Hans Zimmer egyértelműen a mainstreambe leginkább beépült filmzeneszerzők közé tartozik, nála talán csak Ennio Morricone vagy John Williams nevét ismerik többen. De amíg az utóbbiak – ahogy a Thomas Newman-, Alexandre Desplat-, Michael Giacchino-féle többi nagyágyú is – tipikus, frakkban díszelgő karmesterek is egyben (persze mindenki a maga zseniálisan egyedi stílusában), addig Zimmer olyan, mint egy szokatlanul népes zenekarral megtámogatott frontember.

Nemhiába mutatta be többször is budapesti koncertje alatt zenésztársait, akik közül néhánnyal már tizenéves kora óta együtt zenél – igaz, korábban még rockban meg újhullámban utaztak. És hiába néz ki úgy néha az 58 éves német komponista, mint egy komornyikot tartó arisztokrata, aki eltartott kisujjal kortyolgatja a pezsgőt a kastélyában két zongoralecke között, valójában tényleg nem nehéz elképzelni, hogy ő az, aki a turnébuszban időnként átkapcsol Bachról Rammsteinre.

A Budapest Sportarénában tartott szerdai koncertjén kiderült, hogy ezek nem csak külsőségek: a színpadon huszonévesek lelkesedésével és lendületével fel-alá rohangáló, a hangszereket szinte észrevétlenül váltogató zeneszerző igazi frontemberként viselkedett, és ha kellett, szaggatós riffeket csikart ki a gitárosaiból, de az átszellemült kórusokat is nagy szívvel kísérte.

MTI / Marjai János

És ez a jól felépített műfaji változatosság adta meg az igazi show-jellegét a budapesti koncertnek – a várt gigalátvány ugyanis elmaradt.

A struktúrában volt fantázia: az első, három filmből válogató medley elején még csak a nagyon alapvető zenészek léptek színpadra: a játékos dallamokat (Miss Daisy sofőrje, Sherlock Holmes, Madagaszkár) Zimmer zongorája mellett egy maroknyi vonós, néhány gitáros, egy oboista és egy tangóharmonikás keltette életre, a végére azonban fellebbent a függöny a szimfonikus zenekarról – amely egyébként a Magyar Virtuózok zenekar volt. Az utolsó esély és az Angyalok és démonok már a szintén magyar Cinema Studio Choir kórusát is felfedte.

Kár, hogy nagyjából ezen a ponton jutott eszembe a válasz arra a kérdésre, ami már valószínűleg évek óta passzívan babrálja a gondolataimat: kire hasonlít nagyon Hans Zimmer? A feleszmélés, miszerint Balázs Fecóra, sajnos hangos nevetésben csapódott le, és tekintve, hogy az aréna túloldalán érthetetlenül halk volt a koncert, szinte szúrta a hátamat a körülöttem ülők gyilkos tekintete. A helyzeten nem segített, hogy az egyik szám közben a Kirk Hammett-frizurás gitáros rázendített egy olyan sikítós szólóra (itt 3:15 körül), amilyet legutóbb tényleg valami Korál-lemezen hallhattam.

De azért tudtam csak ilyeneken elmélkedni, mert az nem elég, hogy a hangerővel voltak problémák, de az egyébként tényleg szuper, bár félően epileptikus fényjátékok mellett szinte semmilyen vizuális kapaszkodója nem volt a távolabb ülőknek. Normális kivetítő egyáltalán nem volt, a színpad két oldalán elhelyezett mini-képernyőt is csak akkor kapcsolták be, amikor Zimmer egy-egy blokk közt monológokba kezdett – micsoda látványosság! Azt sem nagyon tudtam hová tenni, hogy a zenekar mögötti óriáskivetítő a koncert kétharmadánál kezdett el mutatni egy kis vizuált, ami egyébként hatalmasat dobott az élményen.

MTI / Marjai János

A még csökkentett hangszinten is libabőrözős témák mellett – amiből amúgy akadt jó néhány: a végére hagyott Nolan-blokk (A sötét lovag, Csillagok között, Eredet) óriási finálé volt – egyébként a kisfiús szétszórtságával is nagyon megnyerő Zimmer sztorijaiért is megérte kilátogatni a koncertre.

A Scott-testvérekkel gyakran együtt dolgozó zeneszerző méltó módon emlékezett meg Tony Scottról, de érdekes volt a Gladiátorral kapcsolatos sztorija is. Ridley korán reggel hívta fel őt azzal, hogy szeretne egy gladiátoros filmet csinálni, ami egy jó órás, izgatott telefonbeszélgetésbe torkollott, amikor pedig belépett a szobába Hans felesége, csak annyitt mondott a később Oscar-díjasnak bizonyuló ötletre: "Ó, ti fiúk".

A Hans Zimmer-turnéra kölcsönadott Incubus-gitáros Mike Einziger a szintén fellépő hegedűs, Ann Marie Calhounnal közösen adott elő egy bluegrass-szólót, a zeneszerző felkérésére – a két zenész ugyanis nemrég jegyezte el egymást. Ezt a programba sehogy sem illeszkedő örömzenét pedig az egész aréna vastapssal díjazta.

De a legmegindítóbb monológ a szintén nem filmzenének szánt mű, az Aurora előtt-közben hangzott el: Zimmer elmesélte, ahogy röviddel azelőtt, hogy Christopher Nolannel befejezék A sötét lovag munkálatait, és megtudták, hogy a Jokert játszó Heath Ledger meghalt, azt gondolta, ennél nem lehet lejjebb. Néhány héttel később aztán a film londoni premierjére készült, amikor az egyik sajtóeseményen egy újságíró megkérdezte, mit gondol az aurorai lövöldözésről. Nem tudta miről van szó. De mindebből erőt merített, és megszületett ez a mű, ami azoknak szól, akik emberek tudnak maradni ebben az emberietlen világban.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!