– A roma holokausztnak van ugyan nemzetközi emléknapja augusztus 2-án, mégis igen keveset tudunk a Pharrajimosról – ahogyan a cigányok a saját nyelvükön nevezik a népirtást. Miért?
Fazekas István
– 1944. augusztus 2-áról 3-ára virradó éjszaka felszámolták az auschwitz-birkenaui elkülönített cigánylágert. Még életben lévő rabjait – közel háromezer embert – egyetlen éjszaka alatt legyilkolták. De e tábor felszámolása után is még tömegével kerültek magyarországi romák német lágerekbe! És ez csupán egyetlen eseménye az elhallgatott holokausztnak. Hogy miért maradt mindez kibeszéletlen a többségi társadalom és a romák részéről is, annak egyik oka, hogy kevesen kutatjuk ezt a területet, és a ránk maradt iratanyagok igen hiányosak. Sok helyen a mai napig az áldozatok névsorát sem ismerjük. Maga Adolf Eichmann SS-főtiszt, a deportálások főszervezője mondta 1961-ben a bíróság előtt, hogy a cigányok javára semmilyen oldalról nem történt közbenjárás. Tehát az emancipáció, az érdekvédelem és a szolidaritás szinte teljes hiánya is az elhallgatás motívumai közé tartozik.
– A múlt század fordulóján csaknem hatszáz éves együttélést tudhatott maga mögött Magyarországon a többség és a cigányság. Milyen viszonyok között találta a romákat a XX. század?
– A többségük letelepült, és mezőgazdasági napszámos munka mellett hagyományos cigány mesterségekből, vályogvetésből, kötélverésből, fémmunkákból tartotta el a családot. Ha körbenézünk egy hagyományos parasztudvarban, szinte nincsen olyan épület vagy szerszám, amelyhez ne kellett volna a romák munkája és szakértelme. Persze a cigányok és nem cigányok kapcsolatát alá-fölé rendeltség jellemezte, de létezett valamiféle gazdasági szimbiózis.
– Ez már-már idilli kép.
– Igen, ha a paternalizmus annak számít. Aztán a gyáripar fejlődésével a cigány mesterségek hirtelen jelentéktelenné válása, a falvak elszegényedésével a summástömegek megjelenése és a Németországból beáramló faji ideológia gyorsan felborította az egyensúlyt, miközben a cigányok a legalapvetőbb jogbiztonságnak is híján voltak. Ezt jól illusztrálja egy 1907-es eset. A dánosi kocsmárost kirabolták és megölték, a tanúk 5-6 fő roma elkövetőről beszéltek. A csendőrök ezért húszezer cigányt tereltek a Dános melletti pusztán felállított gyűjtőtáborba, ahol több hónapig sanyargatták őket. Mindez előrevetítette, mi vár rájuk: egymást követték a cigányellenes rendeletek. 1916-ban például a „kóbor cigányok megrendszabályozásáról” szóló rendelet megtiltotta, hogy engedély nélkül elhagyják a lakóhelyüket (ez számos hagyományos mesterség űzését tette lehetetlenné), és megengedte lovaik, vagyontárgyaik elkobzását. Aztán megszületett a parancs az országos razziákról, ami a visszaemlékezések szerint azzal járt, hogy a csendőrök évente legalább kétszer végigverték a legtöbb roma telep lakóit. Majd a faluszéli, közösségi legelők „védelmében” állategészségügyi rendelet szólt a putrik, cigánytelepek elbontásáról. Így bármikor bármelyik roma családot földönfutóvá tehették. A Belügyminisztérium 1938-ban a romákat kollektívan megbízhatatlannak nyilvánította – már nem is téve különbséget a vándorlók és a letelepedettek között. A háború kezdetétől pedig a jogszabályok szerint a megbízhatatlanok internálhatók voltak! Vagyis a cigányokat üldöző rendeletek már a második világháború előtt megszülettek, nem volt szükség újakat kreálni.
– Felrajzolható-e, hogy jellegzetesen miként alakult egy roma család sorsa a háború alatt?
| Daróczi Ágnes |
A Berettyóújfaluban 1954-ben született kutató, szerkesztő, író, előadóművész az ELTE bölcsészkarán magyar–népművelés szakon végzett 1978-ban. Ezután a Népművelési (ma Magyar Művelődési) Intézetben dolgozott 1993-ig. Az első roma folklóregyüttesek egyik alapítója, az első cigány nyelvű verseskötet és televíziós cigány műsorok felelős szerkesztője. 2000-ben visszatért a Magyar Művelődési Intézetbe, 2012-ig dolgozott ott, azóta a civil működtetésű Cigányságkutató Intézet (Romano Instituto) igazgatója. Kutatásait foglalta össze az angolul és horvátul is megjelent Pharrajimos – Romák sorsa a holokauszt idején című kötetben, népismereti kiadványt szerkesztett Vrana mámi mesél címmel az általános iskolák 1–4. osztálya számára. A Roma Bölcsek nemzetközi testületének tagja, kisebbségvédelmi, emberi jogi munkásságát amerikai, német és ír kitüntetésekkel ismerték el. |
– Nem. Még az egyes családokon belül is igen eltérő utak voltak, ahogyan a miénkben is. Nagyapám testvére sorkatonaként Budapest ostrománál esett el, nagyapám cigány munkaszolgálatos-században tűnt el, nagyanyám csak a hatvanas években volt hajlandó holttá nyilváníttatni, addig hazavárta. Anyám nagybátyja pedig megjárta a dachaui, a buchenwaldi és a munai koncentrációs tábort. Ami biztos, hogy 570 magyar község roma lakói szenvedtek el üldöztetést. A kárpátaljai magyar ajkú romákat, akik nem tudták bizonyítani magyar állampolgárságukat, 1941-ben áthajtották német hadműveleti területre, s Kamenyec-Podolszkijnál zsidó sorstársaikkal együtt legyilkolták. A nagyszalontai romákat abban az évben gettóba kényszerítették, aztán követték őket a többiek. Sokszor nem is volt szükség külön hely kijelölésére, hiszen a cigányok többsége amúgy is elkülönülve a nem cigányoktól, telepeken élt, ezeket kerítették körbe. S 1944 tavaszától elindultak a transzportok a német megsemmisítőtáborokba. Ősszel pedig megkezdték a többi roma család szisztematikus internálását a komáromi Csillag-erődbe és az óbudai téglagyárba. Az erődbe hurcoltak a leírhatatlan körülményekre és a csendőrök kegyetlenkedéseire úgy emlékeznek vissza, hogy annál még a dachaui koncentrációs táborban is elviselhetőbb volt a rabság. Sokaknak közülük ugyanis – akik nem fagytak meg, nem haltak éhen vagy szomjan az erődben – az útjuk német lágerekbe vezetett.
