Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Km.: Keller András – hegedű, Várjon Dénes és Simon Izabella – zongora, Heinz Holliger – oboa
Karmester: Heinz Holliger

november 26., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Heinz Holliger Elhivatott tolmács © Gramofon

Fontos interpretációtörténeti tény, hogy Budapesten megrendezték az első Veress Sándor szerzői esteket. Hogy egyszeri eseményről van-e szó Veress születésének 100. évfordulóján, vagy esetleg többről, egyelőre nem tudni. A nyitóestet hallván sajnálnám, ha nem lenne folytatás.

A Veress Sándor szerzői estek körül bábáskodók megadták a módját, miként lehet és kell egy szinte ismeretlen zeneszerzőt a nagyközönség figyelmébe ajánlani. Más kérdés, hogy ez a nagyközönség inkább szakmai érdeklődőket jelentett, akik csak a negyedét töltötték meg a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nézőterének. Olyan zenészek léptek itt fel, akik nemcsak elsőrangú előadók, hanem már eddig is sokat játszották Veress műveit. Így érkezett Budapestre az oboaművész-fenomén Heinz Holliger, aki a Svájcba emigrált és ott iskolateremtő mesterként tevékenykedett magyar zeneszerzőnél, Ligeti György egykori tanáránál tanult zeneszerzést, és Veress 1992-ben bekövetkezett halála óta műveinek legelhivatottabb és minden bizonnyal legértőbb propagálója. A neves művészek produkciójához igényes műsorfüzetet kaptunk a kezünkbe, amelyben az életrajz mellett a művek rövid ismertetését is elolvashattuk az egyetlen hazai Veress-szakértő, Berlász Melinda tollából.

Legutóbb a kilencvenes években hallottam Holligert a Zeneakadémián – nemcsak mint oboaművészt, hanem mint Schiff András zongorista (!) partnerét. Akkori érzéseimet hívta elő most az oboára és vonószenekarra írt Passacaglia concertante. Lenyűgöző, hogy ez a rendkívüli muzsikus milyen könnyedén kezeli a köztudottan nehezen „szóra bírható” hangszert. A törékeny duplanád a szájában, de ő olyan természetességgel mozog és vezényel, mintha hangszere a testének része lenne.

Az első zeneszerző, aki Veress Sándor muzsikáját hallva az ember eszébe jut: Bartók. Veresst azonban nem bartóki mélységekkel megáldott alkotó zseninek ismerhettük meg a koncerten, hanem egy szakmailag kiválóan felkészült, a zeneszerzés minden csínját-bínját ismerő mesterembernek. Megélhettünk egy-két pillanatot, amikor ez a professzionalizmus valóban egyéni hangütésben öltött testet – például az emigrációja után három évvel, 1952-ben komponált, vonósokkal és ütőhangszerekkel kísért Zongoraversenyben. Igaz, ez nagyrészt az apparátusnak is köszönhető, hiszen ugyanaz a mecénás-muzsikus – Paul Sacher – rendelt kompozíciót Bartóktól tizenöt évvel korábban; Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára címmel. Az 1939-es keltezésű Hegedű–zongora szonátában nem vált Keller András hegedűhangjának előnyére Várjon Dénes nyitott fedelű zongorája – nem jött létre a nemes párbeszéd a két hangszer között.

A legmélyebb benyomást a koncert zárószáma, a szintén vonószenekarra írt Hommage à Paul Klee sorozat keltette. Ez a mű afféle Kiállítás képei, csak elvontabb témákat ábrázol. Paul Klee festményei – a Zeichen in Gelb (Jel sárgában), az Unten und Oben (Lent és fent) vagy a Grün in Grün (Zöld zöldben) – rendkívül izgalmas feladatot jelenthettek a megzenésítőnek, és a hallgató számára is nagy kihívás megérteni ezeket. A ráadásként is eljátszott Steinsammlung (Kőgyűjtemény) például kifejezetten képszerű darab; a végén a zenészek a hangszerek testén kopognak. Az idén augusztus óta Keller András által vezetett zenekar rendkívül összeszedetten, koncentráltan muzsikált, így nemcsak a közönség, hanem Holliger is elégedetett lehetett.

Arról, hogy mekkora zeneszerző is Veress Sándor, eltérhetnek a vélemények, de az biztos, hogy – Hubayhoz és Dohnányihoz hasonlóan – helye kell legyen a magyar koncertéletben.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely