hvg.hu: Még a 90. születésnapja előtt egy önnek és Törőcsik Marinak a tiszteletére adott vacsorán egy asztalhoz ült Áder Jánossal. Nekem a könyvéből (Szeretni kell) úgy tűnt, mindig is partnerként és nem ellenségként kezelte a politikusokat. Ez volt a legeredményesebb hozzáállás?

Makk Károly: Emberként tekintettünk egymásra. Lehetett különböző véleményük, mint nekem. Az én tapasztalatom az, hogy leginkább az emberi hang vezet eredményre.

A meghívást azért fogadtuk el, mert vélhetőleg kétoldalú kíváncsiságról volt szó. Néhányan persze megpróbáltak lebeszélni erről, de hozzá kell tennem, ez a vacsora nem a politikáról szólt. Törőcsik Marival mindketten főleg a saját életünkről beszéltünk. A köztársasági elnök zárkózottabb természet, de azt hiszem az éjfélig is eltartó vacsora során sikerült oldottá tenni a beszélgetés hangulatát.

hvg.hu: A könyvében Aczél Györgyhöz fűződő viszonyáról is többször ír. Vele hogy találta meg az emberi hangot?

M.K.: Aczéllal gyakran keveredtünk vitába. A képességeihez mérten próbálta meg eligazítani a dolgokat. Jellemző eset volt, amikor Jorge Semprún szenzációs könyvéből, a Ramón Mercader második halálából akartam filmet csinálni. Semprúnnal Párizsban beszéltük át a lehetőségeket, de mire hazaértem már híre ment a közös tervnek. Aczél azonnal magához hívatott. Azt mondta, "maga Semprúnnal Magyarországon nem fog filmet forgatni". Mehetek Párizsba, vagy akár a világ végére, de itt erről szó sem lehet. "Nem akarom, hogy kitörjön a harmadik világháború" – mondta.

Akkor még nem értettem, de később rájöttem, hogy Semprún előtte lépett ki a spanyol kommunista pártból, így a Szovjetunióban renegátnak számított, és ezt még betetőzte az az írói módszer – az olvasó számára könnyen dekódolható stílus – melynek alapján egy-egy létezett, ismert szovjet-orosz szereplő (KGB, politikai alak) volt felismerhető. Ha Magyarországon erről film készül, abból botrány lett volna.

Egyébként az államosított magyar filmipar Aczélon kívül is nagyon furán nézett ki. Egyik oldalon álltunk mi filmkészítők, a másikon meg a döntéshozók, akik nem is tudták, hogy mi az a film. Honnan is tudták volna, hiszen korábban középiskolai tanárok, jó esetben egyéb tapasztalatlan értelmiségiek vettek részt az adminisztratív – politikai - munkában, közük nem volt ehhez a világhoz.

hvg.hu: A Ramón Mercaderhez hasonlóan befulladó filmterveket nem bánja?

M.K.: Senki nem örül a befulladó filmterveinek. Ezzel a filmmel egyébként nem csak itthon volt gond. Párizsban sem találtunk rá partnert. Talán túl komplikált volt a forgatókönyv. De én ezeket a sikertelenségeket, ha mellre szívtam is, hamar kiengedtem a levegőt. Az ötletek, forgatókönyvek sorsa szinte kitalálhatatlan.

A körülöttem alkotó filmrendezők, stúdióvezetők, például Jancsó Miklós, vagy Sándor Pál, ha nem jött össze valami, máris ugrottak a következő feladatra. A filmcsináláshoz hozzátartozik ez a belülről fakadó késztetés. Enélkül nem megy.

