hvg.hu: Az elveszett paradicsom az ön gyerekkora lenne?

Amit Drori: Igen, a Szavanna című darab háttere az én személyes történetem az anyám régi zongorájáról. Gyerekkoromban féltékeny voltam arra a zongorára, mert folyton elromlott és anyám minden figyelmét lekötötte a javítása. Anya halála után néhány évvel szétszereltem a zongorát és robot lényeket kezdtem el építeni az alkatrészeiből. Ezt még nem a Szavannához csináltam, hanem az első előadásomhoz kísérleteztem. Nagyon ellentétes érzelmek fűztek ahhoz a zongorához, rengeteg szép és kellemetlen élmény. Azzal, hogy végül szétszedtem, tulajdonképpen reinkarnáltam és új életet adtam az öreg és haldokló hangszernek. A zongorához fűződő viszonyom ébresztett rá, hogy tárgyak iránt is lehetnek érzéseink, de ami talán ennél is fontosabb, hogy rajtuk keresztül magunkat is jobban megismerhetjük.

hvg.hu: Milyen érzelmeket képes egy robot állat kifejezni, amit egy ember nem?

AD: Egy robot, báb vagy tárgy kifejezése soha sem egyértelmű. Egy emberről a legkisebb mozdulata is árulkodik, de amikor egy robot zsiráf gurul a színpadon, vagy nyújtogatja a nyakát az nem mindenkinek ugyanazt jelenti. Viszont éppen emiatt az értelmezési szabadság miatt olyan erőteljes a jelenléte. Bábbal és  tárgyakkal azért jó dolgozni, mert minden egyes előadás alkalmával benned van az élmény, hogy ott és akkor te kelted életre őket.

Amit Drori

trafo.hu

hvg.hu: Ez az élmény az oka, hogy kizárólag tárgyakkal dolgozik?

AD: Azért dolgozom tárgyakkal és képekkel, mert a legjobb eszköznek vélem, hogy rajtuk keresztül beszéljek az emberekről az embereknek. Talán furcsán hangzik, de az az igazság, hogy ha egy kicsit távolabb lépünk önmagunktól - mondjuk egy robot elefántot ruházunk fel emberi tulajdonságokkal- akkor szerintem sokkal jobban látjuk a saját hibáinkat, erényeinket, de másokét is.

hvg.hu: Miért nem robot embereket használ?

AD: Azért mert szerintem az állatok valahol az ember és a természet között félúton helyezkednek el. A jellemző tulajdonságaik miatt sokszor hasonlítjuk a párunkat, gyerekeinket állatokhoz: kis mackó, mókus, cica. Úgyis mondhatnám, hogy mindannyiunknak van egy állati nézőpontja. Szerintem most egy nagyon cinikus kort élünk és valahogy az emberek is a cinikus hangvételű darabokat keresik a színházban. Úgy képzeltem, hogy azzal, ha állati bőrbe bújtatok emberi tulajdonságokat, megteremtem a lehetőséget a nézőknek, hogy kívülről szembesülhessenek magukkal: félelmeikkel, gondolataikkal és vágyaikkal.

De elsősorban a kíváncsiságom miatt csináltam meg a Szavannát. Amikor az első robot állatom elkészítésével kísérleteztem, annyira magával ragadott az építgetése, hogy végül egy egész szavannányi robot lényt csináltam belőlük guruló teknőssel, zsiráffal, elefánttal és repülő rovarokkal.

trafo.hu

hvg.hu: Milyen a viszony a robot állatok és teremtőik között? Elvégre önök hozták létre ezeket a lényeket, a színpadon is jelen vannak, mégis a robotok az előadás főszereplői.

AD: Öt szereplő van a színpadon, akik minden előadás alkalmával ott, élőben rakják össze a Szavanna robot állatait és irányítják a mozgásukat, mozdulataikat. Kívülről talán úgy tűnhet, mintha csak játszanánk, pedig minden egyes alkalommal életre kell keltenünk ezeket a lényeket. Egy saját kis világba születnek bele, amiben  az irányításunkkal elkezdenek mozogni. Mi pedig próbálunk a háttérben maradni és a lehető legcsekélyebbre redukálni a jelenlétünket. Több mint két éve élünk együtt ezekkel a robotokkal repülőn, földön, vízen, hiszen rengeteget turnézuk az előadással. Ez alatt az idő alatt elég szoros érzelmi kapcsolat alakult ki a robot állatok és köztünk, mindannyian elkezdtünk érzéseket táplálni irántuk. A színpadon is egy olyan világot próbálunk megteremteni, ahol ember és robot közösen osztozik a környezetén.

hvg.hu: Említette, hogy a Szavannát egy mentális térképnek tekinti.

AD: Bár nagyon valóságos elemeket használunk és emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel a robot állatokat, de a Szavanna mégis csak egy álomvilág. Úgy is mondhatnám, hogy a paradicsom vagy inkább az elveszett paradicsom földi megjelenítése. Egy képzeletbeli vidék, ahol egymás mellett él szépség és szomorúság, fájdalom és remény. Ezért is lett a darab alcíme egy képzeletbeli vidék.

trafo.hu

hvg.hu: Úgy látom, hogy nagyon elfogult a robotokkal szemben. Ezek szerint  ön nem osztja azt a véleményt, hogy a robotok veszélyt jelenthetnek az emberiségre?

AD: Nincs értelme félni a robotoktól, hiszen mi hozzuk létre őket. Inkább a tervezőknek kellene kérdéseket feltennünk. A robotgépek használata kétségtelenül könnyebbé teszi az életet. Persze arra is használhatjuk őket, hogy embereket helyettesítsünk velük munkahelyeken vagy épp öljünk velük. Amikor technológiával dolgozunk szerintem fontos, hogy a szemünk előtt lebegjen a cél, amit meg akarunk valósítani általa. A környezetünk el van árasztva sokszor felesleges elektronikus eszközökkel, masinákkal és robotgépekkel. Ezért lenne fontos, hogy ezekről az eszközökről ne csak tudományos, hanem kulturális viták is legyenek. Egy robot brutális és kegyetlen eszköz is lehet, ha éppen ilyenre tervezik, de én a Szavannában egy másfajta megközelítési módot próbálok mutatni. Azt, hogy egy robotnak nem csak technikai, hanem kulturális funkciói is lehetnek, hogy bár az emberi fogalmaink szerint nem él, de mégis képes érzelmeket ébreszetni bennünk: megnevettetni, inspirálni és elgondolkodtatni.