J. M. Cotzee Nobel-díjas, dél-afrikai író részint a Szégyen című, Booker-díjjal kitüntetett regénye miatt kényszerült elhagyni a hazáját, hogy 2002-ben Ausztráliában telepedjék le. Az 1999-es posztapartheid-mű főhőse, az ötvenkét éves David Lurie, a Cape Műszaki Egyetem kommunikáció vendégtanára, irodalomprofesszor, a romantikus költészet tudora egyik napról a másikra lesz pária az országában, miután fény derül rá, hogy viszonya volt egyik tanítványával, az ellene majd panaszt emelő, „könnyű Katát táncba vinni” Melanie Isaacsszal.

Az állásáról önként lemondó férfi eztán leszbikus lánya, Lucy farmján keres(ne) menedéket, de a bukolikus béke helyett olyan, lidérces események tanúja-elszenvedője lesz, amelyekhez képest nagyvárosi szexbotránya banális közjátékká törpül. Lurie – ő akként summázza bűnét, hogy nem tudott ellenállni a kényszernek, és Erósz szolgálatába szegődött - úgy menekül vidékre, mint aki kiesett a pixisből, ám hamarosan ráébred: nincs visszaút az életbe.

Túry Gergely

Mundruczó Kornél a „legmagyarabb előadásá”-nak nevezte aktuálpolitikai felhangoktól mentes, nemzetközi koprodukcióban elkészült darabját; amelynek tárgya – túl a privát trauma-, összeomlás- és fejlődéstörténeten – a törvénytelen-könyörtelen történelmi igazságtétel, a zsákmányszerzésen alapuló újrafelosztás, a düh, (indokolt) sértettség, bosszú vezérelte hatalom-, kultúra- és elitváltás.

A két és negyed órás opus a Lucy (a kitűnő Láng Annamária) ellen elkövetett, tizennyolc karikás, brutális nemi erőszakjelenettel kezdődik. Az irodalmi műben (melyben pusztán annyit írnak a kutyairtással, betöréssel-rablással ötvözött, barbár tettről, hogy az „személyes” volt) hárman, a Trafó színpadán négyen rontanak rá az éppen hogy ágyából kikászálódó, meztelen nőre, akit a kriminális tett után bezárnak egy kutyaketrecbe – emellett lelocsolják egy kivégzett, levágott fejű eb vérével, és stigmaként a hátára írják: GIRL.

A kutya- és állatszimbólum az előadás vezérmotívuma: Lucy zöldség- és virágeladásból, továbbá egy kutyatelep fenntartásából él, David (Zsótér Sándor) pedig a Bev Shaw (Monori Lili) által üzemeltetett állatkórházban vállal társadalmi munkát. Ahol, Cotzee szavaival, a „kutyalelkek hajósa”-ként segédkezik a túlszaporodott négylábúak „lösenjében”, azaz, halálba segítésében. Dél-Afrikából 1992-től mintegy nyolcszázezer fehér ember költözött el, hátrahagyva kutyáikat; a többségében fajtiszta állatokat eredetileg a feketék elleni támadásokra idomították, minderről láthatunk is egy attakot bemutató oktatófilmet, németjuhászokkal. A produkcióban – megannyi játékkutya mellett – szerepel egy élő eb, Miska is, akiről (mint kedvencéről) Lurie majd lemond a darab végén.

Túry Gergely

Emellett a gyakran komikus afroparókát viselő aktorok (Bánki Gergely, Derzsi János, Katona László, Szemenyei János, Wéber Kata) is elárverezendő/eutanáziára ítélt kutyává változnak, igen meggyőzően csaholva, nyüszítve, ugatva; Szemenyeire még tölcsér is került. Noha az idősíkokban ugráló előadás híven követi a lineárisan elbeszélt regény legfontosabb történéseit, sok benne a (többségében remek) saját szöveg, és elvétve akad olyan mondat, amelyet az adaptált műből idéznek.

Ilyen kivétel, amikor az erőszaktevőitől teherbe esett, gyerekét megtartó, és az egykori bérlőből, „kutyás emberből” új földesúrrá lett Petrushoz (Rába Roland) nőül menő Lucy azt mondja: meg kell tanulnia elfogadni, hogy mindent a legalsó szintről kezdjen újra. „Kártyák nélkül, fegyver nélkül, jogok nélkül, birtok nélkül, méltóság nélkül. (…) Akár egy kutya.”

A harmadik feleségként behódolt Lucyt – kinek bár lehetősége volna elhagyni Dél-Afrikát – ugyanaz hajtja, ami a birtokossá váló Petrust (akinek az egyik erőszaktevő, a hibbant fiú a rokona): mindkettejük tetteit a föld iránti szenvedélyük mozgatja - akár Scarlett O’Harát az Elfújta a szélben. A föld(szerzés) az identitásuk. Nyilvánvaló, ebben a világban a Byron-rajongó, kudarcos szerelmi románcán merengő David Lurie kívülálló, stílszerűen: földönkívüli.

