Az 1947-es Donáth-per csak a jéghegy csúcsa volt: a népbírósági perekben végig keveredett az igazságtétel vágya a jogsértő módszerekkel. A nemrég Budapesten majdnem szobrot kapó Donáth György esete viszont különösen abszurd: háborús bűnösként nem vonták felelősségre, aztán kivégezték a semmiért, egy koncepciós perben.
„A magyar nép és az egész világ ma bizonyos szorongással függeszti ide a szemét, mert arra kíváncsi (...) meddig lehet elmenni politizálásban, és hogy ha valaki a jelen helyzeten változtatni akar az alkotmányos keretek megbontása nélkül, az büntetést érdemel-e vagy sem, és hogy az emberi szabadságjogok mit jelentenek.” Történelmi paradoxon, hogy 1947 áprilisában az utolsó szó jogán az a Donáth György oktatta ki demokráciából a népbíráit, aki öt és fél órás, elszánt és kétségkívül bátor beszédének tanúsága szerint jottányit sem változtatott fajelméleti felfogásán. Változatlanul származási alapon tett különbséget ember és ember között, ezzel utólag is helyeselve az állampolgári jogegyenlőséget felrúgó törvényeket, amelyeket a „magyar fajta” védelmében hoztak. Ezek szellemi előkészítésében országgyűlési képviselőként és a Magyar Élet Pártjának országos alelnökeként, valamint az antiszemitizmus ideológiai igazolásában élenjáró Egyedül Vagyunk című uszító lap felelős szerkesztőjeként is részt vett.
Donáthot azonban – aki szobrának meghiúsult avatása miatt került elő a minap a feledés homályából mint „makulátlan” múltú férfiú (HVG, 2016. március 5.) – hét évtizeddel ezelőtt nem ezekért vonták felelősségre, hanem a semmiért ítélték halálra a korszak első magyarországi koncepciós perében. A váddal ellentétben nemcsak Donáth nem volt soha a Magyar Közösség vezetője, de a „nagyszabású államellenes összeesküvés” sem létezett. Azt csak az egyeduralomra törő kommunista párt találta ki legnagyobb ellenlábasa, a kisgazdapárt ellehetetlenítésére és szétverésére. A perében mártírrá lett politikust viszont háborús bűnösként nem ültették a vádlottak padjára a két évvel korábban hatályba lépett népbírósági törvény alapján, noha több paragrafus alapján joggal megtehették volna.
A népbíróságok magyarországi felállításának közvetlen előzménye a Moszkvában 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény volt. Ebben az Ideiglenes Nemzeti Kormány kötelezte magát, hogy tevékenyen közreműködik a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, bíróság elé állításában. A példastatuálás módjáról a későbbi győztes nagyhatalmak már 1943-ban meditáltak, két évvel később Londonban megegyezés is született a „szenvedélymentes felelősségre vonásról”, egyebek mellett a Nemzetközi Katonai Törvényszék felállításáról, amely a nürnbergi perben kapott fő szerepet. Máshol azonban, így Magyarországon is, többnyire nem magasan kvalifikált jogászok, hanem laikus népbírók döntöttek a vádlottak sorsáról. A melléjük rendelt bíráknak a tárgyalásvezetésben volt meghatározó szerepük, s csak a ritkán előforduló szavazategyenlőség esetén szólhattak bele az ítéletbe.
A magyar fővárosban még dörögtek a fegyverek, amikor 1945. február 3-án Major Ákos elnökletével – ő 1933 óta volt hadbíró – a népbírósági tanács 124 rendbeli gyilkosságért kötél általi halálra ítélt két keretlegényt, akik kegyetlenkedtek a 401. munkaszolgálatos zsidó századdal. Noha Rotyits Péter és Szivós Sándor bűnössége – Varga László történész utólagos rekonstrukciója szerint is – vitathatatlan, perük jogszerűsége egyáltalán nem nevezhető annak. A justizmord ott kezdődött, hogy az ítélet és annak nyilvános végrehajtása a pesti belvárosban, az Oktogonon megelőzte a népbírósági törvény február 5-ei kihirdetését. A meghallgatott két tanú egyikének vallomását, ellentmondásai miatt, egyáltalán nem lehetett volna figyelembe venni. Sőt ugyanez a tanú, Kossa István (később több kormányban is miniszter), miután elmondta a vallomását, átült abba az ötös bizottságba, amely még aznap elutasította a vádlottak kegyelmi kérvényét. Mindezek alapján Varga ezt az eljárást „a nép nevében végrehajtott népítéletnek” tekinti (lásd Fejetlenség és fejvesztés című írásunkat).
Politikai, háborús pereket tárgyalván a népbíróság tevékenysége már a maga idejében éles viták, csatározások kereszttüzében állt. „A népbíróság a nemzet pere megrontóival szemben” – hirdették életre keltői, az 1945 utáni ötpárti koalíció tagjai. Nem kevesen azonban az új hatalmi elit – és még inkább a zsidóság – bosszúállási intézményének is tekintették a pereket, főleg azokat, amelyek a háborús főbűnösök ügyében tartott eljárásokat követték. A milliós emberveszteség után, a lerombolt országban kevesen gondolták úgy, hogy „a katasztrófa előidézői mentesüljenek megérdemelt büntetésük alól” – idézte a Nemzetgyűlés korabeli jegyzőkönyvét fél évtizeddel ezelőtti jogtörténeti monográfiájában Papp Attila. Abban viszont már megoszlottak a vélemények, hogy kiket kell a rendkívüli bíróságok elé állítani.
| Fejetlenség és fejvesztés |
„Szinte kár, hogy a rendezett és szabályozott számon kérő eljárást nem előzte meg az elégtétel-keresésnek valamilyen robbanásszerű és fejetlen módja (...) egy csomó indulat levezetődött volna, amelyik ennek híján ma sem talál más kiutat, mint azt, hogy népbírósági tárgyalásokra járjon.” E gondolatmenetet Bibó István vetette papírra 1948 végén, a nevezetes Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmányában. A maga korában is meghökkentő sajnálkozásra az utóbbi időben Karsai László történész irányította rá ismét a figyelmet azokban a tanulmányaiban, amelyekben nemzetközi összehasonlításban tárgyalta a magyarországi népbíráskodás históriáját. A több háborús főbűnös perét is forráskiadványként közreadó kutató több közkeletű mítosszal szembeszállva állítja: „a magyarországi népbíráskodás nem volt kegyetlenebb és igazságtalanabb, vagy ellenkezőleg, elnézőbb, megbocsátóbb, mint a kelet- vagy nyugat-európai”. A népbíróságok 1945 februárjától 1950-es megszűnésükig közel 27 ezer esetben marasztaltak el háborús, népellenes, 1947 elejétől pedig államellenes cselekedetekkel vádolt embereket. A 477 halálos ítéletből 189-et hajtottak végre, köztük négy főbűnös miniszterelnökön, Bárdossy Lászlón, Imrédy Bélán, Sztójay Dömén és Szálasi Ferencen. Arányaiban ez jócskán elmarad például a bulgáriai megtorlástól, és körülbelül azonos a hollandiai, a belgiumi vagy a franciaországi gyakorlattal (vagy egy kicsivel még alattuk is marad). Az akkor 42 milliós Franciaország miniszterelnöke, De Gaulle tábornok például 791 „nemzetvesztő és hazaáruló” kivégzéséhez járult hozzá, köztük volt Pierre Laval, a nácikkal együttműködő Vichy-Franciaország egyik miniszterelnöke is. Ugyanakkor megkegyelmezett Philippe Pétain marsallnak, az első világháborús nemzeti idolnak, aki főbűnössé vált, miután államfőként, ha vonakodva is, legitimálta a német megszállást. Ha viszont nem csak a politikai perek ítéleteit vetjük egybe, az összehasonlítás arányai felborulnak. Olaszországban és Franciaországban a háború utolsó évében és még közvetlenül a felszabadulás után is az ellenállási mozgalom országonként 10–15 ezer kollaboránst vagy annak minősített embert végzett ki rövid úton, gyakorta minden tárgyalás vagy akár csak vétkeik mérlegelése nélkül (Bibó szavaival: „fejetlenül”). A jogi eljárások csak e tömeges népítélet után következtek. |
A magyar háborús főbűnösök tárgyalássorozata 1945 őszén kezdődött. Noha a tervek szerint elsőként a nyilas vezérre, Szálasi Ferencre és társaira került volna sor, a fűtetlen Zeneakadémián végül mégis a Szovjetuniónak hadat üzenő miniszterelnök, Bárdossy László állt Major Ákos tanácsa elé, amelybe öt párt delegálta a laikus népbírókat. Egy korabeli pesti bonmot szerint a tárgyalás során a bíró „egész jól védekezett” a jogvégzett exminiszterrel szemben. S ha az utókorból visszatekintve a legkeményebb, vagyis a halálos ítélet vitatható is – jegyezte meg a per anyagát két évtizede közreadó Pritz Pál –, a vádlott „tevékenysége több mint elégséges anyagot szolgáltatott” elítéléséhez. Annak ellenére, hogy a perben, ahogy az utána következő tárgyalásokon is akadtak jogszerűtlenségek. Előfordult, hogy a bíró belefojtotta a szót a vádlottba. Amikor például Bárdossy lefitymáló megjegyzést tett egykori politikai ellenlábasára, a nyilasok által Sopronkőhidán kivégzett Bajcsy-Zsilinszky Endrére, Major ráförmedt: „Fogja be a száját! Ha így folytatja, megbilincseltetem és eltávolítom a tárgyalóteremből.”
