Puccskísérlet, bevándorlóország, migránsok kötelező betelepítése – csak úgy záporoztak az elmúlt napokban a magyar kormányzati reakciók arra, hogy az Európai Unió tagállamainak belügyminiszterei megállapodtak a menekültügyi javaslatcsomagról.

A témában maga Orbán Viktor is megszólalt, a miniszterelnök egy Facebook-posztban hatalmi visszaéléssel vádolta Brüsszelt, ahol „át akarják telepíteni Magyarországra erővel a migránsokat” és „erőszakkal akarnak bevándorlóországot csinálni” Magyarországból.

Most tekintsünk el attól, hogy amit Orbán „Brüsszelként" emleget, az nem az Európai Bizottság, hanem a tagállamok szakminisztereiből álló testület, amely többségi szavazással jutott kompromisszumos döntésre. De azt nehéz lenne nem észrevenni, hogy a különböző kormányzati szólamok kísértetiesen hasonlítanak a „kötelező migránskvóta” elleni tiltakozásokra, amelyre a 2015-ös menekültválság után a Fidesz egy teljes, Brüsszel elleni lejárató kampányt épített. Csakhogy hasonlóan a nyolc évvel ezelőtti történtekhez, most sincs szó arról, hogy bárki is erőszakkal migránsokat akarna telepíteni Magyarország területére, vagy bevándorlóországot akarna csinálni belőle.

A magyar kormány jelenleg egy olyan uniós álláspontot támad, amit egyrészt jogszabályként még nem szavaztak meg, másrészt nem teszi kötelezővé, hogy bárkit is befogadjunk – mindemellett olyan pontjai is vannak, amelyekért a magyar kormány is régóta küzd.

Akkor miről is beszélünk?

Az uniós tagállamok belügyminiszteri múlt csütörtökön fogadták el a közös európai menekültügyi rendszer reformját. A csomagban két javaslat kapott helyet: a menekültügyi és migrációkezelési rendszer, valamint a menekültügyi eljárásokról szóló rendelet.

A megállapodást nem véletlenül nevezik történelminek, évek óta tartó, hosszadalmas tárgyalások végére tett pontot. Az EU már lényegében a dublini rendszer teljes kudarcát hozó 2015-ös válság óta próbált valamilyen megoldást találni a kontinensre érkező menekültek kezelésére, de semmi nem működött. (Mint ahogy semmi nem lett a menekültek esetleges kötelező szétosztásából sem.)

Az elmúlt években így az érintett tagállamok gyakorlatilag magukra maradtak: Olaszországba továbbra is érkeztek a menekültek, Németországban annak ellenére rengetegen nyújtják be a kérelmüket, hogy ezek elbírálása a schengeni határországok, köztük Magyarország feladata lenne, és szép lassan az egész schengeni rendszer repedezni kezdett. (Ennek emlékezetes pillanata volt, amikor Ausztria „az illegális bevándorlás elleni küzdelem” érdekében újra bevezette, és azóta is folyamatosan meghosszabbítja az ellenőrzést a magyar határon.)

A múlt csütörtöki megállapodással a tagállamok megpróbáltak mindenkinek kedvezni: a határországoknak, akiknek segítségre van szükségük a helyzet kezeléséhez, és a tagállamoknak, amelyek arra panaszkodnak, hogy az érkezők szabadon mozognak a belső határokon át.

Legfontosabb eleme, hogy bevezette a „kötelező szolidaritás” elvét, mely a többi között azt mondja ki, hogy:

• azok a tagállamok, melyek rendkívüli migrációs nyomás alatt vannak, kérhetik a szolidaritási mechanizmus életbe léptetését,
• ha a Bizottság alapos vizsgálata úgy ítéli meg, hogy megalapozott a kérés, életbe lép a mechanizmus, mely alapján évente alapesetben 30 ezer embert helyeznek át másik uniós tagállamba,
• ha valaki ezt nem vállalja, akkor a rájuk eső részből befizethetnek helyette fejenként 20 ezer eurót (7 és félmillió forintot),
• a fenti összeg a Bizottság kasszájába megy, a pénzből a kiinduló országokban lehet majd olyan projekteket finanszírozni, melyek segítik a migráció visszaszorítását,
• a Tanács közleménye szerint ezen kívül létezik egy harmadik, alternatív szolidaritási megoldás is, mint például személyzet küldése, vagy kapacitásépítés, létesítmények építése, műszaki berendezés küldése.

A rendelettervezet a menekültkérelmek elbírálásánál is két eljárást különböztetne meg: egy szigorúbbat és egy engedékenyebbet. Ha az első szűrés azt állapítja meg, hogy valószínűtlen a pozitív elbírálás, akkor az érintett tagállam szigorúbban is felléphet, és könnyebben visszaküldheti a menedékkérőt.

Ami nem igaz és ami csúsztatás

Egy ekkora horderejű döntésnél az sem meglepő, hogy a megállapodással egyik tagállam sem volt maradéktalanul elégedett. Végül azonban csak Lengyelország és Magyarország szavazott ellene, míg Málta, Bulgária, Litvánia és Szlovákia tartózkodott.

A magyar kormány képviseletében Rétvári Bence, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára a tanácsülésen olyan ösztönzőnek hívta a megállapodást, mely gyakorlatilag meghívólevél lenne az illegális bevándorlóknak. Politikusok és kormánypárti elemzők pedig már másnap „súlyos büntetésként”, „puccskísérletként” hivatkoztak a tervezetre, és azonnal kötelező kvótákkal, bevándorlóországgal, brüsszeli erőszakkal kezdtek riogatni.

Orbán Viktor a Fidesz-KDNP frakcióülésén pedig úgy fogalmazott, a kötelező migránskvóta elfogadása ellentétes a magyar emberek népszavazáson hozott döntésével. Hozzátette:

Brüsszel nem élhet vissza a hatalmával, senki nem mondhatja meg a magyarok helyett, hogy kivel kell együtt élnünk.

 

A magyar kormány érvelésével azonban több helyen is gondok vannak. Kezdjük először a legfontosabbal: a most elfogadott konszenzus még nem a végső jogszabály, azt ugyanis az Európai Parlamenttel közösen kell meghozni. Az ennek az érdekében hamarosan kezdődő háromoldalú egyeztetéseken – ezeken a Tanács és a Parlament mellett a Bizottság is részt vesz – még számos ponton változhat a szöveg, vagyis egyáltalán nem biztos, hogy azt fogják elfogadni, ami most a dokumentumban szerepel.

Éppen ezért a tagállamok múlt heti voksa sem volt döntő érvényű, azt leginkább egy próbaszavazásként lehet értelmezni, melyből kiderültek a különböző álláspontok. A mindent eldöntő szavazás az Európai Parlamentben és a Tanácsban akkor lesz, ha már az egyeztetéseken kialakult a végleges tervezet, melynek elfogadásához minősített többségre van szükség, vagyis a tagállamok 55 százalékának kell igent mondania rá, melyek az unió lakosságának legalább 65 százalékát képviselik. A múlt csütörtökön történtek azt mutatják, hogy ez már a nemek és a tartózkodások ellenére is megvan.

Rétvári Bence már az ülésen megpróbálkozott azzal érvelni, hogy az ügyről az uniós állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanácsnak kellene döntenie. Ott ugyanis egyhangú szavazás szükséges, így a magyar és a lengyel tiltakozás vétónak számítana, és megbukna a terv. Csakhogy ezt az érvelést a magyarok már a kvótaperben is elbukták az EU bíróságán, hiszen az uniós jogszabályok elfogadása nem az Európai Tanács feladata.

Nem felel meg az sem a valóságnak, hogy bárki is arra akarná kényszeríteni a magyarokat, hogy migránsokat fogadjanak be. A Tanács közleménye erről világosan fogalmaz: „egyetlen tagállam sem lesz köteles áthelyezéseket végrehajtani”.

Ehelyett minden tagállam maga dönthet majd arról, hogy a szolidaritásnak milyen fajtáját kívánja nyújtani: ez pedig a jelenlegi szöveg szerint még nem is feltétlenül jelent fizetési kötelezettséget, hiszen szerepelnek benne a már említett, alternatív lehetőségek is.

A kormányzati propaganda mindemellett azt is elfelejti megemlíteni, hogy a rendelettervezet több olyan pontot is tartalmaz, amit már a magyar kormány is régóta szorgalmaz, és több ponton szigorúbban bánna az érkezőkkel, mint eddig.

Szijjártó Péter külföldi látogatásain előszeretettel érvel azzal, hogy a migrációt akkor lehet megállítani, ha a származási országokban javítják a körülményeket. A rendelet éppen ezt akarja elősegíteni azzal, hogy a befizetett összegekből ezeken a helyeken különböző projekteket finanszíroz. Hogy ezek pontosan mik lehetnek, még nem világos, de mindenképpen beszédes, hogy Ursula von der Leyen, a Bizottság elnöke múlt vasárnap Tunéziába utazott, ahol egymilliárd eurós csomagot jelentett be az országnak – ennek egy része egyelőre hitelből állna.

Szintén jól jönne a magyaroknak, hogy a rendelet több kötelezettséget róna a menedékkérőkre, és könnyebbé tenné a hazaküldésüket, ha nem jogosultak védelemre. Továbbá szigorúan fellépne az illegális határátlépőkkel és azokkal szemben, akik félrevezetik a hatóságokat.

Ha pedig még ez se lenne elég, a téma tökéletes muníció lesz a jövő évi európai választási kampányban is, a jogszabály elfogadása ugyanis valószínűleg éppen egybeesik majd annak véghajrájával. Azt pedig a magyar kormány számtalanszor bizonyította már, hogy ha Brüsszelt és az illegális migrációt akarja a fő ellenséggé tenni, kimeríthetetlenek az eszköztárai. Elég csak Orbán Viktor 2019-es kampányindító beszédére gondolni, mely hét pontja közül olyan gondolatok is  szerepeltek mint a migránskártya, a migránskaraván - és persze Soros György.