Történelmi székvárosok kontra megyeszékhelyek

Százhatvan éves, kör alakú börtönének is köszönheti Balassagyarmat, hogy néhány Nógrád megyei intézményt azt követően is meg tudott őrizni, hogy 1950-ben elvesztette megyeszékhelyi státusát. A vármegye egykori székvárosának kellős közepén álló, műemléksárga kótert, ahol pár napja a Salgó várában elfogott machetés kettős gyilkost is őrzik, „szerencsére még Rákosiék sem tudták áttolni Salgótarjánba” – mondogatják még ma is a palóc fővárosban.

Az amerikai büntetéspedagógiai elvek alapján kialakított bv-intézet mellett mindmáig Balassagyarmaton működik egyébként a megyei bíróság és a megyei főügyészség is. Az egykori törvényszék háromszintes épületének tetején az igazságosság római és görög istennője, Iustitia és Themisz napjainkban is együtt őrködik a helyi judikatúra működése fölött.

E tekintélyes székháznak ugyancsak volt némi szerepe abban, hogy az egykori dzsentri város megyei intézményeinek egy részét meg tudta tartani. Salgótarjánban többször is szóba került ugyan a múlt század második felében a megyei törvényház áttelepítésének ötlete, ám az új székvárosban egyszerűen nem tudtak a gyarmatihoz fogható épületet a megyei igazságszolgáltatás rendelkezésére bocsátani.

HVG

A földrajzi, sőt történelmi tekintetben is Nógrád nyugat-magyarországi tükörképének tekinthető Komárom-Esztergom megyében másként ért véget a régi és az új székváros több évtizedes küzdelme. Pedig az államszervezet csaknem teljes uniformizálása alól a „reakció legfőbb hazai fészkének” mondott Esztergomnak ugyancsak sokáig sikerült kivonnia magát.

Esztergom vesztett Tatabányával szemben

A pártállam legutolsó periódusában, a nyolcvanas évek közepén a harmadik hatalmi ág megyei egységeit Mindszenty egykori városából azonban mégiscsak átköltöztették egy szocreál tatabányai iskolaépületbe. A régi történet egyik kulcsszereplője, Milánkovics Imre, a Komárom megyei bíróság egykori elnöke a HVG kérdésére, vajon miért nem tudta Esztergom is megtartani a helyi igazságszolgáltatás központi intézményeit, röviden annyit válaszolt: „Míg Balassagyarmaton és Gyulán például a 19–20. század fordulóján impozáns törvényházakat emeltek, Esztergom hasonló bírósági palotával sajnos soha nem rendelkezett.”

Egy Tatabányán frissen publikált kötetből ugyanakkor az is kiderül, hogy a megyei bíráknak egy darabig az esztergomi járásbíróság bővítésével (emeletráépítéssel) próbáltak meg annak idején helyet teremteni, ám a benyújtott terveket Budapesten elutasították. Esztergom ma már legfeljebb azzal vigasztalódhat, hogy más történelmi székvárosokkal ellentétben legalább a Komárom-Esztergom Megyei Földhivatalt, valamint a megyei levéltárat meg tudta őrizni.

HVG

Balassagyarmaton és Esztergomon kívül a HVG számításai szerint még vagy 15 település vesztette el az utóbbi egy-két évszázadban megyeszékvárosi státusát. E tradicionális központok közül hatalmi befolyását éppen a már szóba került Gyula tudta talán a leginkább átmenteni.

Dürer apja

A ma 32 ezer lakosú fürdőváros jelenleg is az igazságszolgáltatás és az egészségügy Békés megyei központja, sőt Békéscsaba helyett a levéltári hálózatot is onnan igazgatják. „Senki ne feledje, hogy itt a város első, arcról ismert polgára Albrecht Dürer édesapja volt” – emlékeztet a Mátyás király által megyeszékhellyé emelt település patinás múltjára Erdmann Gyula alpolgármester. A Békés Megyei Levéltár igazgatója, Erdész Ádám pedig arra utal, hogy a régi megyeszékhelyen dél-alföldi viszonylatban hagyományosan igen magas az értelmiségiek és a köztisztviselők aránya. Ezzel is nyilvánvalóan összefügg, hogy míg ipari, közlekedési és közigazgatási értelemben a 65 ezer lakosú Békéscsaba a megye megkérdőjelezhetetlen központja, a kulturális életben, az igazságszolgáltatásban és az idegenforgalomban Gyula hegemóniája érvényesül.

