Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Már csak elmekórtani szakkifejezésekkel leírható az a derűs közöny, amellyel a közvélemény a saját kasztrálását tudomásul veszi. Még a megmaradt sajtóból is eléggé hiányzik a tragikus komolyság. Úgy látszik, a Magyarországra leselkedő egyik legpokolibb veszedelem a hihi-hehe-haha.

Ne a rendszerváltás rendszerét tessék gyászolni: legalább annyi rosszat hozott, mint jót.

Amikor újságírókat meg más értelmiségieket (kutatókat, egyetemi oktatókat, művészeket), közhivatalnokokat, mindenféle jól képzett szakembereket bocsátanak el ezerszámra politikai okokból, egyetlen szót se szólhatunk, ha nem érzünk semmit azok iránt a milliók iránt, akik a munkájukat, megélhetésüket, otthonukat vesztették el a piaci kapitalizmusra való áttérés következtében. Ha hiányzik belőlünk a részvét a szülők iránt, akiknek a lányai és fiai kénytelenek kivándorolni. Ha nem nyilall bele a szívünkbe valami, ha látjuk az elnéptelenedett, romosodó falvainkat.

A rendszerváltáskor senki nem hitte, hogy itt hamarosan (vagy akármikor) ausztriai életszínvonal lesz – erről szó se volt, ez utólagos rágalom –, de a politikai szabadság kissé leegyszerűsített eszméiben, mint a többpártrendszerben, parlamentarizmusban, független jogszolgáltatásban, szabad nyilvánosságban, kötetlenebb, lazább, színesebb életstílusban valamennyire mindenki hitt. Ezt (eszmetörténetileg és fogalmilag tévesen) „demokráciának” nevezték, s mindez kevés lett volna – kevésnek is bizonyult – a valódi szabadsághoz. Ezekből a némileg szimpla eszményekből azért megvalósult valamicske, alacsony intellektuális színvonalon és sok disznósággal, ostobasággal és képtelenséggel elegyítve (ráadásul a gazdasági és szociális összeomlás körülményei között).

A médiaszerkezet sose volt egészséges, tudjuk jól, ráadásul a közvélemény és a politikai osztály egy része legalább annyira gyűlölte a féloldalas sajtószabadságot, mint a kezdetleges többpártrendszert.

Akárhogy is volt, létrejött a szakmailag és szellemileg – legjobb esetben – közepes, sokszínű sajtó, amely azért hangos volt, fesztelen, goromba, és megismertette a közönséget a főbb tényekkel.

Ámde a pusztán hozzávetőleges tájékozottság és a megdöbbentő tudományos és kulturális műveletlenség (különös tekintettel a politikai gondolkodás, a politikaelmélet történetére, amely terra incognita Magyarországon, hiába lenne rá a legeslegnagyobb szükség) mellett is volt szólásszabadság, akkor is, ha az egyes áramlatok befolyási arányaival soha senki nem volt elégedett.

A még oly tökéletlen, de azért reális alkotmányos-jogállami epizód (1990–2010) elmúltával a legfontosabb megmaradt szabadságintézmény a sajtó volt. Ezt azelőtt is egyfolytában támadták az államhatalom birtokába került politikai erők, de az, ami éppen most történik: példátlan.

A Népszabadság megszüntetése, a teljes helyi sajtó Orbán általi kisajátítása, számos médium tönkretétele, erőszakos fölvásárlása de facto szétverte a sajtószabadságot. Ehhez járul az MTVA-MTI konglomerátum befolyása a helyi és kereskedelmi médiákra főleg az ingyenes „hír”-szolgáltatás révén – megszámlálhatatlan poprádió, helyi rádió, városi hetilap, helyi tévé, helyi újság és városházi honlap (stb., stb.) közli az MTI manipulált „híreit”; ugyanezek az „anyagok” jelennek meg a határon túli magyar nemzetiségi sajtóban és rádióban, tévében; a populáris és regionális médiák szinte a maguk teljes egészében Orbán Viktor kezében vannak. Mint tudjuk, több vergődő nyomtatott újságon kívül a befolyásos online médiák is veszélyben vannak, az Origo és a VS intő példa. És a támadássorozat a jelek szerint folytatódik.

Az EGYETLEN hatékony független (országos) napilap ma a konzervatív Magyar Nemzet – akkor is, ha függetlenségének előtörténete nem túl dicsőséges. A hetilapok között van még jó néhány, elég okos és bátor darab. Korábban szokás volt azt képzelni, hogy Orbán Viktor képes józanul megállni valahol, és nem hajtja túl a már meglévő túlhatalmának alkalmazását a nyilvánosságra, ám a Népszabadság-ügy után ebben már nem bízhat senki.

