„Azt mondod tehát, hogy akadnak néhányan, akik vad lovakat, és akadnak sokan, akik megszelídített lovakat esznek. Ezt semmilyen körülmények között ne engedd meg a jövőben, fojtsd el minden lehetséges eszközzel és Krisztus segítségével, és szabj ki megfelelő büntetést azokra, akik [tilalmad] megszegik. Ez egy mocskos és megvetendő szokás… Imádkozunk az Úrhoz […] hogy teljes sikert érj el abban, hogy ezeket a pogányokat eltéríted vétkeiktől és életútjuktól.”

E levelet a 8. század elején írta III. Gergely pápa Bonifác püspöknek, Germánia megtérítőjének, amikor meghallotta, hogy a vad északiak lóhúson csámcsognak. A misszionárius fáradhatatlanul terjesztette a kereszténységet a Frank Birodalomban, Angliában a szászok és még északabbra az írek között, a kontinensen pedig a germánokat nyaggatta, akik később országuk védőszentjévé választották.

Tabuk a konyhában

A térítés az étrendre is kiterjedt. A vallás ugyanis teljes életmódbeli útmutató kereszténységen innen és túl. Ahogy a zsidóság, a muszlimok vagy a hinduk ismernek konyhai tabukat, úgy a kereszténység is megírta a saját háztartási kézikönyvét. Minden betérőnek az a dolga, hogy ezeket megtanulja, minden térítőnek kötelessége, hogy megtanítsa.

AFP / Daniel Mihailescu

A lóevés tilalma azonban aligha hasonlít a disznó vagy a tehén húsának tabujára. A sertés azért került le a közel-keleti étlapokról, mert megvetik. Mocskosnak tartják, sőt a saját piszkában heverészik, ahogy ezt Jules Winnfield pontosan megfogalmazta Vincent Vegának egy kaliforniai reggelizőben, Quentin Tarantino Ponyvaregényében.

Akad más magyarázat is arra, hogy a kósertés egy nem létező háziállat. Például: a sivatagban vándorló ókori zsidók nem vittek magukkal disznóhúst, mert megromlott a melegben. Ez az okoskodás egy kicsit sántít, hiszen minden más is megromlik a melegben, végül is az Egyiptomból kivonulók mégsem cibáltak maguk után mélyhűtőt.

Egy picit hitelesebb érvelés: sertést tartani egy szegény háztartásban nem kifizetődő. Tejet nem ad, trágyája sem túl hasznos, viszont nagyon hasonlít az étrendje az emberéhez. Zabálni azt tud, de nem szívesen ad cserébe sokat, hacsak nem vágják le.

Szemben a tehénnel, amely állandóan ad tejet, trágyája termékennyé teszi a földeket, kiszárított változatával be lehet döngölni az indiai tanyák padlóját. Az Ayurveda szerint a vizeletéből gyógyszer készíthető… a tehén nagyon hasznos jószág, és nem kajálja le az asztalról a barcheszt, megelégszik a fűvel. Arról nem is beszélve, hogy szent állata hinduknak, buddhistáknak, zoroasztriánusoknak.

A ló azonban se nem szent, se nem megvetett jószág a keresztények számára. Mi több, a keresztény Európa elődei legalább annyira tisztelték, mint Gergely vagy Bonifác.

Akkor mi a baj a lóevéssel?

A tiszteletnek számos formája és rítusa ismert, mint például az áldozati állat levágása. Ez sem ló-specifikus, vágtak le marhát az egyiptomiak Athonnak, vagy a görögök tehenet Iónak és még ki tudja ki mindenkinek, ezért aztán vágtak lovat a kelták is, hátha a szőrös szívű istenek és szellemek kegyesebbek lesznek.

