Van-e utánpótlása a magyar értelmiségnek? Értelmezhető-e egyáltalán még ez a kategória? – tettük fel a kérdést a téma kutatóinak.
Majdhogynem a lehetetlent kísérli meg Orbán Viktor azzal, hogy le akarja cserélni az értelmiségi elitet. „A kulturális elit a legstabilabb társadalmi formáció, nem söprik el politikai fordulatok, hiszen nem állítható a helyükre másik, a kulturális tőkét ugyanis 30-40 évig tart összeszedni” – adja meg a magyarázatát Kristóf Luca szociológus, aki Véleményformálók címmel nemrégiben könyvet is publikált a kérdésről. Szavait alátámasztják a kulturális elitről időről időre összeállított – korábban általában Esterházy Péter vezette – listák. Ezek élén alig van változás, pontosabban csak annyi, hogy az elhunytak kikerülnek, ám újabb nevekkel, főleg fiatalabbakkal alig bővül a névsor.
Emlékezetes kötcsei beszédében Orbán már 2009-ben azt fejtegette, hogy a korábbi politika csődje magával rántotta az azt támogató értelmiségi elitet is. Volt is benne némi igazság. „A 2008-as válságért a neoliberális gazdaságpolitika zászlóvivőjét, az SZDSZ-t tette felelőssé a társadalom, s mivel a liberális értelmiséget az SZDSZ holdudvarával azonosította, a párt bukását a megújulni képtelen liberális értelmiség tekintélye is megsínylette” – ezt már Bozóki András, a CEU egyetemi tanára, az első Gyurcsány-kormány egykori kulturális minisztere mondja. A közvélemény joggal érezhette úgy, hogy a liberális értelmiségnek nincsenek válaszai az új helyzetre. De azért, biztos, ami biztos, rúgott egyet-kettőt belé Orbán is: a pályázati pénzek ürügyén indított filozófusperrel a kormány egyenesen kriminalizálta az elit értelmiséget. Az pedig, hogy a nyugdíjkorhatár elérése után az egyetemek, kutató- és kulturális intézetek vezetőinek távozniuk kell, szintén ezt a réteget gyengíti. Az alternatív színházak, a folyóiratok, vagy az ellenzéki pártokhoz közel állónak minősített kutatóintézetek ellehetetlenítése is folyamatosan szívja el a levegőt a liberális – vagy annak „bélyegzett” – értelmiség elől.
Nem sikerült feltölteni azonban a régiek helyét új, konzervatív szellemi elittel, pedig a frissen alapított kutatóintézetek, szerkesztőségek feladata az lenne, hogy sorozatban gyártsák az utánpótlást. Hiába: államtitkárt lehet kinevezni, írót nem – ahogyan Esterházy Péter is megfogalmazta. Kovách Imre szociológus, egyetemi tanár szerint a megújulást szintén elmulasztó jobboldali szellemi elit nem kellően kritikus, ezért a közvélemény nem is fogékony a megnyilvánulásaira. Bozóki viszont úgy véli, a Fidesz immár kifejezetten értelmiségellenes párt, saját értelmiségét is megveti, képviselőit egyszerűen megvásárolja, klienssé teszi, megfosztva őket az értelmiségi lét legfontosabb elemétől, a függetlenségtől.
Az „ideális értelmiségiek” a hatalom számára a Fekete György vezette Magyar Művészeti Akadémia tagjai, akik busás juttatásokat kapnak, és élvezhetik a hatalom közelségét. Örkény Antal szociológus, az ELTE egyetemi tanára szerint ez nem újdonság, a magyar értelmiség mindig is kettős helyzetben volt: egyrészt kritizálta a hatalmat, másrészt megfelelési kényszer alatt állt, hiszen egzisztenciálisan az államtól függött.
A kelet-európai értelmiséget nyugati társaitól ugyanakkor megkülönböztette az erős küldetéstudata, ideológiákhoz kötődése – hangsúlyozzák megszólalóink. A szocializmusban – mint híres esszéjében Szelényi Iván és Konrád György megírta – az értelmiség elindult az osztályhatalom felé, a pártbürokrata elit pedig idővel magához is ölelte a szakértelmiséget.
Az értelmiség aranykora Bozóki szerint az 1982–1992 közötti évtized volt. A rendszerváltás előtt, a szabad sajtó és a plurális politika híján gyakorlatilag az egyetlen kritikai csatornának számított, s nagy szerepe volt a politikai fordulat előkészítésében. Új politikai osztály híján írók, színészek, történészek, orvosok, jogászprofesszorok töltötték meg 1990-ben a parlamenti padsorokat, és ültek át például a katedra mögül a miniszteri bársonyszékekbe. Megvalósulni látszott Szelényi és Konrád tétele: az értelmiség győzött. Ám csak nagyon rövid időre.
Megint bebizonyosodott, hogy a kritikai szellem hosszú távon összeegyeztethetetlen az egyre inkább szakmává váló politikával. Az utóbbiban szerepet vállaló értelmiségiek kis része profi politikussá vált, de a legtöbbjük hamar kikopott a direkt politizálásból. Igaz, az informális hatalmuk megmaradt: befolyásolták a pártvezetőket, a sajtót. Az akkor még közszolgálatiként működő tévékben gyakran megszólaltatott szakértők – a viszonylag széles körű ismertségüknek köszönhetően – pedig a közvéleményt is alakították. A kereskedelmi televíziók 1997-es megjelenésével azonban a közbeszéd színvonala a mélybe zuhant. A rendszerváltásban is csalódott polgároknak elegük lett az értelmiségi diskurzusokból. Kovách Imre szerint akkoriban vette át a média és a politika idehaza is az értelmiségtől a társadalomkritikai szerepet. Mára a bonyolultan és „polkorrekten” fogalmazó megmondóemberek nem meggyőzik, inkább dühítik az embereket – mondja Szelényi, aki ebben látja Trump vagy a Brexit sikerének egyik okát.