A „demokrácia” életérzésével azonosított színes, laza és kötetlen élet stílusából igen hamar – a rémséges magyar „polgári” hagyományokkal összhangban – nem lett egyéb, mint a hihihi-hehehe cinizmus, a szűnni nem akaró jópofaság, amely hozott szalonnával egérirtást vállal atomhalál esetén is – hát még akkor, ha csupán újságok szűnnek meg, amelyeket nem a valódi hiányosságaikért vetnek meg, hanem az erényeikért. Ugyan ki hitte el Pesten, hogy csakugyan függetlenek azok a lapok, amelyek megszűntével vagy elrablásával ma megbízható információ és gondolatébresztő diszkusszió nélkül marad az amúgy joggal bizalmatlan, korlátolt, de azért nem egészen szolgalelkű kispolgár? (Bocsánat: „középosztály”.)

A magánérdekek (a politikai érdek is magánérdek, ha nincs alárendelve a nép – legalább vélt – érdekének) érvényesülését elősegítő manipuláció és a társadalmi stabilitást (a status quót) biztosító gondolattalan konformizmus mindig összeér, hogy ártalmatlanná tegye a nyilvánosságot.

De a legalább formális pluralizmus esélyt ad a kritikai gondolkodás megjelenésének, amely a gyönge, elszigetelt, kiszolgáltatott, alávetett magánszemélyeket szimbolikusan egyesíti, és evvel valódi demokratikus politikára nyújt alkalmat és helyet.

Ezt az esélyt – a szabadság egyetlen esélyét a nem szabad társadalmakban – teszi lehetetlenné a mostani támadás a sajtó ellen, amely nem más, mint ÁLLAMCSÍNY.

Vannak emberek, akik azt mondják, hogy nem kár érte, úgyse volt valami ragyogó ez a sajtó. Ez épp olyan, mintha az élelmiszerek rossz minőségére való hivatkozással minden közértet, pékséget, zöldségest, mészárszéket, piacot, vásárcsarnokot, falatozót, büfét, vendéglőt, cukrászdát egyszer s mindenkorra bezárnának. Aminek következtében jobblétre szenderülne a teljes népgazdaság – az eredmény nem kétséges: éhhalál. Hasonló következménnyel jár a tagadhatatlanul gyarló és esendő sajtó megsemmisítése.

Egyszerűen elképesztő – és már csak elmekórtani szakkifejezésekkel leírható – az a derűs közöny, amellyel a közvélemény a saját kasztrálását tudomásul veszi, ahelyett, hogy sikoltoznék, üvöltöznék, ordítana, ahogyan ilyenkor helyes és célirányos. Még a megmaradt (annyira-amennyire szabad) sajtóból is eléggé hiányzik az a tragikus komolyság, amelyet a helyzet megkíván.

Már akkor megrökönyödtem, amikor láttam, hogy a legjobb kulturális folyóiratok megszűnése se váltott ki erős reakciót az érdekeltekből (írókból, tudósokból és más firkászokból). Még az illető lapok szerkesztői is csak kesernyes élceket faragtak és merőben nosztalgikus sóhajokat hallattak. Még a személyes sérelem se szabadított föl lázadó szenvedélyeket.

Úgy látszik, a Magyarországra leselkedő egyik legpokolibb veszedelem a hihi-hehe-haha. Az elvszerűség és az erkölcsi fölháborodás a sajátszerűen dekadens kelet-európai szabadelvűség számára valamiféle „totalitárius” nonszensz. Számos honfitársunk nem a szólásszabadság és a pluralizmus sérelmét érzékeli, hanem arról locsog, hogy neki melyik sajtótermék tetszik, és melyik nem. Mintha az egész közösségre kiható, általános ügyek nem is léteznének, mintha a szabadság kizárólag szubjektív ízlésítéletektől és átgondolatlan „politikai” vélekedésektől függhetne. Azt nevezik ezek a felebarátaink sajtószabadságnak, ha a saját preferenciáik érvényesülnek.

Vagy talán még azt se – talán semmit se neveznek sajtószabadságnak. Mert nem hisznek benne.

Nos, Magyarországon és az utódállamok magyar közösségeiben nem létezik és nem létezett olyan lap vagy más „tartalomszolgáltató” (gyönyörű szó, nem?), amelynek a vonalvezetése, szerkesztése, stílusa megfelelne az én világnézeti és ízléspreferenciáimnak. Az volna a helyes, ha örülnék neki, hogy a magyarországi féldiktatúra elhallgattatott néhány hangot, amely engem irritál vagy untat?

A képtelenség arra, hogy különbséget tegyünk az írások (konkrét, tárgyi meg érzelmi) tartalma és a szólásszabadság formaelve között arra utal, hogy a szabadság koncepciója még nem érett meg az ily módon akadályoztatott polgártársaink elméjében. Ez a sajnálatos módon elterjedt különbségtételi képtelenség az egyik oka annak, hogy a magyarországi politikai közvélemény komolytalan. Nem annyira a „pártos” fanatizmus és elfogultság a ludas a közönség szabadság iránti közönyében, mint a fölületesség, a könnyelműség, illetve a fogalmiság/gondolatiság barbár elutasítása.