Ez egy derék keresztény számára elfogadhatatlan barbárság. „És láttam, íme, egy fehér ló, a rajta ülőnek íja volt, es korona adatott neki, és győzelmesen vonult ki, hogy újra győzzön”, állítja egy magát megnevezni kívánó, a világvégéhez közeli forrásunk: János evangélista (Jelenések 6:2). Vitatkoznak azóta, hogy a fehér lovon maga Jézus érkezik-e, vagy közeli kollégája, de most ez mindegy, mert még nincs világvége, csak hentesbotrány. Egyelőre elég annyi, a szentek között is akadnak néhányan, akik fehér ló hátáról vágják rendbe a világot, mint például Szent György. Ezért aztán Kerényi Imre sleppje óriási bakot lőtt, amikor a sátáni Gyurcsány-huszárok fehér ló hátáról döfik le az Ismeretlen Macskakővetőt.

Háborúhoz négy dolog kell: pénz, pénz, pénz és lovak

A barbárság feletti pironkodáson túl gazdasági okai is akadtak annak, hogy Gergely és Bonifác, a korai egyház két Kovács Lázára letiltotta a frank harcosokat a lósteakről. Bonifác éppen abban az évben kapta meg a pápai levelet, amikor a frank Martel Károly csipkésre rúgta az Európában garázdálkodó muzulmán Abdul al-Rahman seregeinek ülepét, és visszafordította hódító harcosait Poitiers és Tours között. Tette mindezt lóhátról.

A lovas hadviselés a teljes nyugati-keresztény gazdasági rend alapjává vált, és ebben a gazdaságban a lovak tömeges, idő előtti levágása pazarlás: vagy lovaglunk vagy eszünk, a kettő együtt nem megy, amíg a lóhúst le nem cseréljük valamire. Lecserélték marhára, disznóra és erdei vadakra.

Mi volt a változás erősebb motivációja, a pénz vagy a hit? Persze, hogy a pénz. Ebben biztosak lehetünk, hiszen a bonifáci missziót itt-ott kijátszották maguk az egyházi tisztviselők, misszionáriusok egy nagyobb jó érdekében. Izlandon például nem nagyon szakadt meg a lovak fogyasztása, a térítők itt alkut kötöttek: szemet hunynak a barbár szokás felett, ha amúgy felveszik az igaz hitet.

Lovagok és lovak

Mielőtt a ló harcostársunkká vált volna, a beszélgetőtársunk volt. A pogány lovak között alkalmi szónokokat és cselvetőket is ismerünk. Akhilleusz például, amikor harcostársát, patronáltját és a bulvársajtó szerint szeretőjét, Patrokloszt elvesztette Trója alatt, befogta két lovát harcikocsija elé, és elindult, hogy kitépje Hektór, a trójai máját. Útközben az egyik ló megszólalt, figyelmeztette gazdáját, hogy nagy veszedelembe száguldozik. Xanthos és Baliosz, a két mén eddig kimentették minden bajból, de lehet, hogy ez most túl nagy kihívás. Ennek az igen okos látnok lónak csak a bosszú istenei akaszthatták el a szavát, akik azt szerették volna, ha a dühös akháj harcos folytatja az útját.

Ne feledkezzünk meg a felnőtt adag trójai fatálasról sem, nem véletlen, hogy ló képében szedték rá mohó városbelieket az akháj harcosok. Úgy kell nekik, minek rabolták el Helénát, és miért nem hallgattak Laokonra, a gyanakvó papra: "félem a görögöket, még ha ajándékot is hoznak." A leleményes Odüsszeusz ugyanis azt találta ki, hogy építenek egy hatalmas fa lovat, és ott hagyják a bevehetetlen város alatt. A tövében hagynak még egy magányos akhájt is, így amikor a városlakók kimerészkednek, és azt hiszik, hogy a görögök feladván a harcot végre elindultak aludni, akkor már csak egy rejtvény marad hátra: kié ez a fa ló és mit csinál a hajléktalan a tövében? Az ott maradt akháj pedig azt válszolja - persze hazudik - , hogy ez egy áldozat Athénének, akitől azt kérik a pórul járt akhájok, hogy támogassa hazaútjukat jó széllel és biztonságos tengerrel. Na de akkor mit csinál ez az egy őr, akit hátrahagytak? Vigyáz, nehogy a mohó trójaiak ellopják az áldozatot. Hát hülyék ezek az akhájok! Egy embert hagytak itt, amikor az egész sereg nem tudta bedönteni a kaput... na mindegy, húzzátok!

