak, hogy tenni kell a zöld célokért, sőt hajlandóak voltunk arra is, hogy az agro-ökológiai alapprogramban az elvárt 20 százalék helyett 25 százalékot vállalunk (a KAP-ban az új szabályok szerint a közvetlen kifizetések legalább 20 százalékát kell az agro-ökológiai célok teljesítéséhez kötni – a szerk.).

hvg.hu: Ez azért van, mert tojás nagyságú jég hullik az égből, vagy azért ebben piaci lehetőséget is látnak?

N. I.: Ha valaki igazi szövetségese az éghajlatváltozás elleni küzdelemnek, az a gazdatársadalom, hiszen ők érzik a bőrükön nap mint nap a szárazságot, a vihart, a jeget, a fagyokat. Ezért is vállaltak plusz áldozatot, hiszen termőföld csak egy van, és mindig csökken a mértéke. Van azonban egy másik fontos dolog: enni-inni mindig kell, a minőségi élelmiszer előállításának a felelőssége pedig a gazdákon van. De ha nem tudnak belőle megélni, akkor az nehéz kérdés. Lehet kapirgálós tyúkokkal tojást előállítani, de akkor az emberek jóval kisebb százaléka fogyasztana tojást. Amikor az Európai Unióban vitatkoztunk, akkor azt kértem, hogy bármilyen szabályt lehet hozni, de mondjunk egy generális alapelvet, hogy minden az unióba kerülő élelmiszerre ugyanazok a szabályok vonatkoznak. Mert vannak visszás helyzetek.

hvg.hu: Az import élelmiszerre gondol?

N. I.: Olcsó élelmiszerre szükség van, de az elég visszás helyzetet teremt, hogy az uniós termelőknek előírunk nehezített körülményeket, harmadik országból pedig behozunk olcsó tömegárukat. Mondok egy példát: halad az idő afelé, hogy a ketreces tojástermelést be kell szüntetni. De akkor miért adja az EU történelme során a legnagyobb hitelt Ukrajnának, hogy létrehozza a világ legnagyobb tojástermelő farmját, természetesen ketreces technológiával. Ez nem fair, mert az EU készül arra, hogy kell az olcsóbb tojás, megrendeli Ukrajnából. És miközben az áruházláncok egymással versenyezve tiltják ki a ketreces tojást, az olcsó import bekerül, és nem fogjuk tudni ellenőrizni, hogy honnan, milyen termelési körülményekből származik. Mondok egy másik példát: előírhatják Magyarország számára, hogy minden negyedik hektárt vonjon be az ökológiai termelésbe, de garantálja valaki, hogy a gazdák el tudják adni drágábban azt a terméket?

hvg.hu: Nem az exportpiacok erősítése lenne akkor a megoldás a magyar termékeknek?

N. I.: Ez most is zajlik, hiszen például jóval több baromfihúst vagy zöldséget termelünk, mint amennyit meg tudunk enni, export nélkül összeomlana a piac. De meg kell látnunk azt, hogy az Európai Unióban is csupán a lakosság néhány százaléka engedheti meg magának a biotermékek vásárlását. Itt Budapesten is van 2–3 olyan piac, ahol ilyen termékeket lehet vásárolni, az emberek nagy része azért még itt is áruházba jár vagy a termelői piacra.

hvg.hu: Ha jól értem, a szabályozás helyett a piacra bízná a kérdést.

N. I.: Társadalmi igény a mentes élelmiszer, a veganizmus, a paleokultúra különböző fokozatai – ha ezeket először kielégíti valaki, az sikeres tud lenni, de nekünk a teljes társadalmat kell táplálni minden nap. És közben ott van a magyar tanyavilág új csodája, megújulása: ma már 65 százalékban nem az él ott, aki ott született, hanem az urbanizált léttől megcsömörlött értelmiségiek költöznek vidékre, békességet keresve. Az ő tájékozottságuk, világlátásuk következtében hihetetlen jó minőségű kézműves termékek jönnek létre, amelyek az egész magyar gasztronómia új szárnyalásához vezettek.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Ez a nagyiparban milyen folyamatokat indíthat el?

N. I.: Változnak a szokások, az ízlésvilág, ez a nagyiparban is változásokat generál. Elég ha arra gondolunk, hogy az egészségmegőrzés miatt a só, a cukor mennyiség csökkentését kell végigvinni, hogyan vontuk ki a különböző zsírokat. A nagyiparnak állandóan résen kell lennie.

hvg.hu: Ez az indok arra, hogy most már nagyipari szereplők is kaphatnak támogatást a vidékfejlesztési forrásokból?

N. I.: Azért építettünk most fel a teljes ágazatot érintő támogatási rendszert, hogy az egész ágazatot kiegyensúlyozottan lehessen fejleszteni. Vidékfejlesztési forrásokból eddig a kisebb élelmiszer-feldolgozáshoz kapcsolódó projekteket tudtuk csak támogatni, most már egy ívet tudunk rajzolni a legkisebbtől a legnagyobbig, együtt kezelve végre a teljes élelmiszeripart és a hozzá kapcsolódó alapanyag-termelést. Így lehet azokat a nagy stratégiai beruházásokat végrehajtani, amelyekre nemzetgazdasági szinten is igény van, komoly exporthányadot is jelentenek, mint a Gyermelyi tészta vagy a Pick szalámi. Egy-egy tejipari vállalkozás sok ezer termelőtől vásárol, egy húsipari feldolgozó mögött is nagyon sok integrált termelő van. Nagyon sok ember megélhetése függ ezektől.

hvg.hu: Milyen előírásokat szabnak meg az integrációra vonatkozóan? Van olyan például, hogy a támogatás fejében fenn kell tartani a beszállítókkal a kapcsolatot?

