A változás élére állni és másokat vezetni olyan improvizatív folyamat, mint dzsesszt játszani. Teljes jelenlétet igényel, hogy megbirkózzunk a helyzet kiszámíthatatlanságával és változékonyságával. Nyitottnak kell lenni a minden egyes pillanatban ott rejtőző lehetőségre, készen kell állni a tervünk elvetésére. Az improvizátorok fogékonyak arra, ami kínálkozik.

Ahogy Alex Sangster, a melbourne-i Playback Theatre Company színésze megfogalmazta:

„Ha valaki odadob neked egy labdát, és elkapod, azzal elkezdődik a játék, és onnantól kezdve következhet be a varázslat… ha nem vagy teljesen jelen, nem leszel elég nyitott arra, ami adódik. Nem bukkan fel a lehetőség, nem lehet megvalósítani. A nemtudás terében létezni hihetetlenül felszabadító és izgalmas.”

Alex gyakran találkozik azzal a közkeletű tévedéssel, mely szerint az improvizáció azt jelenti: ott, a helyszínen találnak ki mindent. Az improvizálás megkezdésekor a fő keretek valójában már ismertek. Ahogy a dzsessz nagymestereinek, először nekünk is ismernünk kell a mintázatokat, a folyamatban érvényesülő szokásokat, hogy el tudjuk engedni őket, és improvizálni tudjunk helyettük. A fő vonalak kijelölik a határokat, és megteremtik a teret, ahol a kísérletezés és a kreatív folyamat lejátszódhat. A szabályok megismerése után már eldobhatjuk a tervet, és eltérhetünk a kottától.

Anna Beckmann filmrendező szerint a filmkészítésben például a nemtudás a folyamat egyik legizgalmasabb és potenciálisan legtermékenyebb része. Ingmar Bergmant, a nagyszerű svéd filmrendezőt említi példaként, akinél az írás és a filmrendezés alapvetően bizonytalan és tudattalan folyamat volt. Feljegyezték róla, hogy beismerte: a legtöbb tudatos próbálkozása kínos kudarccal végződött. Ingmar Bergman a forgatókönyvírás folyamatát az intuíció és az intellektus közötti együttműködésként írta le:

„Elhajítok egy lándzsát a sötétbe. Ez az intuíció. Aztán hadsereget kell küldenem utána, hogy megtalálják a lándzsát a sötétben. Ez az intellektus.”

Bergman a végső, „tökéletes” forgatókönyvet és a filmkészítés technikai részét az improvizáció alapjaként használta. Egyszerre tartotta irányítása alatt azt, amit lehetett, és maradt nyitott és állt készen az ismeretlenbe lépésre a színészeivel karöltve. Ezáltal kiszámíthatatlan, spontán megoldások születhettek, és ez hozta létre „a kifejezhetetlen varázslatot, amely minden munkájában ott lüktet” − fogalmazta meg Anna.

hvgkonyvek.hu

Michael Leigh kortárs filmrendező és író még tovább viszi az improvizációs folyamatot, és a filmkészítés során teljesen átadja magát a bizonytalanságnak. Leigh filmjeinek láttán gyakran világosan látszik, hogy amikor a rendező és színészei belekezdenek a folyamatba, még nincs világos elképzelésük arról, hogy mi lesz a végeredmény. Ez hozzájárul filmjeinek hangsúlyozottan realisztikus hangulatához, amely mindennapi életünk bizonytalanságát tükrözi vissza.

„Egy ötlettel kezdi, amelyen aztán improvizációs technikákat alkalmazva hónapokig dolgozik a színészeivel, kidolgozzák a történetet és a karakterek apró részleteit, amíg el nem készül a film, amely valódi felfedezés az alkotója, a színészek és a nézői számára is” − mesélte Anna.

Az improvizáció során találhatunk új utakat szerepeink elfogadásához és a másokkal közösen végzett munkához; olyan új utakat, amelyek előhozzák belőlünk a kreativitást és a spontaneitást. Élhetünk a nemtudás kínálta lehetőségekkel úgy, hogy felderítőként elhajítjuk lándzsánkat a sötétbe, aztán a szükséges technikai készségek és szakértelem bevetésével finomítjuk, pontosítjuk, életre keltjük ezt az intuitív tettet.

A fenti cikk Steven D’ Souza és Diana Renner Nemtudás című könyvének szerkesztett részlete. Mit tegyünk, ha ráébredünk, hogy elértünk tudásunk határvidékére, és ami azon túl húzódik, az kusza és félelmetes? A Nemtudás című könyvben neves coach szerzők kalauzolják el az olvasót az új élethelyzetben rejlő buktatók és lehetőségek között. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.