Két város között hasonló munkamegosztás az ország más vidékein legfeljebb egy-egy részterületen alakult ki. Miközben például a 19 megye közül 17 helyen egyedül és kizárólag a hivatalos megyeszékhelyen működik központi levéltár, Győr-Moson-Sopron megyében – az 1983–1992 közötti időszakot leszámítva – tradicionálisan – két egyenlő jogú regionális archívum létezik. „Amikor 1992-ben Sopronba kerültem, a városi levéltár önállóságának kodifikálását kértem. A megyei közgyűlés nem sokkal később valóban határozatot hozott arról, hogy a történelmi hagyományoknak megfelelően nálunk két egyenrangú megyei levéltár működik, Győr, illetve Sopron központtal” – magyarázta a speciális kisalföldi helyzetet a soproni archívum igazgatója, Turbuly Éva. Az unikális szervezeti felépítés nem véletlen. Sopronban található ugyanis a mai Magyarország leggazdagabb városi levéltári anyaga. Az ottani archívum több mint ötezer Mohács előtti oklevelet őriz, a legrégibb dokumentum például 1162-ből való.

Szentes és Szeged

Az uniformizált megyei intézményi rendszer megbontásának hátterében alapvetően máshol sem presztízsokok látszanak állni. Jól illusztrálja ezt a Szentesi Levéltár esete. Ez az intézmény gazdasági értelemben ugyan nem rendelkezik olyan autonómiával, mint a soproni, önállósága mégis jóval nagyobb, mint a hazai fióklevéltáraké. „Szakmai tekintetben abszolút a magunk urai vagyunk” – mondta a HVG-nek Labádi Lajos igazgató, aki szerint a kutatóknak is az a legjobb, ha az irat alapvetően ott marad, ahol keletkezett. Márpedig Szentesen a 19. század vége óta folyamatosan ugyanazon a helyen (az 1883 és 1950 közötti Vármegyeházán) őrzik a Csongrád megyei, továbbá a városkörnyéki iratokat. A megyei levéltár szegedi központjában csak az egykori szabad királyi város, valamint a valaha Makó központú Csanád vármegye dokumentumai találhatók.

A székvárossá Tisza Kálmán által 1878-ban kijelölt Szentes, amely a 19. századtól Szegeddel, Hódmezővásárhellyel és Szegvárral szemben küzdött a központi szerepért, már a múltjából fakadóan is mindmáig igen érzékenyen viszonyul bizonyos közjogi kérdésekhez. A Tisza völgyében fekvő település a dualizmus idején voltaképpen azért lett székváros, mert sokan kifogásolták, hogy a megyében mintegy szigetet alkotó városokból (vagyis az önálló törvényhatóságnak számító Szegedről vagy Hódmezővásárhelyről), irányítsák Csongrádot. A város honlapja, nyilván már csak ezért is önérzetesen szóvá teszi, hogy a megyének Szeged révén 1990 óta végül mégiscsak olyan székhelye lett, amely alkotmányjogi tekintetben voltaképpen kívül esik Csongrádon. Tény, hogy a megyét arrafelé is olyan nagyvárosból „igazgatják”, amelynek polgárai a megyei közgyűlésbe nem is jogosultak képviselőket küldeni.

Elmegyógyintézet, kínai bolt, húsüzlet, raktár – a hajdani vármegyeházák egy része mára bizarr funkciót kapott, egy másik hányada félig vagy teljesen üresen áll. A történelmi megyeszékhelyekre sokfelé jellemző, hogy képtelenek igazán hasznosítani kiterjedt ingatlanbirodalmukat. A már Petőfi által „igen szépnek” talált balassagyarmati vármegyeháza egyik szárnyának hátsó traktusa ottjártunkkor ugyancsak üresen állt (a többi helyen középiskolai tanítás folyik), a kétszintes épület homlokzatáról pedig eltűnt a valamikori két kőoroszlán, akárcsak az egykori aranybetűs felirat: „Nógrád a közügyért”.

BABUS ENDRE