Arra, hogy nem szabad feladni terveket jó példa a Hunyady Sándor novellájából átírt Piroslámpás ház, amit Örkénnyel és Bacsóval közösen írtunk még 1957-ben. Ezt akkor Aczél egy pillanat alatt lesöpörte az asztalról, mondván: állami pénzből kurvákról szóló filmet mi nem támogatunk. Mintegy húsz évvel később viszont pont úgy alakult, hogy Bacsó - az akkor frissen alakult Dialóg Stúdió vezetője - mindenáron egy hatásos vígjátékkal akarta megalapozni a stúdió filmográfiáját, így születhetett meg végül az Egy erkölcsös éjszaka című film.

hvg.hu: Elég nagy hagyománya van itthon az úgynevezett negatív filmtörténetnek, az el nem készült, betiltott filmeknek - napjainkban is.

M.K.: Le nem forgatott könyvek, ötletek vannak, melyeknek filmmé válásához több türelem és érzék lenne kívánatos, éspedig: szakmai és pénzügyi. Ha pedig elkészül egy film, újabb problémával kell szembenézni: a magyar filmek semmiféle forgalmi támogatást nem kapnak. Ne csodálkozzunk hát, ha a nézőszám nevetségesen alacsony, igaz, ebbe belesegít, hogy ezek a filmek néha meglehetősen unalmasak. Az nem állapot, hogy nem tudunk egy tisztességes krimit, vagy vígjátékot csinálni.

hvg.hu: Amikor az életművéről írnak, sokszor mintha felrónák önnek, hogy nincs tipikus Makk-film. Nem akart sohasem szerzői filmeket készíteni?

M.K.: Szíveskedjen végignézni a filmjeimet, melyekre különböző jelzőket lehet akasztani, talán akad közöttük néhány szerzői is. Mindig is az számított nálam, hogy mit szeretek, mire tartom képesnek magam. Úgy gondolom, adott forgatókönyvből jó filmet tudok csinálni. Ha több műfajban is otthon érzi magát valaki, akkor miért ne készíthetne nagyon különböző stílusú filmeket?

hvg.hu: Nem merült fel önben a kiköltözés, a külföldi karrier vágya? Olyan híre volt, hogy megtehette volna.

M.K.: Felmerült többször is, de én folyamatosan tudtam itthon is készíteni a filmjeimet. Ráadásul nem minden külföldön forgatott film volt sikeres. Csináltam én szörnyű rosszat is, a Die Jägert (A vadász) Németországban. Igazi sztárokkal dolgozhattam, és a forgatáson úgy tűnt, minden rendben halad. Amikor azonban megláttam az első vágott verziókat, elszörnyedtem. A film producere és vágója között nagyon komoly vita volt a vágószobában. Én végül úgy egyeztem meg velük, bizonyos dolgokat megcsinálok a filmben, de a többit rájuk hagyom, legyen ez az ő filmjük, a nevemet is levettem.

Hazaérve aztán kinéztem magamnak egy Galgóczi-regényt (ebből született később az Egymásra nézve című film), és az akkori miniszterhelyettes azt mondta, ne törődjek semmivel, ugorjak neki ennek a borotvaélen táncoló témának. Ebből is látszik, hogy a legfelső vezetésben is voltak olyan emberek, akik rájöttek, hogy nem csak egyféle, sablonos filmművészet létezik.

hvg.hu: Ha már az Egymásra nézve szóba került, elképzelhetetlen lett volna, hogy magyar színésznők játsszák el a két, leszbikus viszonyba bonyolódó főszereplőt?

M.K.: Ez inkább ösztönös döntés volt részemről. Nagyon másként működött volna a film, ha a két nálunk ismeretlen lengyel színésznő (Jadwiga Jankowska-Cieslak és Grazyna Szapolowska) helyett például Törőcsik Mari csókolózik Psota Irénnel. Féltem, hogy nem lett volna elég intim. Nem a szereplőket, hanem a színészeket figyelte volna mindenki.

