A szegények Woody Allenje

A szerencsétlenség koronázatlan királya, az elszalasztott lehetőségek embere, akinek egyetlen fegyvere kíméletlen önmarcangolási képessége, amellyel magát szórakoztatja permanens kudarcai közben. Nem könnyű elvált, kétgyerekes, kopaszodó negyvenesként új partnert találni az életben, főleg ha az ember annyira izgulós, hogy minden első randin atomjaira hullva a saját nevét is elfelejti. A mára világhírű komikus, Louis C.K. azzal emelkedett ki a New York-i stand up comedyk éjfél utáni, füstös világából, hogy témának nem a vele szemben ülőket választotta, hanem önmagát; kisszerű, átlagos, kilátástalanul egyhangú életének pillanatait.

A szegény ember Woody Allenje, aki nem az előkelő, nagyzoló és sznob Upper East Side intellektuális közegében szocializálódott, hanem Mexikóban, majd Massachusettsben. De anekdotái ugyanúgy a magány, az öregedés és a szex bűvös háromszögében játszódnak, és talán kicsit keserűbbek és szívmelengetőbbek is, mint Allen könnyed tréfái. A komikus, aki saját bevallása szerint csak két dologhoz ért, a gyermekneveléshez és az önkielégítéshez, négy évvel ezelőtt saját sorozatot indított, amelyet maga ír, rendez, vág, és ő a főszereplő. A Louie címen az FX tévécsatornán futó műsorsorozat különlegessége, hogy noha a jelenetek fikciósak, C.K. vállaltan magánéletét taglalja benne, méghozzá tabuk nélkül, lubickolva az arcpirító, inkorrekt, néhol gusztustalan részletekben.

AFP / Kobal

Mexikói anyától és magyar származású apától született a most 46 éves komikus. Nagyapja, Székely-Schweiger Géza sebész volt, aki Mexikóba emigrált, és ott házasodott meg. Így lett a Székelyből a fonetikus hasonlóság miatt C.K., és így lett a kis Louisból egyrészt mexikói–amerikai kettős állampolgár, másrészt megkeresztelt katolikus – cinikus New York-i zsidó attitűddel. A Louie tévéműsor negyedik évada néhány hete ért véget, de máris négy kategóriában jelölték Primetime Emmy-díjra, amelyből három az alkotónak szól a színészi alakításért, a rendezésért és az írásért.

Három eseménytípus váltogatja egymást a sorozatban: Louie csajozni próbál, Louie neveli két kislányát, és Louie fellép este a közönség előtt, hogy a csajozásról vagy a gyermeknevelésről beszéljen. A huszonöt perces részekre jutó történetek hol a pszichésen sérült manhattani nők széles kalendáriumát tárják a nézők elé, hol gyerekzsúrt veséznek ki az elvált apa szemszögéből, aki a modoros társalgások elől a konyhába menekül, hogy ott titokban mindent felzabáljon. De bármilyen hétköznapi szituáció legyen is a téma, C.K. nemcsak cinikus és abszurd perspektívából ábrázolja őket, hanem konklúzióként legtöbbször az élet értelmetlenségéhez vagy egyenesen az apokalipszishez jut el. Elég csak arra a jelenetre gondolni, amelyben Louie pszichológushoz megy – de a diszkréten elfüggönyözött szoba félhomályában a tekintélyt parancsoló szakember egy óra után csak annyit kérdez: „Nem lehet, hogy önnek az a baja, hogy dagadt?”

Furcsa műfaji hibridként indult az első évad. Felváltva voltak benne stand up részletek élő közönséggel – amelyben a komikus filozofikus mélységgel összegzi élettapasztalatait –, és az ezeket illusztráló groteszk szkeccsek, mint például amikor Louie az esetlenségével annyira zavarba hozza randipartnerét, hogy az felugrik egy helikopterre, és tovaszáll. A folytatásban az élő fellépésekről szóló bevágások kikoptak, és a negyedik évadra a sorozat valódi drámai ívvel gazdagodott, komplexebb élethelyzetek merülnek fel, és egy-egy cselekményszál több epizódot is felölel. Az egyik fontos történetszál főhősét, Amiát a magyar származású, New Yorkban élő Bálint Eszter alakítja, aki Jim Jarmusch remekművében, az 1984-es Florida, a paradicsomban tűnt fel. Amia és Louie viszonya hat részen át tart a negyedik évadban, és a különlegességét az adja, hogy mivel Bálint Eszter a figurája szerint nem tud angolul, végig magyarul beszél mindenkihez – ezért lassan Louie is kénytelen magára szedni egy kis anyanyelvi tudást. Szerelmük azzal teljesedik ki, hogy mindketten a saját nyelvükön szólnak a másikhoz.

Az Emmy-díj átadóján

AFP / Joe Klamar

Az aranyköpéseken, a nyomdafestéket nem tűrő őszinteségen túl a sorozat különlegessége a várost bemutató lírai dokumentarista stílus. Louie a sétái során kis kávézókba, kétes kinézetű boltokba tér be, a kínai negyedbe viszi ebédelni a lányait, és rengeteget metrózik. A jeleneteket dzsesszzene kíséri, és az operatőr olyan arcokat és utcaképeket kap lencsevégre, amelyek a legkevésbé sem hasonlítanak az amerikai filmek többnyire idilli New York-ábrázolására. A Louie-ban annyira élethű a közegábrázolás, hogy szinte érezni lehet a konzervbab szagát, amint a főhős belép egy kis fűszerboltba, vagy a csontig hatoló hideget, amikor Louie télen a latyakban gázol.

A látszólag eseménytelen etűdök legalább olyan sűrűségűek, mint C.K. szatirikus közlései. Az egyik jelenetben a főhős a Grand Central állomásnál várja az utolsó metrót az üres peronon, és egy hegedűművészt figyel, aki átéléssel játszik Paganinit. Lassan, komótosan, nagy zajt csapva, zacskókat cipelő hajléktalan érkezik a megállóba, aki anélkül, hogy körülnézne, vetkőzni kezd. Elővesz egy flakon szappanos vizet, magára locsolja, akkurátus mozdulatokkal megmosakszik – miközben az előtérben szenvedélyes hegedűzene szól. Louie mindezt szótlanul nézi, felszáll az utolsó metróra, majd lejegyzeteli, amit látott – ilyen elkapott, szürreális élményekből építi fel fájdalmasan kiábrándult, mégis humorral teli világát Louis C.K.

ASCHER IRMA