Ez a Mikroszkóp Színpad és a Rádiókabaré öröksége, amelynek a hatása tartósabb és mélyebb, mint Széchenyi István, Szalay László,  Eötvös József, Szabó Ervin, Németh László vagy Bibó István szelleméé.

Nem szólva olyan külföldi fószerokról, mint  Augustinus, Aquinói Szt. Tamás, Spinoza, Montesquieu, Rousseau vagy Kant.

Be kell látnunk, hogy a kezdetleges „demokrácia” (amely voltaképpen nem demokrácia, hanem a képviseleti kormányzat és az alkotmányos jogállam modern együttese), amely balszerencséjére a kapitalizmusnak egy különösen alantas, ragadozó és primitív fajtájával egyesült, vereséget szenvedett. Sokan sajnálják a bukását, akik szalmaszálat se tettek keresztbe azért, hogy megmentsék. Késő bánat.

És ezt a polgári rendet nem újfajta társadalomra cserélték, hanem csak ugyanannak a polgári rendnek egy még pocsékabb verziójára.

Kelet-Európa ma ugyanannyira különbözik Nyugat-Európától, mint 1966-ban. Akkor ezt rá lehetett fogni a szovjet megszállásra. Úgy lehetett vélni, hogy a bértollnokok félelemből, kényszerből vagy pénzért szidalmazzák az egyébként vitatható nyugati szabadságokat, szabadságküzdelmeket és gondolatokat. Ma teljesen szabadon, önként, önzetlenül és ingyen harsogják bloggerek, posztolók, kommentelők – és jobboldali, ritkábban antikapitalista baloldali újságírók – szó szerint ugyanazokat a Nyugat-ellenes közhelyeket, amelyeket a sztálinisták, előttük meg az Adyt és a Nyugatot (a folyóiratot) pocskondiázó őskonzervatív elődeik, akik szerint az általános szavazati jog vagy a szakszervezet, akárcsak a szex, a Sátán műve. Úgy látszik, a sztálinista közírók őszinték voltak, és hűségesen adták vissza közönségük előítéleteit, amelyek a legutóbbi százötven esztendőben alig változtak – s amennyiben változtak, csak egy kisebbség körében.

Azoknak az utódai, akik egy évszázada roppantul szellemesen azt írták, hogy „Kot-kot-kot-kot-kot-Kodály,/Zoltánka, ne komponálj!”, ma is uralkodnak a közízlés fölött.

Ki ne tudná, hogy a sajtószabadság ürügye lehet mind a puszta konvenciónak, mind a manipulációnak, mind az üzletes ostobaságnak. Az előítéletes klisé milliószoros ismétlése csakugyan kimossa a közönség agyát. A nyugati sajtó liberális konszenzusa is épp elég nyomasztó – de mivel jobbára valódi, azért helyet szorít a különvéleménynek, az olyannak is, amely Magyarországra nem cenzurális, hanem mélyen átérzett világszemléleti okokból el se juthat. Az elvont gondolkodással szembeni erős ellenszenv azonnal fölismerhetővé teszi a magyar „közműveltséget”: maga a fogalmiság kelt fölháborodást, az eszme pedig röhögést. Pedig nemcsak a lázadáshoz, hanem a puszta fölháborodáshoz is kell némi elmélyülés és összpontosítás.

Akármilyen közönyösek iránta, önök is vesztesei a sajtószabadság halálának vagy halódásának. Tessék gyászolni.

Állj mellénk!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig
45 millió forinttal segítették munkánkat.
Ha neked is fontos a minőségi újságírás, csatlakozz!
Bekeményített az EU: 466 000 000 000 forintnyi büntetést kapott a Google

Bekeményített az EU: 466 000 000 000 forintnyi büntetést kapott a Google

Vízre utaló nyomokat talált a japán űrszonda a Ryugu kisbolygón

Vízre utaló nyomokat talált a japán űrszonda a Ryugu kisbolygón

Ebbe a hegyeshalmi kertészetbe annyi pénzt tolnak, mint a debreceni BMW-gyárba

Ebbe a hegyeshalmi kertészetbe annyi pénzt tolnak, mint a debreceni BMW-gyárba

Kövér László elment a svájci parlamentbe, mire a szocialisták és a zöldek kivonultak

Kövér László elment a svájci parlamentbe, mire a szocialisták és a zöldek kivonultak

Bevált a szobaár-emelés: kevesebb időt töltöttek itt a külföldiek, mégis nőtt a bevétel

Bevált a szobaár-emelés: kevesebb időt töltöttek itt a külföldiek, mégis nőtt a bevétel

Először lépte túl a 300 ezer forintos határt az átlagbér Magyarországon

Először lépte túl a 300 ezer forintos határt az átlagbér Magyarországon