Bartók Vonósnégyes
Komlós Péter – 1. hegedű, Hargitai Géza – 2. hegedű, Németh Géza – brácsa, Mező László – cselló, km.: Jandó Jenő (zongora)
Verdi, Puccini, Kodály és Dvorák művei;
MTA Díszterme, január 16.

A Bartók Vonósnégyes. Összeszokva © Gramofon

A jó koncertműsor fél siker – mondják zenészkörökben, s tudja ezt a rutinos Bartók Vonósnégyes is. A Joseph Haydn által megteremtett és Beethoven által kiteljesített kamarazenei műfaj történetén kalauzolják végig a hallgatót A vonósnégyes aranykora című sorozatukban; de nem a műfaj enciklopédikus teljességét, hanem egy-egy figyelemreméltó állomását bemutatva.

A tavalyi évadban megismert remekművek után most a második száz év, vagyis az 1860 és 1960 között született alkotások kerülnek terítékre. A legutóbbi koncert - Verdi, Puccini, Kodály és Dvorák műveit a középpontba állítva – több kuriózumot is felvonultatott.

A siker másik fele – vagyis a tökéletes zenei interpretáció – is elérhető annak az együttesnek, amely majdnem öt évtizede játszik együtt, s amely idén tartja négyezredik hangversenyét. Ennek megfelelően a Komlós Péter vezette kvartett mintha egyetlen hangszerként szólalt volna meg – s talán ez a legnagyobb eredmény, amit vonósnégyes elérhet, és amivel a fül nem tud betelni. Ez az egységes hangzás, ez a törékenyen, máskor bombasztikus erővel megszólaló négyes már az első számban, Giuseppe Verdi (a legkevésbé sem operás) kvartettjében gyönyörködtetett. Amit viszont hiányoltam a Bartók Vonósnégyes előadásából – és nemcsak itt, hanem az egész koncert alatt –, az a zenei játékok, a humor megjelenítése. Némileg összefügg ezzel, hogy hiányoztak a rögtönzésszerű, a röpke pillanat ihlette megoldások, a váratlan fordulatok, az előadói csínyek, amelyek egy interpretációt igazán izgalmassá tesznek.

Úgy éreztem, mintha ennek a rutinnak esett volna áldozatul Puccini Krizantémok című miniatűrje és Kodály második, 1916-ban keletkezett vonósnégyese, amelynek duhaj, népdalcsokorra hasonlító fináléja kifejezetten fáradtan és tompán szólalt meg. Lenyűgöző volt viszont, hogy ami az együttjáték szempontjából másoknak megoldhatatlan problémát okozott volna, a Bartók Vonósnégyesnek már nem jelentett akadályt: a profizmus higgadtságával értek el gyönyörű hangszíneket, és az együttesnek néha elég volt Komlós Péter egy-egy szemöldökrántása, hogy tudja, milyen hangvételben kell a következő pillanatban megszólalnia. Az intonáció azonban nem minden pillanatban vallott profizmusra, és úgy hallottam, mintha ezért a brácsaszólam lenne felelős. Néha olyan hevenyészve képzett, fülsértően hamis hangok jöttek Németh Géza hangszeréből, amiket hallva elbizonytalanodtam: tényleg a világhírű Bartók Vonósnégyest, Magyarország első számú kvartettjét hallja a Magyar Tudományos Akadémia dísztermét megtöltő közönség?

A kissé fárasztó első félidő után a másodikban új taggal bővült az előadók sora: Jandó Jenő csatlakozott művésztársaihoz, hogy a cserejátékos frissességével vigyen új erőt a produkcióba. Fantasztikus, hogy technikailag perfekt, érzelmileg rendkívül intenzív játéka milyen energiákat tudott felszabadítani a négy vonósból. Dvorák A-dúr zongoraötöse tehát azokkal az előadói vonásokkal gazdagodva tudott megszólalni, amelyeket az első félidőben annyira hiányoltam. Az összeszokott és most már minden tekintetben jól játszó válogatott a Dvorák-mű dallamos utolsó tételének némileg rövidített változatával köszönte meg a közönség hálás tapsát.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely