Megtisztulás a megszállottságtól? Démonűzés közben halt meg  egy romániai  apáca.

Gyilkossággal vádolják Daniel Corogeanut, azt a - mint utóbb kiderült - teológiailag is képzetlen moldvai papot, valamint azt a négy apácát, akik a Szentháromság nevű ortodox kolostorban három napon át kereszthez láncoltak egy általuk megszállottnak hitt apácát, és még a száját is betömték. A 23 éves szerzetesnő a gyötrelmes démonűzés közben végül szívelégtelenségben életét vesztette. Corogeanu és társai a minap az ügyészség előtt ártatlannak vallották magukat. Arra hivatkoztak, hogy minden Isten akarata szerint történt.

A természetfeletti jóváhagyásban azonban már nem csak a világi hatóságok kételkednek. Még ha a latin és a görög kereszténységben mind a mai napig gyakorolják is az ördögűzést, aminek kialakult rituáléja is van. A hat évvel ezelőtt modernizált 90 oldalas vatikáni exorcizmuskáté azonban már külön is hangsúlyozza, hogy nem szabad kapásból ördögi megszállottságnak vélni az epilepsziát és a skizofréniát (HVG, 2001. augusztus 25.). A történelmileg számosnak mondható, finoman szólva tévedések megértését részben magyarázza Sylvia Mohr és Philippe Huguelet svájci orvosok egy tavaly publikált tanulmánya is, amely megállapítja, hogy a skizofrén betegek között nagy arányban találni mélyen vallásos embereket. A jelenséget vizsgáló William James, a 19-20. század fordulóján élt iskolateremtő harvardi és cambridge-i pszichológiaprofesszor kétféle - pozitív és negatív - miszticizmust, azaz természetfeletti érzékelést különböztetett meg. A pozitív miszticizmus az örömöt szerző vallásos élményekben nyilvánul meg - mondta -, a negatív viszont sokszor az elmebaj tüneteiként is meghatározható szenvedéssel jár. James szerint a kettő nem áll távol egymástól. Ez akár azt is jelentheti, hogy manapság elmebetegségként, netán éppen skizofréniaként könyvelnek el olyasmit, amit korábbi századokban talán misztikus vallási élményként tiszteltek volna.

A lélek árnyékos oldalán. Kettős én.

Az efféle nyavalyák mibenlétét persze sokáig nem is ismerték. A primitív ember a testi és a lelki szenvedést még egyáltalán nem választotta szét, így a kezelés egyaránt állt biológiai, mágikus és vallási elemekből. A lelki bajok - köztük a skizofrénia - orvoslásánál arra törekedtek, hogy véget vessenek a gonosz lélek gyötrésének. Ha mással nem, hát ördögűzéssel. Az összefüggést még nyilvánvalóbbá teszi, hogy egyes, a 21. században is létező természetközeli kultúrákban olykor még ma is csak akkor válhat a jelölt felkent boszorkánydoktorrá, ha ő maga is képes transzba esni, vagy - az egyébként a skizofréniás betegségek egyes típusaira jellemző - hallucinációi vannak.

Az ókori Egyiptomban, a nagyjából ötezer éve élt Imhotep (Dzsószer fáraó később istenné emelt háziorvosa) memphiszi templomában - ahogy ma neveznék - még foglalkozásterápiával, de táncokkal vagy festegetéssel is kezelték a pszichiátriai betegeket. A görögök viszont - Homérosztól tudjuk - még jóval később is úgy vélték, az istenek megsértése miatt érheti elmebaj az embereket - nyilvánvaló volt, hogy a kezelés sem megy az istenek nélkül. Igaz, nagyon enyhe formában, de Aszklépiosz templomaiban például egyfajta alvás- és álomterápia is zajlott. A templomi szundikálás során ugyanis a papok szerint az istenek közölték a pácienssel, mit kell tennie, hogy meggyógyuljon. Amit éppen csak színesít, hogy egyes kutatók szerint az is előfordulhatott: az eredménycentrikus papok ópiumszármazékokkal elkábították a betegeket, majd isteneknek maszkírozva magukat ők javasolták a szükséges tennivalókat.

Az e tekintetben is szikárabb középkorban a pszichotikus tüneteket többnyire eléggé drasztikus módszerekkel folytatott ördögűzéssel vélték enyhíteni. Számos, ma már talán skizofrénként diagnosztizálható beteget a 14-16. században egyszerűen boszorkánynak minősítettek - ők sokszor máglyán végezték.

A középkor vége felé aztán egyre több gondolkodóban merült fel, hogy a boszorkányok esetleg mégsem az ördög szolgái, hanem elmebetegek. Johann Weyer 16. századi németalföldi doktor - amint arról Franz Alexander és Sheldon Selesnick amerikai orvosok beszámolnak 1966-ban megjelent pszichiátriatörténetükben - például akkor győződhetett meg erről, amikor kenyéradó gazdájáról, Kleve hercegéről, a mániákus depressziós Vilmosról kiderült, hogy számos nőrokona szintén elmebajban szenved, s az ő tüneteik meglehetősen hasonlatosak a boszorkányként megbélyegzett nők egyes megnyilvánulásaihoz.

Az akkoriban kétségkívül felvilágosultabb arab orvostudomány az elmebajosokat valóban betegeknek tekintette. Külön kórházakban ápolták őket, többnyire fürdőkúrákkal és zeneterápiával. Nyomban vége szakadt azonban a puha kezelési módozatoknak, ha a beteg netán szultánnak képzelte magát. Ilyen súlyos esetben a mind gyorsabb gyógyuláshoz a betegeket naponta kikötötték és el is verték - minek nyomán állapotukban többnyire hirtelen javulást diagnosztizáltak.

Az áttörést a felvilágosodás után megszülető pszichiátria hozta el. Igaz, korántsem azonnal. Eleinte ugyanis a betegeket - nemritkán láncra fűzve őket - börtönszerű intézményekbe zárták és így óvták meg tőlük a társadalmat. A 19. századtól kezdve aztán ópiumszármazékokkal, később pedig más nyugtatókkal is kezelték a pszichiátriai pácienseket. Így sem lehetett azonban megszüntetni a hallucinációkat. Még az egészen az 1940-es évekig alkalmazott fürdőkúrákkal sem. A próbálkozók között volt neves magyar is: Meduna László orvos úgy okoskodott, hogy mivel a skizofrénia ritkán jár együtt epilepsziával, viszont az epilepsziás rohamok után csökkennek a pszichotikus tünetek, az injekcióval előidézett görcsös rohamok talán javítanak a skizofrének állapotán is. Igaza is lett, csakhogy a kardiazolinjekciók által előidézett merevgörcsök következményeképpen több idős betegnek eltört a gerince, mások pedig szívrohamot kaptak. 1957-től kezdve aztán egy hatékony izomlazítóval, kuráréval vegyítették a kardiazolt, ám ez a terápia mégis hamar kiment a divatból - ma már csak ritkán, korszerű anesztézia mellett alkalmaznak görcskezeléseket.

A legbrutálisabb megoldásnak talán a lobotómia tekinthető, vagyis az agy homloklebenyeinek megnyirbálása. Az eljárásért 1949-ben Nobel-díjat is besöprő portugál Egas Moniz módszerével valóban elérték ugyan, hogy a korábban agresszív skizofrének megszelídüljenek, ám a műtöttek - nem jelentéktelen mellékhatásként - többnyire közönyös, szinte növényként vegetáló, érzelemmentes roncsokká váltak. Kevés büszkeséggel emlegeti a szakma az amerikai Walter Freeman munkásságát, aki vésővel és kalapáccsal dolgozott: a szemüreg felső részén át mintegy öt centiméter mélyre fúrt az agyba. Pácienseinek nem elhanyagolható hányada nyomban elvérzett, mások a szövődményekbe haltak meg, a szerencsés túlélők közül pedig többen epilepsziások lettek. Az 1940-es és 1950-es években nagyjából 100 ezer betegen hajtották végre a lobotómia valamely formáját, s még ma is végeznek hasonló műtéteket - igaz, már kifinomultabb módszerekkel és sokkal jobb gyógyulási hatásfokkal.

Az Eugen Bleuler svájci elmegyógyász által a 20. század elején megalkotott, a görög szkidzein (hasadni) és frenosz (elme) szavakból álló terminus technicus tartalmáról viszont mind a mai napig vitáznak a szakemberek, lévén, hogy a gyűjtőfogalomhoz több, meglehetősen eltérő tünetegyüttes tartozik. Mi több - mondta el a HVG-nek Füredi János professzor, az Országos Pszichiátriai Intézet osztályvezető főorvosa -, ma már senkit nem szabad könnyelműen leskizofrénezni. Bár e betegség a népesség egy százalékát érinti, az orvosok csak olyan pácienst minősíthetnek így, aki fél éven belül és legalább egy hónapon át produkálja a tüneteket - akár a démoninak vélt megszállottságot. Tringer László pszichiáterprofesszor szerint egy vallásos közösségben már csak azért is nehéz kiszűrni az ilyen betegeket, mivel a skizofréniás úgy is viselkedhet, mintha tényleg démonok szállták volna meg, és ezt aztán hittársai is elfogadhatják. Tringer professzor szerint valami ilyesmi történhetett a halálra kínzott moldvai apácával is. Ehhez Füredi professzor még azt fűzi hozzá, hogy ilyen esetben mindenképpen hasznos világi szakemberhez is fordulni, mivel egyes ördögűzési machinációk (vagy éppenséggel az előző életeket állítólag feltárni képes reinkarnációs tanfolyamok, sőt még az elhamarkodottan végzett hipnózis is) képesek a személyiség megzavarására, és éppen a kívánttal ellentétes hatást válthatják ki: provokálhatják vagy kiújíthatják a lappangó skizofréniát.

IZSÁK NORBERT