Az Ernst Múzeumban látható mintegy 1200 alkotás - fotó, festmény, rajz, szobor, valamint videó - Ed Templeton (1972), a kaliforniai művész úgynevezett mid-career bemutatkozása Budapesten. Bár ez a mennyiségi megközelítés máskor bugyután hangzana, Templeton esetében releváns az adatszerű sokkolás, hiszen a kiállítóteret szó szerint elborítja a bemutatott anyag, elsősorban a töménytelen mennyiségű fotó. Bő tizenöt éves periódust felölelő kordokumentumról van szó, amely pátosz vagy ítélkezés nélkül beszél egy szubkultúra életképein keresztül azon túlmutató társadalmi jelenségekről - némi kritikai éllel.

A gördeszkás a kilencvenes évek derekán kezdte fotózni közvetlen környezetét, saját bevallása szerint először pusztán azzal a céllal, hogy elüsse az időt, a versenyek közti utazás vagy várakozás hosszú óráit. A téma adott volt: ami körülötte, a vele együtt deszkázókkal történik. A turnék, a sikerek és a sérülések, a résztvevők és a bámészkodók, az utazások monoton unalma, a városok, amelyeken keresztülhaladnak, az útszéli gyorsbüfék és közönségük, az olcsó, szegényesen berendezett szállások és az ott töltött éjszakák.

Templeton tipikus szegény kaliforniai - lakókocsiparkban, zilált körülmények között élő - családból származik. Az igazi otthon hiánya miatt ő is szívesebben töltötte az idejét az utcán, hozzá hasonló srácokkal, akiknél szintén nem volt ritka a családon belüli erőszak, válás, verés, költözés, bizonytalanság. Őszintén és tisztán vall erről az időszakról, az indulását és életszemléletét meghatározó külvárosi életről, környezetről és lehetőségekről a Mike Mills által 1996-ban rendezett, Deformer című dokumentumfilmben. A címválasztással nagyon hamar egyfajta radikális ars poeticát is megfogalmazott. Személyes narratívája egyben nemzedéki jellemrajz is - ahogy a kiállítást kísérő füzetben Petrányi Zsolt megjegyzi. Templeton ahhoz az „aszfaltgenerációhoz” tartozik, amely a nagyvárosi közegben szocializálódott. Nem elitista, nem egészségmániás, minden érdekli, amit az utcán lát és talál, legyen az vonzó vagy elborzasztó, legális vagy illegális. Olykor nyers és eredeti, vagy éppen unott, kiábrándult és melankolikus, de a testiséggel, a homofóbiával, a rasszizmussal, a társadalmi tabukkal kapcsolatban szókimondó.

Ed Templeton: Papa megpróbál vízbe fojtani, 2005.

A „street culture” mai követői számára a keleti parton a művészeti közeg fősodrába azóta bekapcsolt „graffiti művészek”, Jean-Michel Basquiat és Keith Haring nőttek ikonikus figurákká, vagy Ari Marcopoulos, aki elsősorban a nyolcvanas években ébredő hip-hop kultúrát fotózta. A nyugati parton viszont a punk-rock szubverzív és őszinte zenei stílusa, tipográfiai világa meg a surfer-skater életforma vált meghatározóvá, amely - keleti parti kortársainál tovább az utcán tartva képviselőit - megőrizte „lázadó” jellegét, nonkonformizmusát.

A kiállítás egyik legerősebb vonulata az a falakat beborító, ikonosztázszerű fotóanyag, amely a legteljesebben és leghitelesebben képviseli a fotográfus-voyeur hitvallását. Míg Templeton kezdetben csupán a szereplők nevével, egy dátummal vagy helyszínnel látta el a képeket, később egyre gyakrabban egészítette ki a felvételeket hosszabb szövegekkel, idézetekkel, megjegyzésekkel, s ez egyfajta munkamódszerré vált számára. Erősen és vállaltan kapcsolódik a dokumentarista fotózáshoz, de tárgyától nem marad távol, személyes érintettségét minden fotó, sőt az installálás, az egymás mellé helyezés is képviseli. Munkáiból kirajzolódik egy közösség, amely harcol és bizonyít.

A nyílt sebeket és töréseket büszkén vállalja, sőt felmutatja, hiszen ezek azoknak a nyaktörő mutatványoknak, próbálkozásoknak a bizonyítékai, amelyek a versenyzőket példaképpé, legendává tehetik. Saját maguk számára teremtett szabályaikat játékosan kezelik ugyan, ám ezek erősen maszkulin próbatételek: ha nem az utca, akkor tesztoszteronszagú motelszobák a helyszínek. A puszta megfigyeléseknek tűnő képek, különösen egyes sorozatba foglalt gondolatok - mint a Tinédzser dohányosok (1999) vagy a Félelem, hit - Hit, félelem (2010) - azonban erősebb társadalomkritikai éllel megfogalmazott állítások, amelyek épp azért maradnak érthetők és hitelesek, mert megtartják szerkesztetlen, nyers, „csináld magad” jellegüket.

Maga Templeton ellentmondásos figura, hiszen a vad, rock and roll életformával szemben vegetáriánus, nem dohányzó, antialkoholista, a drogokat nyíltan elutasító, szigorúan monogám fickó. A fotók erős, realisztikus, néha brutális valószerűségét így szerencsésen árnyalják kalligrafikus, nagyon színes, a naiv festők világát idéző festményei és szobrai, amelyek valamennyi munkája közül minden bizonnyal a legszemélyesebb hangot jelenítik meg. Itt válik igazán zavarba ejtővé történetmesélése, hiszen kirajzolódik, mekkora traumát jelentett számára, amikor apja új életet kezdett a 16 éves bébiszitterrel, vagy amikor a család végleges széthullása után nagyszüleihez került, és hogy miként keveredik benne egy korábbi generáció vallásos, hagyománytisztelő értékrendje, tanítása azzal, amit ő maga tinédzserként, a gettót járva tapasztalt. (Megtekinthető március 20-ig.)

Oltai Kata