A teg más, mint a graffiti, a graffitisek egy része nem tekinti magát a street art részének. Morfondírozhatunk, mi a street art és a public art viszonya, a stencilezők tiltakoznának az ellen, ha összemosnák őket a tegelőkkel, a graffitisek kikérnék maguknak, ha köztisztasági kérdésként kezelnék őket, s a kereskedelmi hirdetések tömegére mutatnak: az miért nem zavar senkit? És noha elkeserítő egy frissen felújított régi bérház kapuján a már másnap megjelenő teg, maradjunk annyiban, hogy Budapest vizuális állapotáért nem lehet csak a festékszórós kölyköket felelőssé tenni. Hogy mást ne mondjunk, a választási küzdelem is ócska képi jelekkel látja el a városokat, a plakátokat átírók és átrajzolók pedig - hol kifejezetten szellemesen, hol kevésbé - csak felhívják a figyelmet arra, miben is élünk.

Bonyolult ügy ez. Az utcai nyomhagyás Magyarországon című kötet éppen ezért nem is akar állást foglalni benne. Pusztán bemutat, megmutat, dokumentál. Azt viszont hihetetlenül izgalmasan. Mint összeállítói, Kótun Viktor és Ruszty László írják, lehetséges kiindulópontokat kívánnak adni az utcai nyomhagyás nyelveinek, nyelvjárásainak megértéséhez. A kötet fotódokumentumok tematikus rendbe szerkesztett sorozata, némi szöveggel, azaz inkább szöveggyűjteménnyel az utcai nyomhagyás irodalmából. Tele netes hivatkozásokkal, azaz linkekkel. A fotók két évtizedet ölelnek fel, s amit megmutatnak, nagyobbrészt már eltűnt. Ezek a műfajok mulandók.

Ha az MKKP (Magyar Kétfarkú Kutya Párt) ismert utcaművésze (aki egyébként tiltakozik a művész megjelölés miatt) átfogalmaz egy óriásplakátot, előbb-utóbb lép az érintett cég, és eltávolítja; ha kiragasztja a MÁV-logót A vonatokat direkt nem takarítjuk szöveggel, beperelik. Ha egy külvárosi foghíjtelken feltűnnek az A4-es papírlapok, hogy üveges Arany Ászok százhatvan, kisfröccs száz, a sufnimarketing-eszközöket lemossa az eső. Ha szabályosan áttervezik Morvai Krisztina kortesplakátját így: Szavazz nyilas Barbie-ra!, azt buzgó párthívek még aznap eltüntetik. Efemer a műfaj, legtöbbször ismeretlenek az alkotók. Ami megmarad, az még leginkább a vésés, a téglába, fába írt emlékek (Szerettem Lacit. Orsi.), illetve mindaz, ami a galériák világába kerül: művészek, művészcsoportok utcai projektjei (Sugár János, Kis Varsó).

A kötet színterek és tematikai csoportok szerint mutat fotó-összeállításokat: utcasarkok, üres épületek, foghíjtelkek, közlekedési táblák, járművek, dobozok, plakátok, zenekarok, szerelem. A könyv szerkesztői magukkal a nyomhagyókkal is együtt dolgoztak, képeket és tanácsokat kaptak tőlük. Meg kritikát. „Pont emiatt a viszony miatt döntöttünk a városi felületekre való tagolás mellett - mondja Ruszty László. - A graffitis csoportok, személyek tiltakoztak az ellen, hogy a graffitit összemossuk a street arttal. Szerintük nem ugyanaz a kettő. Szerintünk sem, de közel állnak egymáshoz, szociológiai és technikai értelemben is sokszor. De míg a graffitinek van egy kötött, kialakult hierarchiája, addig a street art sokkal szabadabb, minden értelemben. Magyarországon - s ez nem látszik a könyvben - mindkettőből viszonylag kevés van, nyugati nagyvárosokhoz képest kicsi a közösség.” Ruszty szerint azért, mert Kelet-Európát a kifejezés szabadságához még mindig elfogódottabb, zavartabb viszony fűzi, azaz kevesebbet merünk.

A kiadvány le sem tagadhatná, honnan vétetett. Dizájnja, a tördelés, az oldalak dinamikája reflektál a fanzine-kultúrára, amely a nyomtatott underground termékek visszaszorulásával mára inkább internetes formákat ölt. Ez már csak azért is sikeres megoldás, mert az utcai nyomhagyás (ezzel mintha olyan terminológia született volna, amely az összes eltérő utcai gyakorlatra érvényes), az utca féllegális kommunikációs felületként való használata elválaszthatatlan a mai urbánus szubkultúrák, a zene, a szórakozóhelyek, az underground popkulturális színterek életétől, mozgásaitól.

A marketing és a reklám néhány éve „felfedezte” magának a graffitit, ezzel próbálta termékeit a fiatal közönséghez közelebb vinni és magát körükben hitelesíteni. Mostanra mintha felhagyott volna ezzel - talán, mert nem jött be. Az utcai nyomhagyók mindig is szellemesebbek, gyorsabbak, válaszkészebbek lesznek, mint az eladás stratégái. Rongálók? Bizonyos szempontból igen, de jegyezzük meg azért: mai városaink olykor siralmas állapotát nehéz egyedül rajtuk leverni. Ők legtöbbször csak reagálnak (olykor visszaütnek) a köztér kisajátítására, a politikai és üzleti kommunikációra, az ingatlanfejlesztés anomáliáira. Vagy éppen mások vizuális jeleire. Hiszen volt-e szellemesebb válasz a gépkocsik kis-Magyarországot a „nagy” részeként mutató matricáira, mint ennek megfordítása a házfalakon? Talán majd beáll valamiféle egyensúly. Eltűnnek a tegek a Belváros történelmi házairól, a jogaikba visszahelyezett régi falakról és kapukról, és meglehet, megjelennek a megabefektetések falain. Mondjuk a Művészetek Palotáján vagy egy bevásárlóközponton. De amíg a belső kerületek utcái néha a senki földjének tűnnek, a kulturális területre lépő nagytőke új, városformáló beruházásait kamerák és egyenruhás őrök védik. Lám, az utcai nyomhagyástól máris az utcai rendrakásig jutottunk. Ami már egy másik vita.

Utcai nyomhagyás Magyarországon,
Metex és Plágium2000,
Budapest, 2010, 100 oldal, 2500 forint.

Nagy Gergely