Művész, művek, kontextus. Szinte tökéletes az összhang a Műcsarnok két új kiállítása között - már ha az előbbi hármasságot tekintjük. Az egyik tárlaton Pablo Picasso grafikai munkáiból kapunk impozáns bemutatót, méghozzá azokból, amelyeket könyvillusztrációknak készített. Picasso grafikai munkássága legalább annyira izgalmas, mint a festői, s ez a Spanyolországból érkezett kollekció most igazolja mindezt. A mellette egyazon időben látható kiállítás az Espanya 1950 címet viseli, s a Műcsarnok szerint "valódi retró" az, amit itt láthatunk. Nos, a spanyol ötvenes évek építészetéről, design kultúrjáráról, irodalmáról, filmjéről, fotóművészetáéről van szó, s valóban sok olyasmi is látható itt, ami a mai nézőnek már nosztalgikus lehet. De ne felejtsük el, hogy egy ellentmondásos korszak lenyomatát látjuk, a polgárháború után magát a francoizmusban találó művészet próbálja felfedezni a modernizmust, megtalálni lehetőségeit és útját Európa felé. A kontraszt izgalamas, hiszen az Espana 1950 kiváló műveket mutat, nem olyan művészetet, amely a diktatúra kliséit visszhangozza. De hát mi is ismerjük azt helyzetet, amelyben egy diktatúra a művészettel próbálja magát elfogadhatóvá tenni a világ előtt. Érdekes a képlet. Főként, hogy közben a másik teremben egy emigráns művész munkáit látjuk, Picassoét, aki egy pillanatra sem egyezett ki semmilyen hatalommal.

július 2-szeptember 12.; Műcsarnok; Bp, Hősök tere