A kormány – alighanem demokratikus elkötelezettsége bizonyítékaként – a rendeleti kormányzás első napján törvényjavaslatot terjesztett az Országgyűlés elé a Budapest–Belgrád-vasútvonal újjáépítési beruházás magyarországi szakaszának fejlesztéséről, kivitelezéséről és finanszírozásáról. Pedig akár rendeletben is kihirdethette volna az előző nap kapott parlamenti felhatalmazás alapján. A törvényjavaslat a 2016. évi XXIV. törvénnyel kihirdetett magyar-kínai államközi egyezménnyel összefüggő beszerzésekre terjed ki.

A birodalmi központok közti egyensúlyozást szolgáló beruházást a törvényjavaslat¹ kiemelt jelentőségű beruházásnak minősíti. S itt álljunk meg egy pillanatra! A kiemelt beruházási törvény, a 2006. évi LIII. tv. eredetileg a mindenkori kormány diszkrecionális döntésére bízta, hogy egy projektet nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségűnek minősítsen (l. még sukorói kaszinó-biznisz). A kormány most kegyesen a parlamentnek adja vissza ezt a jogot: még hogy sérülne a parlamentarizmus Magyarországon! Ezt a törvényt anno, a 2006-os választási kampány idején, az MSZP–Fidesz-nagykoalíció fogadta el. A szabályozás lényege, hogy a hatalom számára kedves, ám éppen az életvilágot súlyosan terhelő beruházások esetén minimálisra csökkentse az állampolgári okvetetlenkedést, az átláthatóságot és egyáltalán a közösségi kontrollt. A Gyurcsány-kormány ezzel a „könnyítéssel” alapvetően a multik térnyerését szolgálta.

A diszkrecionális jogkörben eldöntött „könnyítés” persze a korrupció melegágya: szapulta is eleget emiatt a korabeli kormányt a törvényt amúgy eredetileg támogató, ellenzéki Fidesz. Aztán a második Orbán-kormány nemhogy megszabadult volna a kiemelt beruházási törvénytől, hanem egyenesen csúcsra járatta a 2006-tól beüzemelt mechanizmust. A cél immáron az elegánsan „nemzeti burzsoáziának” nevezett NER-lovagok akadálytalan és követhetetlen feltőkésítése.

Alighanem ez az egyik motivációja a Budapest–Belgrád-vasútvonal projektjének is. A törvényjavaslat² szerint a beruházással összefüggésben megkötött szerződések és a szerződés előkészítésével, megkötésével kapcsolatos iratokban, valamint az ezekkel összefüggő döntések megalapozását szolgáló iratokban foglalt adatok megismerése Magyarország külpolitikai, külgazdasági érdekeinek illetéktelen külső befolyástól mentes érvényesítését veszélyezteti, így azok a keletkezésüktől számított tíz éven belül kizárólag a külügyminiszter engedélye alapján ismerhetők meg. A döntés-előkészítő iratok nyilvánosságának korlátozását-az ún. automatikus nyilvánosság-korlátozást és a  közérdekű adat külpolitikai érdekből történő törvényi korlátozását az információszabadság-törvény³ – a korábbi adatvédelmi törvénnyel egyezően és az alkotmánybírósági gyakorlattal összhangban – is lehetővé teszi.

Csakhogy 2012 óta az alkotmányos szabályozás nem pusztán a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való jogot (információszabadság) biztosítja. Az Alaptörvény tartalmazza a Sólyom-bíróság által kifejlesztett alapjogvédelmi tesztet⁴: „alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható.” Az Alaptörvény közpénzügyi fejezetében pedig ilyeneket találunk⁵: „a közpénzekkel gazdálkodó minden szervezet köteles a nyilvánosság előtt elszámolni a közpénzekre vonatkozó gazdálkodásával. A közpénzeket és a nemzeti vagyont az átláthatóság és a közélet tisztaságának elve szerint kell kezelni. A közpénzekre és a nemzeti vagyonra vonatkozó adatok közérdekű adatok.” Innentől viszont nyilvánvaló: Alaptörvénybe ütközik a kínai vasútberuházás valamennyi szerződésének teljes körű eltüntetése a nyilvánosság elől.

A jogalkotó természetesen választhatna több, az Alaptörvényben rögzített szükségesség-arányosság mércéjének megfelelő, az információszabadságot – úgyis mint alapjogot és alkotmányos célt – kímélő megoldást is. A döntés-előkészítő iratok külpolitikai érdekből történő korlátozásán viszonylag nehéz fogást találni. A beruházással összefüggésben belföldi gazdálkodó szervezetek között is születnek – pl. alvállalkozói – szerződések: ezeknek a nyilvánossága aligha sért külpolitikai, külgazdasági érdeket. A törvényalkotó úgy is dönthetne, hogy egyúttal elrendeli a főszabályként titkos szerződések egyes alapvető adatainak a kötelező közzétételét. Végezetül pedig akár törvényi korlátok közé is szoríthatná a szakminiszter mérlegelési jogát, hogy a beruházással összefüggő szerződésekből mit enged megismerni, és mit nem. Az előterjesztő kormány mindenesetre a projekt totális titkosítását választotta.

Ha a törvényjavaslat ebben a formájában átmegy a parlamenten, kézenfekvő volna, hogy Áder János köztársasági elnök előzetes normakontrollt kér az Alkotmánybíróságtól. Pontosan azzal az érveléssel, amivel 2016 tavaszán sikerrel akadályozta meg, hogy a jegybanki alapítvány-rendelések elveszítsék közpénz jellegüket. Persze kérhetnek – igaz csak utólagos – normakontrollt az ellenzéki frakciók is. Egyéb eszközként pedig maradnak a próbaperek: szűken mért alapjogi sávban, évek múlva az Alkotmánybíróság elé kerülő alkotmányjogi panaszok formájában.

A tét ugyanis nagyobb, mint a kínai népi és a magyar kereszténydemokrácia testvéri együttműködésében megvalósuló vasútberuházás – csilliárdokat megmozgató – szerződéseinek nyilvánossága. Ha ezt a szabályozási technikát most sikeresen érvényesíti a kormány, úgy a jövőben a – minap egy petícióban a „jogállam utolsó, még megmaradt intézményének” aposztrofált – parlament lépésről lépésre, beruházásról beruházásra fogja kiüresíteni az információszabadságot és homályba borítani a közpénzek vándorlási útvonalát a NER-lovagok offshore-számláira.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő

^1.2.§ (1) bekezdése

^2. 2.§ (3)-(4) bekezdései

^3. 2011. évi CXII. tv. (Infotv.) 27.§ (5)-(6) bekezdései és Infotv. 27.§ (1) bekezdése f, pontja

^4. Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése

^5. Alaptörvény 39. cikk (2) bekezdése