A legfontosabb dolog, ami történt velem életemben, az volt, hogy megtanultam olvasni - vallotta a 10. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként, még 2003-ban Mario Vargas Llosa. A perui író akkor úgy nyilatkozott, nem betegedett bele abba, hogy évek óta rendszeresen csak egy hajszállal marad le az irodalmi Nobel-díjról. Úgy vélte: az ember számára egy idő után a legnagyobb elismerés a saját munkája, az a megelégedés, amely álmának életre kelésekor tölti el.

Az 1936-os születésű Vargas Llosa ötéves korára tanult meg olvasni, s főleg olyan szórakoztató irodalmi nagyágyúkon nőtt fel, mint Alexandre Dumas, Karl May vagy Victor Hugo. A latin-amerikai irodalommal csak hazájától távol, 1958-as Európába érkezése után ismerkedett meg igazán, és kor- és sorstársaihoz - többek közt a kolumbiai Gabriel García Márquezhez és az argentin Julio Cortázarhoz - hasonlóan itt döbbent rá arra is: elolvashat annyi francia könyvet, amennyit csak tud, élhet Párizsban haláláig, soha nem lesz belőle francia író. Igaz, azt is elismeri: „annak, aki a mi korunkban igazi dél-amerikai íróvá akart válni, Párizs levegőjét kellett belélegeznie”.

Benkő Imre

A Nagy-Britannia, Spanyolország és Peru közt ingázó Vargas Llosa bevallása szerint hétfőtől szombatig alkot, főként reggelente, délutánonként pedig „tanul” - a könyvtárakat bújja és szorgalmasan javítja délelőtt elkövetett hibáit. „Általában nem vagyok fegyelmezett ember, az írás azonban ez alól kivételt képez” - utalt a szerző kevés rigolyáinak egyikére. Írás közben nem az vezeti őt, hogy olvasóinak megfeleljen, s finoman naiv gondolatnak titulálta, miszerint a kései Vargas-regények szerkezete, nyelvezete azért egyszerűbb a korai művekénél, mert így szeretne egy szélesebb olvasói réteget megszólítani. „A célom az, hogy az egyszerűségen keresztül érjem el a mélységet; higgyék el nekem: e tiszta struktúra megteremtése számomra sokkal nehezebb feladat” - indokolta írásmódjának változását a szerző.

Vargas Llosa legismertebb, itthon is megjelent művei közé tartozik a Négy óra a Catedralban (1969, Conversacion en la catedral), a Háború a világ végén (1981, La guerra del fin del mundo), a Pantaleón és a hölgyvendégek (1973, Pantaleón y las visitadoras), a Júlia néni és a tollnok (1977, La tía Julia y el escribidor), a Mayta története (1984, Historia de Mayta), a Ki ölte meg Palomino Molerót (1986, Quien mato a Palomino Molero?), a Halál az Andokban (1993, Lituma en los Andes), a Don Rigoberto feljegyzései (1997, Los cuadernos de don Rigoberto), a Levelek egy ifjú regényíróhoz (1997, Cartas a un joven novelista), A rossz kislány csínytevései (2006, Travesuras de la niña mala), az Utazás a fikció birodalmába - Juan Carlos Onetti világa (2008, El viaje a la ficción - El mundo de Juan Carlos Onetti).

„Kijárt neki az elismerés, jó, hogy még életében megkapta” - valaszolta a hvg.hu megkeresésére Tomcsányi Zsuzsa, aki Vargas Llosa négy kötetét is magyarra fordította (Mayta története, Halál az Andokban, A kecske ünnepe, Édenkert a sarkon túl).

A műfordító szerint akkor sikerül élethűen visszaadni egy-egy regény mondanivalóját és megfesteni azt a különleges világot, amelyben a cselekmény játszódik, hogyha a fordító bele tudja képzelni magát az író világába, közel áll hozzá annak mentalitása. Elmondása szerint szerencséje volt, mert kedveli a perui író műveit. „Kihívást jelent, ha olyan ételekről vagy jelenségekről kell érzékletes leírást adni, ami nálunk nincs, vagy kevéssé ismert” - válaszolta Tomcsányi Zsuzsa a kérdésre, mi jelentett vagy jelenthet nehézséget egy-egy regény fordításakor.