De ez a film így is nagy port kavart. Talán túl hangos volt a siker Cannes-ban és a New York-i Fesztiválon, túl jelentős a nemzetközi visszhang és ebből adódóan az orosz nyomás. Megtudtam, hogy Kádár egyenesen azt mondta rá: magyar film még nem ártott annyit az országnak, mint az Egymásra nézve. Vissza is vonták az Oscar-nevezését, pedig lett volna esélye a filmnek a díjra.

hvg.hu: Előtte azonban 1972-es filmjével, a Macskajátékkal szerepelhetett az Oscar-gálán, hiszen az a film ott volt a legjobb idegennyelvű film díjának öt jelöltje között. Akkor úgy érezte, meglehet az Oscar?

M.K.: Abban egészen zseniális az egész Oscar-ceremónia körítése, hogy mindenkivel el tudták hitetni, van esélye. Azonban úgy igazán, mélyen nem hittem benne.

Az 1975-ös Oscar-gála, ahol a Macskajáték is jelölt volt:

Egyetlenegyszer villant be, hogy mi van, ha ki kell mennem a pódiumra. Mikor Walter Reisch, a kinti kísérőm egy fehér cédulát adott a kezembe, és csak annyit mondott, "ha hallod a neved, állj fel és menj".  Végül Fellini, a nagy esélyes nyert az Amarcorddal, de így is felejthetetlen élmény volt az egész. Találkozhattam például Francis Ford Coppolával. Úgy fogtam fel, benn vagyok a körforgásban: Cannes-Berlin-Oscar, a filmjeimet beválogatták, vagy épp zsűrizni hívtak. De ez a körforgás egyszer törvényszerűen véget ér.

hvg.hu: Van azért hiányérzete ennyi film után? Volt olyan színész akivel még dolgozott volna?

M.K.: Inkább tévedéseim voltak szép számmal a színészekkel. Emlékezetes eset, amikor a Szerelmet készítettük elő, és mutattak nekem egy fotót Helene Weigelről, Brecht özvegyéről, hogy ő lehetne az idős asszony, a Mama, a filmben.

Megmozgattam minden lehetséges szálat itthon, hogy eljussak hozzá, végül összejött, kiutaztam hozzá Berlinbe, mert meg akartam nyerni a szerepre. Bementem hozzá a füstös irodájába, és nincs mit szépíteni, egy boszorkány ült velem szemben. Ma már a filmet nézve érthetetlen, hogy miért csak később jutott eszembe Darvas Lili.

De hasonlóan jártam a Ház a sziklák alatt egyik főszerepével is: a púpos Tera szerepét először Horváth Terinek ajánlottam fel. Ő végül nem vállalta el, így jutott eszembe Psota Irén, aki máig emlékezetes alakítást nyújtott abban a szerepben.

Ebből is látszik, hogy színészvágyaim persze lehettek, de néha a szerencse vagy a véletlen kijavította a rossz elképzeléseimet. Hiszen amikor a rendező az első forgatási napon bemegy a műterembe, oda már határozott elképzelésekkel kell érkezni.

hvg.hu: Azt is írta könyvében, sajnálja, hogy nem tudott többet Latinovits Zoltánnal együtt dolgozni.

M.K.: Utólag elnézve a filmjeit tényleg sajnálom, mert igazi nagy egyéniség volt. Latinovits akkor lett igazán nagy színész, akkor csinált hihetetlen dolgokat, amikor már nem akart görcsösen megfelelni. De akkoriban fel sem merült bennem ez a kérdés, hiszen tökéletesen elégedett voltam Darvas Ivánnal. Vele mindig is barátok, alkotótársak voltunk, és a végén már nem is tudtam mást elképzelni helyette a filmjeimben.

Latinovits a felfokozott feszültségtől, ami a próbákon, a felvételen szinte minden színészre jellemző, nagyon nehezen szabadult, ezért néha rá kellett szólnom. Nekem a felvételeken ugyanis higgadtságra volt szükségem. De végig jóban voltunk, tüneményes embernek tartom.