– Hány magyarországi áldozata van a roma holokausztnak?
– Csak becslések olvashatók. Erdős Kamill, aki folklórkutatásai révén behatóan ismerte a cigánytelepek sorsát, az ötvenes években ötvenezerre tette az áldozatok számát. Egy történész a kilencvenes években levéltári forrásokra támaszkodva ötezer áldozatról írt, de azt ő is megállapította, hogy hiányosak és feldolgozatlanok az iratok. Van azért, amit biztosan tudunk. Az 1922-es népszámlálás idején Burgenlandban 44 ezren vallották magukat magyarnak, a háború utáni cenzusnál már csak 8 ezren. Hová tűnt 36 ezer ember? Ők azok az ottani magyar anyanyelvű és magyar identitású zsidók és romák, akiket elpusztítottak. Ma úgy látjuk, a magyarországi cigány holokauszt halálos áldozatainak száma 5–15 ezer lehetett, az üldöztetést elszenvedetteké pedig 50-60 ezerre tehető. De nem szabad méltatlan számháborúba bocsátkoznunk, hiszen még napjainkban is kerülnek elő vallomások, bizonyítékok további áldozatokról!
Fazekas István
– Hogy lehet még ennyi esztendő után is új adatokhoz jutni?
– 1994-ben vetítette a televízió a Megöltétek az ártatlan családom című dokumentumfilmet, amelyet Jancsó Miklóssal készítettünk egy lágert megjárt asszony vallomása alapján. A következő napon jelentkezett valaki, hogy Lajoskomáromban a faluszélen 16 helybéli cigányt 1945 januárjában legéppuskáztak, férfiakat, nőket, gyerekeket, a legkisebb 11 hónapos volt. Nem tudtuk. Pedig akkor már több hasonló kivégzésről volt tudomásunk: Nagyszalonta, Doboz, Pocsaj, Szabadbattyán, Szolgaegyháza, Lengyel, Munkács, Dunaszerdahely, Kiskassa, Lenti, Várpalota és Inota tömeggyilkosságok helyszínei, ahol a roma áldozatok máig jeltelen sírokban nyugszanak. Három eset kivételével sosem vonták felelősségre a mészárlások elkövetőit.
– Miért beszélnek a roma holokauszt túlélői még a halálgyárakból visszatért többi üldözötthöz képest is keveset a velük történtekről?
– A cigány életfelfogás szerint ha valami rosszat szóban felidézünk, akkor meg is idézzük azt, azaz azt kísértjük, hogy újra megtörténik. És képzeljük magunkat a hazaérkezők helyébe: kirabolt otthon és szinte teljesen részvéttelen környezet várta őket. S azok a tisztségviselők, akik a deportálásukban tevékenyen részt vettek, gyakran ugyanabban a hivatali székben ültek. Tudunk olyan esetről, amikor az egykori csendőr, akkor már a „demokratikus” rendőrség tagja, aki az áldozatot elhurcoltatta, utóbb megfenyegette, hogy könnyen a Gulágon találja magát, ha sokat ugrál. Anyám nagybátyja, aki szintén holokauszttúlélő, egészen a nyolcvanas évekig, azaz negyven évig nem beszélt az átéltekről, még a gyerekeinek sem! Ezek az emberek a gettóból és a teljes jogfosztottságból mentek el, és oda is tértek vissza.
A háború előtti cigányellenes rendeletek jó része még évtizedekig hatályos volt, sőt az ötvenes években újakat is hoztak, például a romák megkülönböztető, fekete színű személyi igazolványt kaptak. S mintha a sornak nem lenne vége. Az identitásunk megőrzését támogató intézmények helyett szegregált iskolák várják a gyerekeinket. S manapság az elfogult, abszurd rendőri büntetések sora, amelyekre a sajtó csak mostanában figyelt fel, pontosan jelzi, hogy faji alapon kriminalizálnak bennünket. A „cigánybűnözés” közbeszéd részévé válása és politikusok általi citálása csak tünet. Ahogyan a roma holokauszt IX. kerületi Nehru parton álló emlékművének sorozatos megrongálása is. Legutóbb kértük, kamerázzák be az emlékmű környékét, ne lehessen többé büntetlenül meggyalázni, azt a választ kaptuk, hogy nincs rá pénz.
SZEKERES P. MÓNIKA