N. I.: Hát ha valakinek nagy érdeke fűződik az integrációhoz, az az élelmiszeripar, hiszen ezek a vállalatok mi miatt rettegnek? Hogy legyen megfelelő árualap. De megint csak van egy történelmi sajátosság: a gazdák együttműködési szándéka a rossz történelmi tapasztalatok miatt bizony hiányos. Hiszen beverték őket a tsz-be, megfosztva őket a magántulajdontól. Még élnek a nagyapák, akik erről csak rosszat tudnak mondani. Aztán a rendszerváltáskor a sok ügyeskedő miatt hány család tönkrement, hányan lettek öngyilkosok, mert nem fizették ki a termékeket, becsapták őket, elmentek a közösbe betett pénzzel. Ezek nagyon keserű tapasztalatok, ezért nehéz azt elvárni, ami legtermészetesebb dolog volna, hogy páran azt mondják, nekem csak 10–20 hektárom van, piaci tárgyaláson lenyomnak, de közösen értékesítsünk, közösen vegyünk kombájnt, építsünk tárolót, szárítót. Azt kell elérnünk, hogy azt a bizalmat erősítsük a gazdákban, így a legkisebb termelőnek is ugyanolyan esélye legyen, mint a nagyoknak. Ekkor mondhatjuk, hogy 50–60 hektár biztonsággal megélhetést tud nyújtani. Tudjuk különböző kecsegtető ajánlatokkal arra bírni a gazdákat, hogy termelői együttműködéseket hozzanak létre, és vannak olyan ágazatok, ahol ez nagyon jól működik: a broilercsirkénél, a primőr árunál. Egy-egy nagyobb élelmiszeripari vállalkozás – a tejipartól a húsiparon keresztül a fagyasztott zöldség előállításig – gyakran sok száz termelőt integrál, nagyon sok ember megélhetése függ e cégek sikerétől. De nincsen jó almaintegráció, nincsen jó meggyintegráció, a sertésintegráció sem teljes, sok kiszolgáltatott termelő van – ez okozza a problémákat.

hvg.hu: Kormányzati eszközökkel hogyan lehet elősegíteni az integrációt?

N. I.: Támogatjuk a termelői szervezetek létrehozását és működését, a beruházási pályázatoknál magasabb támogatási intenzitással, plusz pontokkal arra késztetjük a pályázatban részt vevőket, hogy fogjanak össze, a kicsik jöjjenek együtt. Az nem reális például, hogy egy 20 hektáros gazda korszerű gabonatárolót és kapcsolódó szárítókapacitást építsen, így könnyen arra kényszerülhet, hogy a kombájn alól adja el a terményét, a legkevesebb haszonnal. Az sem normális, hogy egy gazda vesz egy jó traktort és húsz éven keresztül azt törleszti, és egy évben csak 12 napot tudja használni. De van remény, mert az új generációnak nincs meg a negatív tapasztalata.

hvg.hu: A pályaelhagyó értelmiségiek is benne vannak egy ilyenben?

N. I.: Az egy más kategória, ők az egyéniségüket is beleviszik a termékükbe, attól egyéni, hogy ott áll a piacon az, aki előállítja a sajtot.

hvg.hu: Több ilyen termelőnél jártunk, volt, aki szabadtartású csirkéket tenyésztett, volt, aki tojásokat termelt. Az ő legnagyobb problémájuk épp a növekedés: amikor jön egy akkora piaci igény, amelyet ők már nem tudnak kielégíteni. Erre van megoldás?

N. I.: Hozhatjuk példának a fürjtojást, mert az elég sok embernél van. Ez a legegyszerűbb dolog, akár egy kis garázsban is elfér több ezer fürj. Az már több tojást termel, mint amennyit meg tudok enni én, a szomszéd meg a falu, de ahhoz keveset, hogy egy áruházba be tudjam vinni. Tehát óhatatlan, hogy a fürjtojástermelőknek szövetséget kell alkotni. Valahol össze kellene gyűjteni a tojást, készletezni, egy valaki azt mondhatja Magyarország összes áruházának, hogy ha valaki fürjtojást akar venni, az hozzám jöjjön. Le kell hogy küzdjék az emberek az egymás iránti bizalmatlanságot.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Beszélt arról, milyen támogatások érhetők el. Hogy fog kinézni a támogatási ciklus végén a magyar vidék?

N. I.: Nem fogunk ráismerni, teljesen megújuló, infrastruktúrájában is megújuló vidéket fogunk látni, hiszen ez a forrás háromszor több, mint a korábbi hétéves ciklusban volt, és emellé még jönnek a Magyar falu program milliárdjai és a CSOK: utak újulnak meg, óvodák épülnek.

hvg.hu: És lesznek benne emberek?

N. I.: Csak akkor ér valamit, ha ez azzal jár, hogy ott maradnak az emberek. A Covid pont erre tanított meg bennünket, hogy egyre inkább azt tudatosítják a fiatalok: jó vidéken élni, mert jó az út, jó az infrastrukturális háttér, és a gyerekemet egy egészséges környezetben tudom felnevelni. Sokan azt gondolták, hogy a fővárosban dolgozni tejjel-mézzel folyó Kánaán, de rájöttek, hogy talán több kompromisszumot kell hozni a megélhetésért. Lehet, hogy egyszerűbb körülmények között éltek volna, de ma már jobban megbecsülik azt az egyszerűbb körülményt, sokkal nagyobb biztonságot ad nekik.