hvg.hu: Közel 30 éve focizik, tagja az íróválogatottnak, és Az utolsó meccs – történetek a titkos magyar focikönyből címmel friss kötete jelent meg. Az Európa-bajnokság miatt viszont induljunk onnan, hogy kik játsszák majd az Eb-döntőt?

Kőrösi Zoltán: Az jól hangzik, hogy egy író maradjon a papírformánál, nem? Mondjuk egy spanyol-német döntő nem lenne rossz, nem bánnám, ha végül egy sokgólos meccsen történelmet írnának a spanyolok. De a gólokon túl az érdekelne, hogy az a válogatott, ami épp a mostani nagy Barcelona korszakkal jutott el oda, hogy megtanult csapatként is nem csak tudatosan játszani, de győzni is, mire megy azokkal a németekkel, akik viszont azt tanulták meg, hogyan kell a győzelmek mellett még technikásnak is lenni.

hvg.hu: Milyen a jó foci?

K. Z.: Téves felfogás, hogy csak az volna a jó foci, ahol sok a gól. A 90 percen belül rengeteg történet nyílik és zárul, nem csak egy-egy támadásnak, de a játékosoknak, csapatrészeknek, egyes időszakoknak is megvannak a maguk történetei, nem is beszélve a kétszer 45 perc hármas szerkezetéről. Nem ugyanazok az emberek vonulnak be szünetben az öltözőbe, mint akik erőtől duzzadva a kezdéshez álltak fel, nem is beszélve azokról, akik a lefújást hallják, s mehetnek ki a nagyvilágba. Egy jó meccsen rengeteg dráma zajlik, aminek nincs, vagy alig van köze a gólhoz.

Stiller Ákos

A futballban, ellentétben bármely más labdajátékkal, egy 0:0-ás meccs is lehet élvezetes. A jó foci ilyen értelemben arról szól, akár a pályán vagy, akár nézőként vagy a része, hogy elsodornak-e, magukkal visznek-e ezek a történetek. A szórakoztatóipar is felismerte már ezt, ezért a csapatépítés már rég brandek, hősök és velük együtt lehetséges történetek vásárlásáról, összerakásáról szól. Az is a mai foci természetéhez tartozik, hogy a szurkolók jelentős része már nem is csapatokhoz, hanem személyekhez kötődik. Ezzel egyébként azt is körülírtam, hogy mi a bajom a mai magyar futballal: az, hogy nincsenek szerethető hősei.

hvg.hu: Az mit jelent, hogyha egy gyerek a felé gurított labdára rá se mozdul?

K. Z.: Egy vulgárfreudista alighanem oldalakat töltene meg azzal, hogyan vittem kicsi korától magammal a fiamat a meccsekre, ezért aztán ő soha nem szerette a focit. Az a fajta közösségképző erő, ami még az én generációm számára az együttfocizás volt, úgy is mint közös nyelv és úgy is mint egy külön, mindenhol érvényes létezés, úgy látom, a mai kamaszok és fiatalemberek számára már ebben a formában nem létezik. Lehet, hogy ezzel összetettebb lett nekik a világ, de abban is biztos vagyok, hogy egy közös nyelvet veszítettek el.

hvg.hu: Az utolsó meccs novellái a szegedi csodagólról, az egyszerre Pelé-, Puskás- és Karsai-portrét mutató MÁV Előre gyepről, az angyalokkal focizó Bozsik-Puskás-Albert all star magyar válogatottról, és arról mesélnek, igaz-e, hogy a labdarúgás lényege a passzolás. De ez a könyv voltaképp nem is a fociról szól.

K. Z.: Ezt jólesik hallanom. Úgy hiszem, ez a könyv, ezek a történetek a futballal, mint hasonlatrendszerrel, arról beszélnek, hogy milyen ez a Magyarország nevű focipálya, amin mi is élünk és játszunk. Ebbe a csapatba sorsoltak bennünket. Milyen vágyakozások, legendák, csalódások, bukások vannak ezen a zöld füvön. Végül is egy országra, népre mi sem jellemzőbb, mint hogy milyen hőstörténeteket dédelget magában. Ahogy a múltunkat, történelmünket újrameséljük, a jelenünkről beszélünk. Ez a könyv tulajdonképpen legendagyűjtemény, beleértve ebbe azt is, hogy a legendák a valóságban gyökereznek, s a vágyak, remények színezik őket.

hvg.hu: Látlelet ez vagy mérleg?

K. Z.: Remélem, több ezeknél, hiszen nem dokumentumokról, hanem irodalomról volna szó. De annak erős jelentése akarna lenni, hogy a legendák közt kizárólag magyar történetek vannak, ellenben a mai magyar focinak nincsen helye. Ez a könyv a hiány megmutatása is, akár fociról beszélünk, akár a hasonlatom segítségével a saját életünkről, korunkról.

