Az esti stage-dive "gyakorlórepülése" © Stiller Ákos

A csütörtöki nap nagy kérdése az volt, felül tudja-e múlni a Chemical Brothers Manu Chao közönségét. Mielőtt azonban ez kiderülhetett volna, még végig kellett „enni” a Sziget kínálatának aznapi menüjét. Ebből a szempontból nem volt szerencsés a heves eső, amely pont a napsütésre és jó időre hangolt Gentleman & The Far East Band koncertjét mosta el, amiért igazán kár volt, ám a keménymagot természetesen még ez sem rettenthette el a csápolástól.

Ezután azonban egy időre a Sziget-szerte, de főként a Nagyszínpad környékén kialakult tócsák vették át a főszerepet, amelyekben lépten-nyomon lehetett dagonyázókat, bokáig vízben táncoló fesztiválozókat látni. A legnagyobb látványosságot kétségkívül a Nagyszínpadnál lévő keverőpult mögött kialakult iszabirkózás szolgáltatta, amelyhez egy idő után három „egyengatyát” viselő fiatalember is csatlakozott a bámészkodók legnagyobb örömére.

HVG Fotóblog

Nézegessen további képeket a Sziget fesztiválról a HVG Fotóblogján. Tovább>>

A dagonyázás után egy kis körsétát tettünk a különböző helyszínek között, de érezni lehetett, hogy a hirtelen leszakadt eső kicsit megijesztette a kevésbé bevállalós fesztiválozókat. A világzenei színpadnál a Besh O Drom koncertjén sem voltak annyian, mint ahányan egyébként lettek volna. Utánuk következett a Mali blues-rock zenekar a Tinariwen, amelyből azonban nem hallgathattunk meg túl sokat, ugyanis a Nagyszínpadon kezdett a sokak által várt brit banda, a Blur-frontember Damon Albarn által vezényelt The Good, The Bad & The Queen. A pszichedelikus, elszállós gitárzenére már megtelt a helyszín előtti, járólapokkal lefedett rész, bár volt, aki csak a koncert után csapott a homlokára, mert csak akkor ismerte fel a többek között a Gorillaz-ért is felelős zenészt.

HVG Fesztiválmelléklet

Fesztiválmelléklet az eheti HVG-ben. Keresse az újságárusoknál!

Ekkor nagyjából a keverőpult végéig ért a tömeg, akik a koncert végeztével rövidesen szétszéledtek, de már megindult a Chemical Brothers előadására érkezők első hulláma. A válasz a bevezetőben feltett kérdésre hamar megválaszolódott, ugyanis ami Albarnék koncertje alatt az utolsó sorok egyikének számított, az erős középmezőnnyé alakult át, miután a Nagyszínpad előtti tér színültig megtelt emberekkel. A két sztár-DJ fellépését megelőző átszerelés alatt rögtönzött Kraftwerk koncertet hallhattak a várakozók, ugyanis majd’ egy teljes albumot lejátszottak az átszerelés során. Végül aztán elsötétült a Nagyszínpad, s látványos vizuális aláfestéssel megkezdődött a várva várt előadás. Eddigre már mozdulni is alig lehetett, az ismerős taktusok hallatán ennek ellenére rövidesen ugrálásba, tombolásba csapott át az addigi várakozás.

Ehelyt kell újfent elismeréssel adózni a hangosítás előtt, amely igaz ugyan, hogy talán egyetlen fokkal halkabb volt az optimálisnál, azonban – még zeneértő fülek számára is – kristálytisztán szólt. A koncertélmény viszont nem volt tökéletes, lévén a két előadóművészből szinte semmit nem lehetett látni, a hangsúlyt  a kivetítőkön látható vizuális showra helyezték. Ez azonban pont a dolog élő mivoltából vont le, ugyanis ezzel az erővel akár egy jó koncert DVD-t, akár egy videoklipet is nézhetett volna a nagyérdemű.

Ők voltak? Vagy a világ két legmázlistább roadja? © Stiller Ákos

Összeesküvés-elmélet is született, többen arra jutottak, hogy a valódi Chemical Brothers az utolsó pillanatban lemondhatta a koncertet, s a szervezők kétségbeesésükben két roadot ültettek a műszerek mögé, majd egy Chemical Brothers Greatest Hits CD-vel letudták a zenei részét az előadásnak. Ez természetesen csak a fantázia szüleménye, az azonban kétségtelen tény, hogy jóval emberközelibb egy koncert, ha a hallgatóság láthatja is a színpadon mozgolódó zenészeket. Persze ez inkább az élőzenei előadások esetében kivitelezhető, a gombok nyomkodása kevésbé látványos párszáz méter távolságból.

A koncertről kijutni külön túlélőtúra volt, a sziget nyugati oldalán, a kijárat felé vezető utat közel negyedórába tellett elérni. Ezután a Klubrádió Jazzszínpada felé vettük az irányt, előtte azonban tettünk egy kitérőt az Open Stage felé, ahol egy nagyon kellemes felfedezést tettünk: a Gravefruit nevű együttes koncertjébe futottunk bele, akik a reggae és a hip-hop metszéspontjában állnak, némi rockos elemekkel megtűzdelve. Az énekesnő hangja kellemesen simogatott a kőkemény basszusok után, s az egész bandát élvezet volt nézni, ahogy valódi örömzenét játszottak ugyancsak lelkes rajongóiknak.

Ezután – mintegy levezetésként – következett egy igazi jazz-legenda, a gitár Paganinijeként is emlegetettt Mike Stern koncertje. Az 54 éves Sternről – aki megjelenésében és színpadi mozgásában is Mick Jaggert idézte – elmondható, hogy szinte mindent látott már, amit ebben a műfajban csak lehet, együtt játszott ugyanis Billy Cobhammel, s 1981-ben maga Miles Davis választotta ki, hogy visszatérésekor megfelelő hátteret produkáljon. Az andalító gitárfutamokat egy igen kiváló szaxofonos, valamint egy a műfajhoz képest meglepően dinamikus dobos kísérte, utóbbi a lábdobokat sem kímélte, s szinte láttuk magunk előtt, amint Stern koncertje után átül egy punkbanda mögé, a ritmusszekcióba.

Összességében a második nap – az eső ellenére – is jól sikerült, s újfent megbizonyosodtunk róla, hogy a Szigeten az igazán tuti koncertekbe véletlenül lehet belefutni, illetve, hogy a nagyobb helyszínek mellett érdemes bekukkantani a kisebb színpadokra, sátrakba is, ahol helyenként igazi csemegéket lehet felfedezni a hot-dog árusok és tetoválószalonok árnyékában.