szerző:
Sepsi László

Nem az Essex volt az első hajó, ahol egymást ették meg a matrózok, hogy életben maradjanak. A rasszizmus és xenofóbia is közrejátszott a kannibalizmusban. Mozikban a Moby Dick látványos legújabb feldolgozása A tenger szívében. Ennek apropóján megpróbáltunk utánajárni az előzményeknek, és a „tengeri gótika” jelenségnek.

Ha a derék tengerészek és a zord kapitány mégsem győzik le az óceánt, a bátorító tengeri kalandtörténetek hamar átsodródnak a horror felségvizeire. A Robinson Crusoe vagy az olyan megtörtént események alapján írt históriák, mint Ernest Shackleton Dél című könyve – aminek szerzője egy kudarcos antarktiszi felfedezőútról emberveszteség nélkül hozza vissza társait – a nyugati civilizáció diadalát éneklik meg az óceáni vadon felett.

Amikor viszont a kaland zátonyra fut, az nem csupán az anyatermészet megszelídíthetetlenségéről árulkodik: a mentőcsónakokon és billegő tutajokon összezsúfolódott túlélők konfliktusai, a kannibalizmus egyre erősödő kísértése az éhezéssel töltött hetek során a felvilágosodás humanista elveinek teherbírását is kétségbe vonta.

©

A Medúza-sokk

A XIX. század első évtizedeinek tengeri katasztrófái minden korábbinál nagyobb hatással voltak a korszak művészetére. 1816-ban a Medúza nevű francia fregatt hajótörést szenvedett Afrika partjainál, kapitánya az élelmiszer- és ivóvíz-készlettel együtt csónakra szállt, egy sebtében ácsolt tutajjal sorsára hagyva utasait. Már az első éjszakán legalább húszan haltak meg, olyanok, akik vagy öngyilkosok lettek elkeseredésükben vagy társaik végeztük velük.

A Medúza tutaja kereken egy hónapig hánykolódott a tengeren, mire az Árgus nevű hajó felfedezte, a túlélők már eljutottak a leggyengébbek kivégzéséig és az emberevésig.

A korabeli Franciaországban közfelháborodással fogadott incidens az önmagát széttépő társadalom szimbóluma lett: Théodore Géricault híres festményén nem a természet, hanem a lélekvesztőn összezsúfolódott, agonizáló emberalakok hordozzák az iszonyatot. Eugène Delacroix egy évtizeddel később vetette vászonra A szabadság vezeti a népet című munkáját, aminek kompozíciójára egyértelműen hatott A Medúza tutaja, megragadva ezzel a párhuzamot az 1800-as évek forradalmai és a tengeri katasztrófa káosza között.

Az Essex az amerikai Medúza

Théodore Géricault festménye

 

Ami az 1820-as évek fordulóján Európában a Medúza kataklizmája volt, az a tengerentúlon kétségkívül az Essex bálnavadászhajó története. Az Essex 1819 augusztusában hajózott ki az észak-amerikai bálnavadászat fővárosából, Nantucketből és néhány hónappal később egy feldühödött ámbráscet süllyesztette el, mikor koponyáját afféle faltörő kosként használva megroppantotta a hajótestet.

A túlélők három csónakon menekültek a tapasztalatlan George Pollard kapitány, Owen Chase elsőtiszt, illetve Obed Hendricks vezetésével. Hendricks csónakja később elsodródott a többiektől és később csupán csontvázakkal teli roncsa bukkant fel egy kis korallszigeten, Pollard és Chase csapata viszont egyaránt emberevésre kényszerültek, mielőtt kilencven nap múltán rájuk találtak volna.

Évek múltán Chase maga is megírta emlékiratait, de az Essex tragédiája volt az elsődleges forrása mind Edgar Allan Poe Arthur Gordon Pym, a tengerész (1938) című regényének, mind pedig Herman Melville Moby Dickjének (1851).

Melville hamisítatlan amerikai mítoszt igyekezett teremteni a nantucketi bálnavadászatból: a Moby Dick teljes szövegének (nálunk a regény a csonkítatlan verzió mellett egy ifjúsági kalandregényként is könnyedén olvasható húzott változatban is megjelent) bő felét a bálnavadászat módszertanát taglaló filozofikus esszéfüzér teszi ki, külön fejezetekben tárgyalva a cetek fajtáit és a feldolgozás menetét, kisebb kitérőkkel a bálnák kultúrtörténete vagy a fehér szín többletjelentései felé.

©

Rasszizmus és xenofóbia

Nathaniel Philbrick A tenger szívében – Az Essex bálnavadászhajó tragédiája című remek dokumentumregényében (Melville-lel feldobott filmadaptációját a napokban mutatták be a hazai mozik) a tragédiához vezető hibás döntések sorozata mögött jóval mélyebb összefüggéseket is feltár. A három mentőcsónak azért indult a több ezer kilométerre lévő dél-amerikai partok felé, mert úgy hitték, a jóval közelebbi szigetvilágon kannibál törzsek tanyáznak – vagyis Chase és társai amiatt váltak emberevőkké, mert rettegtek az emberevőktől.

Amellett, hogy félelmük az idegen, a nyugati gyarmatosítástól még érintetlen kultúráktól végzetesnek bizonyult – mely xenofóbia egyébként is jellemezte a különösen zárkózott nantucketi bálnavadász-közösséget –, még csak valóságalapja is igen kevés volt. A hajótöröttek ugyanis nem tudtak róla, hogy a kontinens partjainál jóval közelebb lévő Tahitin, illetve a Marquises-szigeteken az utazókkal szemben barátságos bennszülöttek éltek, így partjaiknál egyre gyakrabban kötöttek ki a biztos menekülést jelentő katonai- és kereskedőhajók is.

De az Essex túlélőinek kannibalizmusa a tizenkilencedik század Amerikájának egy másik problémájához is kötődik: a rasszizmuséhoz. Miközben Chase és társai a bennszülöttektől való félelmükben kerülték el a közeli szigeteket, az öt elfogyasztott matróz közül az első négy fekete bőrű volt.

Hogy azért haltak-e meg korábban, mert eleve alultápláltabbak voltak a fehéreknél, vagy erre utóbbiak például a fejadagok igazságtalan elosztásával, esetleg konkrét tettlegességgel rásegítettek, értelemszerűen nem derül ki az emlékiratokból. Nantucket számára ez tény talán nagyobb tabu volt, mint az, hogy a másik csónakban sorshúzással döntöttek az áldozatról: a szigetlakók ugyanis határozottan ellenezték a rabszolgatartást, és elviekben – a korabeli állapotokhoz képest – egy nantucketi hajón egy afro-amerikai matróz épp annyit ért, mint egy fehér. (Melville azzal, hogy a Queequeg nevű szigonyos alakjából afféle nemes és tragikus sorsú vadembert farag a Moby Dickben, mintha épp ezen az incidensen igyekezne szépíteni.)

Dühödt kvékerség

A nantucketi bálnavadászat a XVIII. században lendült fel: 1712-ben egy bizonyos Hussey kapitány véletlenül felfedezte, hogy a valódi bálnáknak jóval nagyobb ámbráscet sokkalta több bálnaolajat és jobb minőségű zsírt ad, mint fajtársai. 1760-ra, írja Philbrick, a nantucketiek lényegében kiirtották az ámbrásceteket a környező vizekből, a XVIII. század elejére pedig már hetven hajóból álló flottával, a Horn-fokot megkerülő több éves expedíciókon vadászták az állatot.

A leölt cetek mennyiségén és a szigonyosokkal végrehajtott vadászat rituáléjának pőre brutalitásán túl a nantucketiek vérszomját az teszi különösen visszássá, hogy a sziget lakói többségükben kvékerek voltak, vagyis vallásuk alapja – legalábbis ami az embereket illeti – az erőszak- és szenvedélymentes pacifizmus.

Melville, aki a tengerre úgymond kivitt erőszakot „dühödt kvékerségnek” nevezte, a bálnából nyert olajra utalva a Moby Dickben így ír erről az ellentmondásról: „[a bálnának] halálok halálát kell halnia, gyilkossággal elvesznie, hogy fényt adjon az emberek menyegzőin és mulatságain, és megvilágítsa az ünnepélyes templomokat, ahol azt prédikálják, hogy senki semmit semmi módon ne bántson.” (Szász Imre fordítása)

©

Gótikus rémtörténet a tengeren

Melville bálnaméretű regénymonstrumában több hagyomány találkozik: identitásképző erejű gondolatmenet egy jellegzetesen amerikai életformáról, nagyszabású kalandsztori és gótikus rémtörténet.

Utóbbi csak látszólag nem kézenfekvő: bár Az otrantói várkastély 1765-ös megjelenésétől datált gótikus irodalom a maga elátkozott kastélyromjaival és sötét titkokat rejtő monostoraival mintha kifejezetten szárazföldi műfaj lenne, ez korántsem így van. Például Mary Shelley Frankensteinjének kerettörténete és végjátéka egy Északi-sarkra tartó hajón játszódik, így a regény egyszerre énekli meg az Alpok magaslatainak és Jeges-tenger jéghegyeinek fenséges monumentalitását. Shelley párhuzamba állítja az északra tartó kapitány és az istenkísértő doktor fanatikus elhivatottságát, ami egy jóval eltúlzottabb formában később Melville Ahabjának is meghatározó személyiségjegye lesz.

Míg a tizenkilencedik századi európai gótika a középkorból visszamaradt kísérteties romokkal szemben a természetben rendszerint valamiféle transzcendenciát keresett, a horror ősének – vagy inkább korai formájának – tekinthető műfaj amerikai változatában, mint a Moby Dickben is, a természet rendszerint borzalomforrás volt.

Ennek két legfontosabb oka, hogy Észak-Amerikában igen kisszámúak a történelmi traumákhoz köthető építészeti emlékek – a kiirtott indiánok wigwamjainak helyén nem sok minden maradt –, másrészt az amerikai nemzet létrejöttének egyik alapja az idegen, ellenséges anyatermészet leigázása, vagyis a pionír-mítosz.

De Ahab bálnavadászhajójának ábrázolásán keresztül Melville mégis át tudja emelni a kísértetkastélyok elátkozott tereinek szimbolikáját a „tengeri gótikába”. A hangsúlyozottan nagy múltú, szimbolikus módon egy „kihalt indián törzsről” elnevezett Pequod cetfogakkal és állkapcsokkal díszített fedélzete éppoly iszonytató jelenség, mint egy szellemjárta várrom: maga a fából és csontból ácsolt rossz lelkiismeret. Az őrület határán billegő kapitánya pedig egyértelműen az európai gótika tébolyult és hatalommániás patriarcháinak a témához idomított változata.

A gótikus irodalmat a felvilágosodás hívta életre, a tizennyolcadik század végén egyszerre volt ellenreakció és kritika a racionalizmus világmagyarázatával szemben. Ahogy napjainkban gyakran a horror tölti be ezt a szerepet, a korszakban a gótikus rémtörténetek tették fel a kényelmetlen kérdéseket az emberi psziché sötét oldaláról, a történelmi múlt bűneiről vagy akár a vallási szekularizáció után továbbélő babonákról.

Efelől nézve egyértelmű, hogy az Essex tragédiája és általában a bálnavadászat miért is lehetett vonzó téma a gótikához kötődő olyan szerzők számára, mint Poe vagy Melville. A tengerészélet, hasonlóan a vadnyugat fegyverforgatóihoz, alapot adhat egyfajta hősmítosznak. Az Essex története alapján írt Moby Dick egyszerre ragadja meg ennek pátoszát és mutatja fel a hősmítosz horrorba hajló árnyékos oldalát.

Legyen HVG pártoló tag!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Tolatás közben csaptak el egy kerékpáros nőt

Tolatás közben csaptak el egy kerékpáros nőt

Büszkélkednek az oroszok: már csak a GDP 20 százalékát adja a feketegazdaság

Büszkélkednek az oroszok: már csak a GDP 20 százalékát adja a feketegazdaság

Vészhelyzet a Jobbiknál, egyetlen iroda a párt vagyona

Vészhelyzet a Jobbiknál, egyetlen iroda a párt vagyona

Európa legszegényebb országában csap össze Putyinnal a Nyugat

Európa legszegényebb országában csap össze Putyinnal a Nyugat

Sztrájkra készülnek a postások

Sztrájkra készülnek a postások

Kitaszítanák a szexuális erőszakért elítélt papokat

Kitaszítanák a szexuális erőszakért elítélt papokat