És bevitték a lovat, amiből jól tudjuk, hogy mi lett: kötelező olvasmány.

Egy európai ló tehát okos is, izmos is, igazi társ. Mit kezdett volna Arthur király Llamrei nélkül? Hova jutott volna I. Baldwin, Jeruzsálem keresztes királya Gazala barátsága híján? Sőt, hogyan küzdött volna meg Don Quijote a szélmalommal, ha nincs Rocinante?

A lovagkor rég véget ért, de a lovagiasság megmaradt. Napóleon arabs lován, Marengón hódította meg Európát. Ulysess tábornok Cincinnatin tanította szabadságelvekre az Amerikai Egyesült Államok déli seregeit.

A ló néha még okosabb is, mint az ember. Gulliver doktor eljutott a bölcs nyihahák országába. Ezek a lovak testébe zárt, erkölcsileg és szellemileg felsőbbrendű lények olyannyira becsületes életet éltek, hogy nem is ismerték a hazugság fogalmát.

AFP / Wojtek Radwanski

Azt viszont jól tudták, hogy a jehuk, akik pedig emberi testbe költözött alsóbbrendű teremtmények, kizárólag annyi értelmet kaptak a természettől, hogy gonoszságukat és romlottságukat szakszerűen és ostoba döntésekkel kerekítsék ki. A jehuk különösen vonzódnak a fényes ásványokhoz, még ölni is képesek érte. Ha valamin összevitatkoznak, döntőbírót hívnak, aki a legkapzsibb teremtés a világon, a két veszekedőt meglopja és elszalad zsákmányával. Vezetőnek a leglustábbakat és legcsúfabbakat választják meg.

A felvilágosult Swift a lovak utópisztikus társadalmával kritizálta saját világának, a kibontakozó kapitalizmusnak mocskát.

Lelőni egy beszélő lovat?

„Azért választottuk Alan Youngot Wilbur Post szerepére, mert tényleg úgy néz ki, mint egy fickó, akihez egy ló szívesen kezd el beszélni.” Arthur Lubin, a Mister Ed című tévésorozat producere nem kívánt kapufát lőni, amikor 1961-ben elindította a beszélő ló és a kétbalkezes építész történetének a sorozatát. Wilbur rendszeresen ujjára vert egy kalapáccsal, vagy megvágta magát, amolyan Mekk Elek az amerikai kölyköknek. Viszont hozzá, és csakis hozzá beszélt Mr. Ed, a ló, amiből rengeteg mókás félreértés kerekedett.

Christian Morgenstern lova pedig bekopog tanár úrékhoz, és udvariasan előadja, hogy mit szeretne: „»Bocsánat«, - szól a Ló, mint ki zavarni restel / »a lakatosműhelyből küldött... izé... a mester... / Én voltam tudniillik, aki csütörtökön / elhozta a zongorakulcsot...«” (Karinthy Frigyes fordítása). Kár, hogy az emberek olyan buták, hogy nem értik.

Húsárut már csak feldolgozva látunk, gyakran csak lecelofánozva, a merészebbek a piacon a kampón, vagy a hidegpultban leshetik meg a vadabb változatokat. De ez utóbbiak is, ugyan, hol vannak az udvaron levágott, leperzselt szőrű áldozatoktól? A tetemek egykori gazdáit rajzfilmekről ismerjük, néha két lábra állnak, megszólalnak, és találó neveket viselnek: Babe, a malac, Bambi, az őzike, krokodil Zsenya, Mici, a kanmaci... Ki szeretné őket levágni? És mégis megtesszük. Éppen a ló lenne a kivétel? Nem kivétel, csak régebb óta adunk nevet a hátasainknak, mint malacainknak.

(Holnap megosztunk önökkel néhány isteni, lóhúsra építő receptet.)