Egy kanadai rendező barátom - John Hirsch, a CBC (kanadai televizió) művészeti vezetője - jegyezte meg viccelődve, de találóan egyszer, hogy a színészekkel csak úgy lenne igazán jó dolgozni, hogy a forgatás előtt ötven hordó sört gurítanának föl a pincéből. Magyarán, úgy fáradjanak el, hogy ne maradjon erejük "színészkedni", mire elindul a forgatás. Ebben én teljesen igazat adtam neki. (nevet)

hvg.hu: A Szerelem forgatása sem volt zökkenőmentes, volt feszültség Darvas Lili és Törőcsik Mari között. Hogy kezelte az ilyen nagy fomátumú színészeket a forgatás alatt?

M.K.: A konfliktusok, feszültségek kezelése mindig az adott naptól függött. Darvas Iván például ha jó formában volt, akkor minden rendben ment. De mindenkivel más volt a metódus. Psota Irén például sokszor mondta, "jaj, nem érzem ezt a jelenetet". Vele ezért többször át kellett venni bizonyos dolgokat. A lényeg mindenkinél ugyanaz volt: biztos talaj kellett nekik. A színházban nagyobb biztonságban érezték magukat, hiszen ott a többhetes próbafolyamat alatt kitapogathatták a szerep biztos pontjait, a fogódzkodókat. A filmforgatás nem így működik.

Az is rendkívül fontos, hogy a színész bízzon a filmben. Ha kényelmetlenül érzi magát, ha azt gondolja, nem neki való a szerep, akkor az kiül az arcára. Rengeteg álteória van erre, de nincs biztos recept. A filmben a legfontosabb munka a színészek vezetése.

De minden rendezőnek megvan a maga módszere. Beszélgettem például Erland Josephsonnal is, ő mesélte, hogy vele Ingmar Bergman úgy dolgozott, hogy karon fogta, bevitte a díszletbe, szépen leültette, és onnantól kezdve már csak a szöveget kellett mondania, mert Bergman pontosan tudta, hova teszi le a kamerát.

hvg.hu: Annak idején ön is aktívan részt vett a rendszerváltásban. Egy ideje azonban erősen visszavonult a közélettől. Csalódott?

M.K.: Úgy gondolom, hogy az igazán nagy baj a rendszerváltással az, hogy mint ajándék hullott az ölünkbe és ezzel nem tudtunk mit kezdeni. A cseheknél például szerencsésebb volt az átmenet, mert náluk azelőtt már volt harmincévnyi demokrácia. Az ő Kádár-rezsimjük ugyan keményebb és szegényebb, de emiatt talán felelősebb gondolkodású is volt.

Sajnos nem mi intéztük el a váltást. Az ország meghatározó rétegének, az értelmiségnek, iparosoknak, kereskedőknek nem volt közös elképzelése arról, mi a teendő, hogyan történik az átmenet, mi is a cél. Később pedig minden párt úgy gondolta, hogy csak az ő útja járható.

Jómagam néhány barátommal, Konrád Györggyel, Magyar Bálinttal, de elsősorban Vásárhelyi Miklóssal, mint a legtapasztaltabb közéleti emberrel, gyakran és szívesen cseréltünk eszmét. Ezen kívül néhány jelentős filmes barátommal létrehoztunk egy bejegyzett rendezői asztaltársaságot, amely egy jól átgondolt, talán túl aprólékos elképzelést rögzített papíron az általunk ideálisnak vélt filmgyártás működéséről. Minden egyes kulturális miniszternek benyújtottuk a tervünket. De mindig csak fejvakarás volt a válasz.

Megjegyzendő, hogy a környező, volt szocialista országokban - a lengyeleknél, a románoknál, a cseheknél - a közönség jóban van saját országának filmgyártásával. Nálunk is ideje lenne ezt az érzést felmelegíteni. Tálentum van elég hozzá. Már csak a válogatottat kell összeállítani. Talán egy edző hiányzik? Aki tudja, hogy a labda a világon mindenütt kerek.