„A szuper 8-as kamera olyan, mint a Tannen's bűvészbolt mágikus doboza: 15 dollárért 50 dollár értékű varázslatot kap a vásárló” – mondta nemrég az 1966-ban született J. J. Abrams, a magyar mozikban is látható Super 8 című film rendezője. Abrams ugyanúgy tízévesen kapta az első kamerát a szüleitől, mint George Lucas, Brian DePalma és mostani filmjének producere, Steven Spielberg, aki első, tizenegy dolláros költségvetésű, három és fél perces alkotását szuper 8-assal forgatta. Bár a Super 8 című filmben csak ürügyként, az izgalmakkal, rejtélyekkel és álmokkal teli gyerekkor nosztalgikus üzenetközvetítőjeként szolgál minden idők legnépszerűbb hobbikamerája, éppen a leglátványosabb jelenetében – egy vonatbalesetnél – történetformáló szerepe van.

A Super 8 nem az első, és bizonyára nem is az utolsó film, amelyben az amatőr film használata dramaturgiai jelentőségű. Joel Schumacher 8 milliméter című korábbi mozijában egy brutális gyilkosságot bemutató filmtekercs ügyében nyomoz Nicolas Cage, a Forrest Gumpot Robert Zemeckis a szemcsés, remegő, karcos szuper 8-as filmek hangulatában forgatott áldokumentarista snittekkel töltötte fel. Forgács Péter pedig Privát Magyarország címmel készített több rangos díjjal jutalmazott filmetűdsorozatot a harmincas-negyvenes évek hétköznapi életét bemutató amatőr filmek felhasználásával.

„Amúlt század húszas éveiben elterjedt lakossági kamerák új műfajt teremtettek, a privát filmet” – mondja Krasznai János, a közel kétezer órányi amatőr filmet gondozó Privát Film Alapítvány képviselője. A magánfilmes előnyben volt a hivatásosokkal szemben, mert az egyszemélyes stáb gyorsabban és közelebb kerülhetett bizonyos eseményekhez. De hátrányt jelentett, hogy munkáit nem a nagyközönség, legfeljebb a családtagok láthatták. Ezek a filmek kor- és kultúrtörténeti dokumentumok, nem véletlen, hogy egyre nagyobb irántuk az érdeklődés. Az amatőr filmezést mindig is körbevette a titokzatosság, talán mert sohasem lehetett tudni, mi van a tudatosan beindított vagy a véletlenül bekapcsolva hagyott kamerával rögzített mozgóképen. A szuper 8-as film volt az utolsó nem törölhető nyersanyag, a kép rögzítésével és a negatív előhívásával a kópia elnyerte végső formáját. Az alkotók – állítja Krasznai – nagy becsben tartották a tekercseket, olyan gonddal őrizték, mint a családi ezüstöt.

A hazai amatőr filmesek doyenje, a 87 éves Fischer László több filmjét is az alapítványra bízta. A szenvedélyes dokumentarista Fischer soha nem akart hivatásos filmes lenni, bár azzal a gondolattal érdekes lenne eljátszani, hogy a korábban a Ganz-Mávag-ban a vagontervezési osztályon dolgozó mérnök miként oldotta volna meg a Super 8-ban látható gigantikus vonatbalesetet. „A magyar amatőr filmeseknek már a harmincas években volt szövetségük, ahol kicserélhették a tapasztalataikat” – mondta a HVG-nek Fischer, aki élete első filmjét tizenegy évesen a budaörsi repülőtéren idétlenkedő, szamárfület mutogató osztálytársairól forgatta. Az igazi pezsgés azonban a hatvanas évek végén indult be, amikor a televízió egyetlen csatornáján Szilágyi Jánosnak és Bernáth László filmkritikusnak volt egy amatőr filmeseket bemutató műsora: abban az időben ezeket többen nézték, mint ma a mozifilmeket. „Megtanultam – mondja Fischer –, hogy egy snitt nem lehet három másodpercnél hosszabb, és ezt a határt nem akartam átlépni olyan filmjeimnél sem, mint az ötvenes években készült, a fogorvosi rendelőben várakozókról forgatott Bátor emberek, az Autóbuszpótló villamos, vagy a Szemetelő utcaseprők.”

A hétköznapi életterekbe bepillantást engedő etűdök mellett a szuper 8-as formátum a hatvanas évek második felétől a második mozinyilvánosságban is megjelent azok örömére, akiknek a tiltott filmek iránti érdeklődésük mellett némi konspirációs érzékük is volt. A főként a vasúti modellek eladására szakosodott Váci utcai Märklin játékboltban be lehetett szerezni a három évvel korábbi jéghokis Stanley Kupa döntőjének szuper 8-asra másolt filmjét, félhavi fizetésnek megfelelő összegért pedig egy Popeye- vagy Donald kacsa-rajzfilmet. Néhány utcasarokkal arrébb, az akkori Felszabadulás téren működő presszóban „privát téka” tevékenykedett, ahonnan egy-egy estére a becsempészett dán és svéd felnőttfilmeket lehetett kölcsönözni. Ezek minden szempontból amatőr filmeknek számítottak: az eredeti jeleneteket „családi körben” rögzítették, a kópiákat pedig Magyarországon úgy sokszorosították, hogy a falra vetített képet egy kamerával annyiszor vették fel, amennyi példányra igény volt.

A szuper 8-assal forgatott filmek – köztük Jeles András és Ráday Mihály több évtizede készült, de még nem újranézhető munkái – nemcsak elfogulatlan és ezért hiánypótló jelentések a magyar félmúltról, hanem egyre divatosabb művészeti protézisek a nosztalgiában utazó kortárs alkotóknak, és segítség azoknak, akik a filmjeikben egyébként csak nagy költségvetéssel megvalósítható koridéző jelenetre vágynak. Krasznai nem tagadja, az értékmentés mellett az amatőrfilm-gyűjtemény jelentős része értékesíthető is. Fischer László 1974-ben New Yorkban forgatott útifilmjének utóélete a bizonyíték arra, hogy a privát film nem halott műfaj: ez a négyperces munka a Spektrum Tv New York City Food című műsorában látható. A felújításra váró kollekcióban külön kategóriát képeznek az 1956-os forradalom eseményeit megörökítő tudósítások. Ebből a tartalomból számos, még soha nem látott anyag vár digitalizálásra, majd premierre.

A páratlan gazdagságú gyűjtemény az alapítók szándékai szerint augusztustól teljes terjedelmében, a kutatást és a címszavak szerinti keresést megkönnyítve bárki számára hozzáférhetővé válik a super8.hu internetes portálon. Ezzel azonban nem válik teljessé és lezárttá a hazai amatőr film története. Kétségtelen, hogy az amatőr filmes nagy generációból már szinte senki sem aktív, a VHS, majd a digitális technika elterjedésével nem forgatnak kézi kamerával filmnyersanyagra – noha egy bécsi laborban még előhívják az exponált tekercseket –, és egyre kisebb az esély korábban nem ismert anyagok felbukkanására.

LIGETI NAGY TAMÁS