A bírói szereppel és a „szenvedélymentes felelősségre vonás” elvével összeegyeztethetetlen megnyilvánulásai egy másik népbírónak, a vidéki zsidóság deportálását irányító trió – Jaross Andor, Endre László és Baky László – tárgyalását, majd a Szálasi elleni pert levezénylő Jankó Péternek is jócskán akadtak. A tapssal honorált „Önnek elment a józan esze” megjegyzés még a szelídebbek közül való. Máskor azzal szakította félbe a főváros gyáva lakóiról szónokló nemzetvezetőt, hogy Budapest népe legfeljebb azért hibáztatható, amiért „nem tudta agyonverni Önöket”. A közvélemény szemében ezek a korabeli túlkapások bocsánatos bűnnek, a háborús főbűnösök esetében legfeljebb apró hibának számítottak. Különösen igaz ez a korszak alighanem leggyűlöltebb emberére, Szálasira, a „tökéletes bűnbakra”.
E meghökkentő jelzőt Karsai László történész ragasztotta a nyilas vezérre egy három évvel ezelőtti tanulmányában. Magyarázatul pedig azt írta: a nagy perek sorozata anélkül zárult le, hogy számos, a népbírósági törvény szerint felelősnek tekintendő embert bíróság elé állítottak volna, noha szerepüket a perbe fogott vádlottak újra és újra felemlítették. A Bárdossyval szembeni vádak például Horthy Miklós kormányzóra még jobban illettek. Az ő kiadatását azonban a magyar kormány – nem utolsósorban a kiszámíthatatlan Sztálin „tanácsára” – még csak nem is szorgalmazta. Ugyancsak szovjet védelem alatt állt az 1944-ben a fegyverszüneti delegációt Moszkvába vezető, majd az ideiglenes kormányban miniszteri posztot kapó Faragho Gábor. Pedig ő a Sztójay-kormány alatt a csendőrség főfelügyelőjeként foggal-körömmel védte a deportálás során elkövetett „túlkapások” miatt támadott testület mundérját. Beosztottjának, Ferenczy Lászlónak 1945. decemberi perében az is kiderült, hogy Faragho tábornok Endre Lászlóval és Adolf Eichmann-nal együtt dolgozta ki Budapest környékének a „zsidóktól való megtisztítási tervét”.
Ha az 1945-ös törvény szövegét komolyan veszik, legalább 200 ezer hivatalnokot, közszolgát kellett volna népbíróság elé állítani – jelezte az átpolitizálódó korszakkal kapcsolatban kevéssé emlegetett ellentmondást Karsai. Még szövevényesebbekké váltak a népbírósági ügyek 1946-ban azáltal, hogy márciusban e testületek hatáskörébe utalták „a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelmével” kapcsolatos eseteket. Ezekre már nem pusztán az említett jogi anomáliák voltak jellemzőek, hanem – ahogy az már Donáth tárgyalásán is tetten érhető volt – a mindent átfogó politikai koncepciógyártás. Mindez a népbíráskodás megszüntetése előtti évben, 1949-ben a Rákosi Mátyás kommunista párti vetélytársa, Rajk László elleni perben csúcsosodott ki. S aligha véletlen, hogy 1957-ben a kádári hatalom az „ellenforradalommal” szembeni bosszúhadjáratához formálisan éppen a kézi vezérléssel könnyen működtethető népbíróságokat támasztotta fel pár évre.
Az utóbbi néhány esztendőben, a szakirodalmi átértékeléssel párhuzamosan a népbíróság intézménye is történelmi és politikai csatározások kereszttüzébe került, és perújítási eljárásokban a „forradalmi törvénykezés” számos verdiktjét nyilvánították semmissé. Nemrég az egykori kultuszminiszter, az életfogytiglani börtönre ítélt, a váci fegyházban elhunyt Hóman Bálint vált jogi értelemben „makulátlan” – és sokak szerint köztéri szobrot érdemlő – személyiséggé.
„Soha korábban nem volt egy ilyen, az egész kontinenst átfogó lelkiismeret-vizsgálat” – írta a népbíróságok tevékenységét történelmi távlatba helyező Deák István, a New York-i Columbia Egyetem professzora. Ehhez a nemrégiben magyarul is megjelent, Európa próbatétele című könyvében hozzáfűzte azt az alighanem újabb vitákat gerjesztő összegzést, hogy bár a „nemzeti tisztogatásokat” ért kritikák egyáltalán nem alaptalanok, szerinte „azok, akiket okkal büntettek meg, számban jóval felülmúlták azokat, akik ártatlanul szenvedtek”.
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