De hol vannak eközben a fiatalok? – merül fel a téma kutatóiban is a kérdés. Egy biztos: nem lelni nyomára ma már annak a füstös kocsmákban üldögélő, küldetéstudatos, mindenhez értő, a karriert megvető, bársonyzakós, hosszú hajú értelmiségi típusú huszonéveseknek, akikről a saját múltjára nem szívesen emlékező, öregedő Orbán az utóbbi években több ízben is oly becsmérlően szólt. Örkény szerint a fiatal értelmiség nem tűnt azonban el, csak átalakult. A mai huszon-, harmincévesek számára a tudás professzionális képzettséget jelent, ami által egy-egy szakterület ismerőiként biztos egzisztenciát, jó életminőséget érhetnek el, ami végül is az egyre magasabb szintű – nem csak anyagi értelemben vett – fogyasztást teszi lehetővé számukra. Ezért csak a „hasznos tudásnak” van piaca, legalábbis ami ott és akkor hasznosnak tűnik.
A pártállam folyóiratai, egyetemi tanszékei, kutatóintézetei, múzeumai állóvizek voltak, de ezekben az állóvizekben lehetett „lebegni”, ami a hagyományos értelmiségi lét sajátja. Ma viszont – Kovách Imre meglátása szerint – sokkal szorosabban méretnek meg az intellektuális teljesítmények: időhatárok közé zárt, néhány éves feladatok, projektek vannak, s ezek alapján dől el az előmenetel, nincs idő már a „lebegésre”. A szellem emberei, akik gyakran intézményvezetők is, idejük jó részét pályázati pénzek utáni rohangálással töltik. Az írókat is gyakran marketingeszközökkel teremti meg a kiadójuk – sorolja a példákat Kovách.
Bozóki szerint az értelmiségi szerepek megváltozásához hozzájárul a technikai fejlődés is, mely alapvetően alakítja át a gondolkodásunkat. Nem is olyan rég az emberek hosszú szövegeket írtak, olvastak, ezekről gondolkodtak. A művek előállítása nagyfokú koncentrációt igényelt, hiszen a kézzel, írógéppel írt szöveg javítása is körülményesebb. Ma sem olvasnak és írnak kevesebbet az emberek, de rövidebbek a szövegek, és kevésbé elmélyülten olvasnak, időnként átugorva más szövegekre vagy más információhordozókra. A mai fiatal értelmiség alapvetően nem műveletlenebb, mint az elődei, az ismereteit azonban sokkal több forrásból szerzi, és azt is tudja, hogy ezek gyorsan elavulnak. Épp ezért a tudása, kulturális érdeklődése mozaikszerűbb, kevésbé vállalkozik nagy összegzésekre.
A fiatal értelmiség legfőbb ismérve világszerte az individualizmus – ebben minden megszólalónk egyetértett. Gere Dömötör fiatal kutató nem reprezentatív felmérése is ezt támasztja alá: a műveltség, a tájékozottság számít a legfontosabb értelmiségi ismérvnek, és a sor végére került például a közéleti aktivitás. Örkény szerint nincs meg a mostani fiatal értelmiségiekben a korábbi generációk világmegváltó utópiája, és a társadalmi egyenlőtlenségekkel szembeni érzelmi túlfűtöttsége sem. De nem érzéketlennek, inkább racionálisnak jellemzi őket. Hiszen szűkebb környezetükben – ahol látnak esélyt, hogy a befektetett erőfeszítéseik eredményt hoznak – cselekvően állnak mások és a társadalom problémáihoz. Ilyenek a menekültügyek vagy például a környezetvédelem, a fakivágások. Ugyanakkor elődeiknél jóval kevésbé fogékonyak az ideológiákra, viszont nem értéksemlegesek. Egyik legfontosabb érték számukra a szabadság. Hogy akkor miért nem lépnek fel a szabadságukat veszélyeztető jelen rendszer ellen, azt Örkény úgy magyarázza, hogy a hatalom még nem „totális”, azaz például a magánszférába vagy a piaci érvényesülésbe nem teljesen avatkozik be. A közvetlen szférájukat érő támadásra viszont a fiatalok nagyon is reagálnak: ilyen volt az internetadó vagy az egyetemisták röghöz kötése elleni tiltakozás. A lázadás azért sem jellemző rájuk, mert bizalmatlanok a politikával szemben, illetve nincsenek súlyos egzisztenciális gondjaik. A rájuk nehezedő állandó választási kényszer okozta stresszt pedig konformizmussal oldják fel. Individualizmusuknak köszönhető, hogy többségükben konzervatív nézeteket vallanak, és sokuk az elitellenes Jobbikban találja meg politikai otthonát. Szelényi tapasztalatai szerint a baloldal sem veszítette el azonban a fiatal értelmiségieket, de Magyarországon nincs olyan politikai erő, amely meg tudná szólítani őket.
A fiatal értelmiségiek – ahogy a kortársaik közül is sokan – leginkább azzal protestálnak, hogy többen hosszabb-rövidebb időre vagy végleg külföldre mennek. Tehetik, hiszen ez az első generáció, amelyik már otthonosan mozoghat a globális térben, különösebb nyelvi és kulturális korlátok nélkül. Ugyanakkor fontos számukra a magyar kultúra, az országgal nem hagyják maguk mögött magyar identitásukat – figyelmeztet Örkény. A kutató szerint a probléma inkább az, hogy a „saját kertjeiket művelők” miatt a politika értelmiségi kontrollja tovább gyengül.
HAMVAY PÉTER
A cikk eredetileg a HVG 2016 év végi számában jelent meg.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
