Márciusban lett volna Kuroszava Akira száz éves. Esetében inkább az tűnik meglepőnek, hogy már 12 éve halott, nem pedig az lenne fura, ha még ma is élne. Hatalmas történelmi pannókat, csendéleteket és panteisztikus tájképeket egyaránt a mozivászonra festett, miközben feledhetetlen képekben tobzódó filmjei – bármennyire is idétlenül hangzik – az ember nembeliségével, az emberi létállapottal foglalkoznak. A japán rendező életműve előtt tiszteleg a Filmvilág májusi száma.

Lajta Gábor az első világsiker, A vihar kapujában motívumait elemzi; és szakít azzal a kézenfekvőnek tetsző értelmezéssel, hogy a több szemszögből újra és újra elmesélt történet azt példázná: hiába az igyekezet, az igazság sohasem ismerhető meg, mert nincs valóság. „Éppen ellenkezőleg. Arról [szól], hogy a valóság a kiismerhetetlen és állandóan változó, megtévesztő káprázaton, a láthatón túl van. Kimondja, hogy a valóság nem káprázat. A lényeges a felismerés, hogy nem az. Hogy meg lehet szabadulni káprázattól. A lényeg a bepillantás (vagy kipillantás, mindegy), ha csak a pillanat töredékéig is” – írja Lajta.

wikipedia.org

Nem volt és nincs még egy olyan japán filmrendező, aki annyira szoros kapcsolatban állt volna a nyugati mozival és művészettel, mint ő. Ahogy önéletírásából kiderül, kölyökkorában állandóan moziba járt, és az ott látott amerikai és európai filmek nagy hatással voltak rá. Az ozmózis egész pályája alatt tartott, ide-oda vándoroltak a motívumok. Például A testőrt Hammett krimije, a Véres aratás inspirálta, majd Kuroszava műve alapján készítette el Sergio Leone fontos filmjét, az Egy maréknyi dollárért c. westernt.

Az, hogy a japán mester „szamurájfilmjei” Hollywoodban westernekké alakultak, tulajdonképpen magától értetődő – állapítja meg Báron György. A szamurájmítosz és a western-legenda között erős átfedések vannak. „Mindkettő protagonistája magányos hős, outlaw hero [a törvényen kívüli], főállású fegyverforgató, aki tudását, képességeit arra használja, hogy megmentse a közösséget” – mondja a filmesztéta. Az érkezés–feladat–távozás hármas egységére épít A hét szamuráj éppúgy, mint ahogy John Sturges átvétele, A hét mesterlövész is.

Báron nem ezt a sikeresnek nevezhető hollywoodi adaptációt vizsgálja, hanem A vihar kapujában westernesítését. Az amerikai változat, Az erőszak nem közvetlenül a japán film alapjául szolgáló Akutagawa-novellát vagy Kuroszava forgatókönyvét veszi át, hanem „különös mandinerrel” egy színpadi átiratot. Talán ez is egyik oka a kudarcnak. Pedig a Metro-Goldwyn-Mayer tutira ment, a rendező, Martin Ritt biztos kezű sikerkovács, a szereplőgárda illusztris, Paul Newmannel és Edward G. Robinsonnal a soraiban. Maga a vadnyugati történet is tele van izzadságos, mesterkélt megoldásokkal, de a legnagyobb különbség mégis inkább a formai megvalósításban van. Kuroszava filmje remekmű, Ritté elbaltázott zsánerfilm.

Báron magvas megállapítása, hogy A vihar kapujában története nem értelmezhető a szegénység nélkül. Kuroszava nézőpontja szerint ugyanis a gonoszság nem az ember lelkéből fakad, hanem a helyzetéből. „Az ember állatias, mert a viszonyok nyersen állatiasak. A létért való küzdelem parancsa erősebb a morálnál” – értelmezi a szerző az egyik szereplőnek, a favágónak a motívumait.

wikipedia.org

Kuroszava „materiális” magyarázataival találkozhatunk önéletrajzának a Filmvilágban közölt részleteiben is. Keresi a magyarázatokat, mi tette őt azzá, ami. Egy nagyszerű szabadgondolkodó tanár, aki az ő nagy igyekezetében nyállal eldörzsölt színeiben felfedezte a tehetséget; egy minden lében kanál osztálytárs, aki jól ismerte a vesztesek oldalát (utóbb Kuroszava alkotótársa lett); a báty, aki úgy tanította meg úszni a hosszan szerencsétlenkedő öccsét, hogy bevágta őt a folyóba. A testvér alakja aztán újból felbukkan, de most már vérbe fagyva, egy szállodai szoba ágyán kiterítve. Nem tudta elviselni, hogy a sztrájk, amit a némafilmek narrátoraként a hangosfilmek ellen szervezett, elbukott, ezért öngyilkos lett.

Egy gyerek nézőként látott hű szánhúzó kutya filmbeli halála éppoly erős élmény az emlékezőnek, mint az első filmjét csócsáló japán cenzorok vérlázító ostobasága. Vagy talán mégsem? 1941-ben addig pocskondiázzák a minisztériumi cenzúrabizottságban, hogy talpra szökken, hogy menten fejbe verje egyik bírálóját. Mire Ozu, a nagy rendező diplomatikusan közbelép, és agyondicséri Kuroszava filmjét. Utána a kollégákkal együtt elmentek ünnepelni, „de én még mindig azon morfondíroztam, hogy fejbe kellett volna vágnom a cenzort a székemmel. A mai napig hálás vagyok Ozunak, amiért megakadályozott ebben.”

Mesterét, Yamamotót is felidézi, akitől a szakma mesterfogásait elsajátítja, és akinek talán legfontosabb leckéje ma is megszívlelendő: „A filmművészetet hívják az idő művészetének is, a céltalanul használt idő pedig nem egyéb elpocsékolt időnél.” Kuroszava megtanulta a leckét.

(Filmvilág, 2010/5)

zádori