Túry Gergely

Csakhogy az volt a campuson is, amikor Wordsworth lírai univerzumába próbálta bevezetni (jóindulatú túlzással) közönyös hallgatóit.
Hogy Mundruczó - egykori tanárát, forgatókönyvíróját, alkotótársát -, Zsótér Sándort választotta David Lurie szerepére, mély(ebb) értelemmel bír. A pionír-reformer színházi rendező, (film)színész, a Színház- és Filmművészeti Egyetem docense létezésének alapja az outsiderség, a kifinomultan konok függetlenség, az arisztokratikus különcség.

A Zsótér Sándorral készült, a szinhaz.hu-n közzétett beszélgetés („Valami egóirtás történt”) mellbevágó egzisztenciális/ léthelyzetbeli azonosságot mutat a  regnáló kurzusnál nem éppen kívánatos, sőt, persona non grata Zsótér és a vele majd’ egykorú Lurie között. Több mint jelképes, mikor Zsótér úgy fogalmaz az interjúban: „parancsszóra újra kellett gondolnom magamat”, vagy „Van-e tartalékom valami ellenforradalomra magammal szemben, miközben gúzsba kötve kell táncolni?”.

A Szégyen fő erénye, hogy Zsótér önazonos az általa megformált karakterrel (is), így esetében David Lurie korántsem „szerep”, ahogyan – következésképp – nincsen „alakítás” sem. Közös jelenetei a lenyűgöző Monori Lilivel (aki Bev Shawként Istent játszva, mint a Halál Angyala rendelkezik a kutyaéletek felett) kivételesek; Zsótért és Monorit nézni egyszerre megrázó és boldogító, delikát élmény. Fölkavaró, amikor az egy (mű)karácsonyfa mellett, meztelenül, egy kimonó alatt heverésző David azt mondja a pőre, klimaxon túli, férjezett Bevnek (szó szerint citálva a regényből): „Jó embernek lenni. Nem rossz elhatározás, sötét időkben”.

Túry Gergely

Ez az a jelenet, amely vegytisztán mutatja Lurie metamorfózisát. Nehéz elhinni, hogy ez ugyanaz a férfi, aki - fején Rózsaszín Párduc-álarccal - elcsábította az egyetemi uniformist viselő, együgyű Melanie-t (Wéber Kata), akivel előjátékként konzervbefőttet majszolt. Az affér-aktus közben négy tévémonitoron megy a No, megállj csak! (Nu, págágyi!) szovjet rajzfilmsorozatból az az epizód, amikor a Farkas (vörös rózsacsokorral) a Nyuszit kívánja meghódítani, míg zenei aláfestésként a Millió rózsaszál szól, Alla Pugacsovától. Hamarosan David rendel több tucat fehér rózsát Melanie-nak.

A brechti V-effektekkel (songok, kiszólások a publikumnak, etc.), briliáns képzettársításokkal, gegekkel teli darab leglényegét tekintve hű a regényhez: Cotzee bonyolult, (már-már) föloldhatatlan ellentmondásokkal teli metafizikai kérdéseket vet föl a roppant olvasmányos, csehovi módon elégikus Szégyenben (amely afféle kakukktojás az oeuvre-ben). Mundruczó óriási érzelmi amplitudókkal működő, egyszerre áthatóan brutális, penetránsan közönséges, érzéki, röhejes, abszurd-groteszk és költői rendezése is kizárólag kérdésekkel szolgál – ez nem az a színház, amely után, távozáskor, a nagyérdemű levonja a tanulságo(ka)t.

Ebben, a szigorúan a léthez kötődő előadásban nincsen magyarázat; csak (csapda)helyzet van. A Proton Színház produkciója minden ízében eleven, bátor és különleges – kivált a nemzeti szépelgésre-bájolgásra, blődlire, megalkuvásra és szellemi restségre fölesküdni hajlamos, honi színházi szcénában. Mundruczó Kornél Szégyenének minden epizódja átgondolt és kidolgozott, a kitűnő ritmusú darab összes eleme - Ágh Márton „cinemascope”-díszlete, a Nessun dormát bravúrosan eléneklő Szemenyei János zenei kollázsa, Petrányi Viktória dramaturgiája, a színészi összmunka - tiszteletre méltóan minőségi.

Túry Gergely

Sokkoló válságról elvétve szólnak olyan könnyed(nek tűnő), szarkasztikus nagystílűséggel, eleganciával, mint Mundruczó, akinek munkája így - zavarba ejtően - vigasztaló. A rendező Cotzee-vel karöltve azt mondja: állandósulni tetsző katasztrófahelyzetben, kiszipolyozva, megalázva, és tökéletesen kifosztva még lehetőségünk van lemondani a jogainkról, kiváltságainkról, a méltóságunkról (ami luxus), valamint jó embernek lenni.

Minderről – figyelemmel a legnagyobb állat, az ember természetére - Woody Allen aforizmája jut eszembe: „Sokkal inkább, mint valaha, az emberiség válaszút előtt áll. Az egyik ösvény a kétségbeeséshez és a végső reménytelenséghez vezet. A másik a teljes pusztuláshoz. Imádkozzunk, hogy bölcsen a helyes utat válasszuk.” Ámen.