Vargas Llosa korábban is magkaphatta volna a díjat, ám tény, hogy a kilencvenes években inkább (ekkortájt jelent meg a Szeretem a mostohámat és a Halál az Andokban című kötete) politikai aktivitása miatt került reflektorfénybe: indult az 1990-es perui elnökválasztáson, amelyet végül a japán származású Alberto Fujimori nyert meg. Érdekes, hogy a díjat - az akadémia indoklása szerint - Llosa a hatalmi berendezkedések élethű bemutatásáért és az egyén ellenállásának és kudarcának képszerű ábrázolásáért kapta.

Korábbi díjazottak

Tavaly Herta Müller romániai születésű német írónőnek ítélte az irodalmi Nobel-díjat a Svéd Királyi Tudományos Akadémia: a hivatalos indoklás szerint „a költészet tömörségével és a próza tárgyilagosságával rajzolta meg az otthontalanság tájképét”.

Az első díjazott, 1901-ben Sully Prudhomme francia költő, esszéíró volt. Az első nő, akit az akadémia kitüntetett, Selma Lagerlöf svéd írónő volt 1909-ben,  „magasrendű idealizmusa, élénk képzelete és szellemi érzékenysége elismeréséül”. Lagerlöf írta többek között a Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal című regényt, amelyből svéd-szlovák-japán koprodukciós rajzfilmsorozat is készült (1980-tól vetítették). A díjat 2009-ig 12 nő vehette át.

Az Alfred Nobel alapította díjat 1901 óta osztják ki az irodalom „nagyjainak” - ma már 10 millió svéd koronával, vagyis körülbelül 292 millió forinttal jár -, ám hét alkalommal: 1914-ben, 1918-ban, 1935-ben, 1940-ben, 1941-ben, 1942-ben és 1943-ban nem kapta meg senki. A Nobel Alapítvány indoklása szerint, ha egyetlen irodalmi alkotás színvonala sem ér el egy bizonyos szintet - pontosan meghatározták, milyen kritériumoknak kell megfelelni -, a díj összege a következő évihez adódik.

 Az elismerést megkapta többek között William Butler Yeats (1923), George Bernard Shaw (1925), Luigi Pirandello (1934), Eugene O'Neill (1936), André Gide (1947), William Faulkner (1949), Winston Churchill (1953), Ernest Hemingway (1954), Albert Camus (1957), John Steinbeck (1962), Samual Beckett (1969), Pablo Neruda (1971), Gabriel García Márquez (1982), William Golding (1983), Günter Grass (1999), Kertész Imre (2002), Harold Pinter (2005) és Doris Lessing (2007).

Mario Vargas Llosa Párizsban 2010-ben, Fernando Botero Angulo kiállításán.

AFP

A díj hivatalos oldalán számos érdekesség megtalálható. Kiderül, hogy a legfiatalabb díjazott - ebben a kategóriában - Rudyard Kipling, aki 1907-ben, 42 éves korában vehette át az elismerést. (Ő írta a Dzsungel könyvét és a Kim című regényt.) 2009-ig összesen 102 alkalommal ítélték oda a díjat, összesen 106 írónak, költőnek. Négy alkalommal megosztott irodalmi Nobel-díjat adtak át: 1904-ben, (Frédéric Mistral, José Echegaray), 1917-ben (Karl Gjellerup, Henrik Pontoppidan), 1966-ban (Shmuel Agnon, Nelly Sachs), és 1974-ben (Eyvind Johnson, Harry Martinson). A legidősebb díjazott Doris Lessing brit írónő, aki 2007-ben, 88 éves korában lett Nobel-díjas.

Ketten utasították vissza az elismerést: Borisz Paszternak orosz író, költő, műfordító, 1958-ban a Szovjetunió nyomására. Paszternak választhatott: száműzik hazájából vagy visszautasítja a Nobel-díjat. Jean-Paul Sartre 1964-ban önszántóból döntött úgy, hogy nem kér a hivatalos elismerésből.