Stiller Ákos

Ez a játék, amiben vagyunk, nem az a játék, amiben lennünk kellene. És az is beszédes, hogy sem azt nem gondolhatjuk, hogy átfestjük a határvonalakat, sem azt, hogy kölcsönkérjük a bírótól a sípot.

hvg.hu: Meddig készült a kötet?

K. Z.: Mivel egy héttel az Eb előtt jelent meg a kötet, nem fogom tudni lemosni magamról, hogy milyen hihetetlenül jó marketingérzékem volt ezzel a témával, pedig valójában teljesen véletlen az egybeesés. Mondhatom azt is, hogy ezeket a szövegeket másfél éve kezdtem el írni. De az ugyanígy igaz, hogy minimum három évtizede része az életemnek a foci, amiből sok olyan év telt el, hogy az időm többségét a pályákon töltöttem el, és ez a könyv ott, azokon a füveken, salakokon rakódott össze. Az író a létezés-szakmában dolgozik, nekem a legelső novelláim is focitörténetek voltak, s ezeket a régi szövegeket is látom a mostani legendáriumban.

hvg.hu: A 42 novella mellé 38 portré került. A képek illusztrációk inkább, vagy a szöveg és a fotó közt ennél azért szorosabb a viszony?

K. Z: Az volt a szándékom, hogy a könyv képanyaga külön történetet írjon. Létezik ugyan egy játék, miszerint minden novellához tartozik egy-egy kép, de azokat szándékosan nem oda szerkesztettük, ahol a hozzájuk tartozó szövegek olvashatók. Vagy összeköti őket az olvasó, vagy nem, ez legyen az ő dolga. Egy jól felépített támadásnál sem kell a szurkolónak azon morfondíroznia, hogy milyen elemeit gyakorolta a csapat az edzéseken: az a kérdés, hogy mint néző és befogadó élvezi, átéli vagy nem.

A legendákhoz csatolt portrékon egyrészt futball-legendák (mint Grosics, Göröcs és Lipcsei) láthatók, másrészt a futball (a magyar élet) nagyon civiljei, nők, gyerekek, idősebb emberek, és egy harmadik csoportban a saját hőseim szerepelnek. Burger Barna barátommal, a fotók készítőjével aztán úgy kevertük össze a képeket, hogy a fotográfiák erősítsék a könyv metaforikusságát, azt a jelentést, hogy ez a futball-legendárium az életünkről beszél. Persze az olvasónak nem kell ezt tudnia, de remélem, a kódolásunk jól működik.

hvg.hu: Az első kép Sajó László költőről készült, aki labdával, mezben, éppen meghúzza a kezében lévő feles pálinkás poharat. Szimbolikus.

K. Z.: Lacival közel két évtizedig fociztunk együtt. Bizton állíthatom, ez egy dokumentarista fotó. Ezt persze abban az értelemben is mondom, hogy a könyv nem csak a pályákról, hanem az öltözők, büfék, fröccsök és felesek világáról is beszél. A kisemberek futballáhítatáról, vágyairól, ünnepnapjairól. Az állópultok, vasárnap délelőttök Magyarországáról.

hvg.hu: Ha a könyv a mai társadalom elé tartott tükör, akkor a történetek zöme miért múltbeli legendárium?

K. Z: Az ember, mint tudjuk, nem csak a jövőjét képzeli el újra és újra, de a múltját is. Mostanában Kelet-Európa és Magyarország is különösen erősen ebben az újramesélésben él, s a legnagyobb hibák egyike, ha nosztalgiába süppedünk. Ezek a történetek egy futball-Magyarországról szólnak, amiben a futball egy egészen más játék, mint amit most magunk körül látunk.

Stiller Ákos

Elég világosan beszél a hasonlaton át például egy olyan történet, amiben hajléktalanok hajnaltól nekiállva elfoglalják a Blaha Lujza teret, semmivel nem törődve csak fociznak és fociznak, megáll a város és nézi őket… Vagy egy olyan, ahol az utcák-terek bajnokság olyan sikeressé válik, hogy immár senki nem jár étterembe, színházba, senki nem olvas és senki nem hallgat zenét, mert mindenki folyton csak focizni akar…  Egy író a történeteivel tudja elmondani, hogy mi a baja a mostani Magyarországgal és a mostani focival.

hvg.hu: Mennyi keserűség van ebben?

K. Z.: Csak annyi, mint bármi másban. Sok vagy kevés, a fene tudja. Ráadásul itt, ezen a vidéken mi már rég megtanultunk a keserűségeinken röhögni is, ez az egyik legvonzóbb tulajdonságunk. Mondják is, hogy ez az egyik legvidámabb könyvem.

hvg.hu: Korábban volt a litera.hu vezetője is, most egy kerületi, kulturális nonprofit szervezet vezetője.

K. Z.: Olyan író vagyok, akinek volt és ma is van civil, pénzkereső foglalkozása is. Soha nem volt kétséges előttem, hogy erre szükség van.

hvg.hu: De a IX. kerületi irodában lévő szék azért mégsem olyan, ahonnan a Magyar Rádió kulturális irányultságára vagy a filmes szakmára hatással lehetne lenni. Tudatosan lépett vissza a korábbi években vállalt szerepeihez képest?

K. Z: Ha az a kérdés, hogy elegem lett-e a nyilvánosságnak abból a részéből, akkor a válasz: részint igen. Változott a nyilvánosság is, változott ezeknek a helyeknek a vonzása, s nyilván változtam én is. Sok érdekességet ad, ha a hónap elején még sok száz „barátod” van, folyton zaklatnak telefonokkal, a hónap végén pedig már megfogy a számuk. Goethe ezt úgy írta le, hogy: „Magányban a szellem, társaságban a jellem csiszolódik”.

hvg.hu: Ezt értsem úgy, hogy azt végleg lezárta magában, hogy 2010-ben egy év alatt elfogyott a levegője a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnökeként?

K. Z.: Nem volt az egy év sem és nem a levegő fogyott el. Egyébként szerintem erről majd néhány év múlva lehetne csak velem hosszabban beszélni. Azt a szerepvállalást természetesen kudarcként élem meg, mert sokkal többet gondoltam a magyar kultúrpolitikáról, és sokkal jobbat a magyar filmes társadalom többségének morális és szellemi színvonaláról.

hvg.hu: Elszámolt azzal is, hogy hol, miben volt hibás?

K. Z.: Ma már egyszerű a válasz: ott hibáztam, hogy belementem. Akkor lehetségesnek láttam egy ésszerű, a filmek érdekeit és az átalakítást kompromisszumba hozó megoldást. Azzal tisztában voltam ugyan, hogy sokan sokféleképpen ítélik meg a döntéseket, de azt például keserves áron kellett megtanulnom ebben a filmes közegben, hogy adott esetben az érdekkörök nem haboznak a saját hasznuk szerint értelmezni és tolmácsolni bármit. Sokan azt sem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy én az MMKA-nak nem az egyszemélyű döntnöke voltam elnökként, hanem csak egy tagja, aki a kuratórium döntéseit képviselni hivatott. És akkor még a kultúrpolitika, illetve a politika döntéseiről nem is beszéltem.

hvg.hu: Azon az ominózus hangfelvételen, azonban mégiscsak ön mondja el, hogy nagyobb a baj, mint amiről korábban a nyilvánosság előtt beszéltek.

K. Z.: A filmfinanszírozás átalakítását azóta levezényelték. Amit tényszerűen akkor mondtam, azt ma is vállalom. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy aljas dolog volt egy kocsmai beszélgetést lehallgatni, az ott elhangzottakat titokban felvenni és meghamisítva közzétenni. De nyilván ez is ehhez a történethez kellett, hogy tartozzon, aki ezt az aljasságot elkövette, tudta, miért teszi, s azok is, akik a háttérből segítették.

hvg.hu: Azért lépett hátrébb, mert „ilyen a világ” vagy azért írja másnak a könyvében a világot, mert hátrébb lépett?

K. Z: Nem hinném, hogy hátrébb léptem, és azt se, hogy másnak írom le a világot. Ha másként írnék amiatt, hogy éppen mi a „civil” munkám, az nagyon nagy baj volna. Persze abban van igazság, hogy ambiciózusabban viszonyulnék a körülöttem lévő világhoz, ha sok vonzó dolgot látnék. Mi tagadás, most kevés helyre küldeném el az álláskereső életrajzomat… (Meg hát miért most tenném ezt, amikor még soha nem csináltam ilyet?) Biztosan életkori kérdés is, az ember az ötödik évtizednél jól teszi, ha eldönti, hogy mi is az, amire összpontosít. Nem gondolom, hogy rossz válasz volna, ha az írás és a foci marad fenn a rostán.

Stiller Ákos

Fiatal íróként talán elkerülhetetlen, hogy fontosnak érezd a jelenlétet. Aztán ahogy múlik az idő, tisztáznod kell magadban a miérteket. Legalább másfél évtizede el merem mondani, s remélem, a szövegeim is megmutatják ezt, azért írok, mert számomra ez az egyik legjobb, legteljesebb fajta élvezet. És hogy három jó dolog biztosan folyamatosan jelen van az életemben: az olvasás és írás az egyik, a foci és a focihoz tapadó dolgok a másik, és a szerelemhez, a családhoz kapcsolódóak a harmadik. És mert ebben a könyvben, Az utolsó meccsben mind benne van, azt is elmondhatom, ezeket a történeteket kivételes élvezettel írtam. Említettem, hogy sokan mondják, hogy ez a legvidámabb könyvem. Persze, válaszolom erre, de talán nem is én vagyok vidám, hanem a foci, a játék természete ilyen. Akkor meg a világ jöjjön csak utánam, nem árt neki egy kis vidámság.