A cenzúra egészen 1989-ig minden olyan alkotást ellehetetlenített, amely közvetlenül az 1956-os forradalommal kívánt foglalkozni, ezért a magyar rendezők csak finoman emelték be az eseményeket filmjeikbe – ki-ki tehetségének megfelelően. Emiatt általában a forradalom, és az azt követő időszak az egyénre gyakorolt hatását fejtegették, míg a lövöldözések és a politika a hátteret szolgáltatta.

Logikusan következhetett volna egy nagy '56-os filmáradat a rendszerváltás környékén, de egy-két műtől eltekintve nem hozta meg az újonnan jött szabadság a szakmabeliek kedvét '56-hoz. Egészen az ötvenéves évfordulóig kellett várni, hogy állami segítséggel többen is megénekeljék október 23-át, de a nagy áttörés – pár dokumentumfilmet leszámítva – ismét elmaradt. Volt helyette műhollywoodi nyállal átitatott Szabadság, szerelem, drága unalomba fulladó Mansfeld vagy kicsit korábban egy súlyos mellényúlás Mészáros Mártától, A temetetlen halott című Nagy Imre-film.

Az alábbi filmek kisebb-nagyobb arányban, kisebb-nagyobb nyíltsággal mesélnek '56-ról, de ugyanolyan magas színvonalon.

Megáll az idő (1982)

Ha létezik Magyarországon kultfilm, akkor a Megáll az idő az. Talán törvényszerű is volt, hogy az ’56-ról és a kádárizmusról szóló legjobb filmet a nyolcvanas évek pesti undergroundja csinálja meg – legalábbis Pauer Henrik (Gábor) és Sőth Sándor (Pierre) révén. Persze a maga módján minden résztvevő lázadott egy kicsit: Gothár Péter 34 évesen forgatta a filmet, a tévés stigmát örökre maga mögött hagyva, Koltai Lajos operatőr a zöldes-kékes, homályos tereivel valami egészen újat alkotott képileg, az író Bereményi Gézától pedig hát sosem állt messze a rendszerkritika.

A kritizálandó rendszer pedig minden gimnazista szitokszava, a konszolidáció – a beletörődés, az „ez van” időszaka, amikor bármi rossz történhetett az emberrel, mindegy, mert „fő, hogy élünk”. Az emigrált Köves, a hátrahagyott gimis fiúk, Gábor és Dini, a cool lázadó Pierre, a frissen szabadult, taktikázó Bodor, a reformista Malacpofa vagy a rendpárti igazgató, Rajnák olyan karakterek, akikben benne van minden, amit a korról tudni érdemes.

Az sem véletlen, hogy a film 1967. december 31-én ér véget. ’56 még csak-csak elment, de ’68 azért mégsem szerepelhetett benne.

Szerencsés Dániel (1983)

A „menni vagy maradni” típusú filmek legjobbja, ezáltal a mai napig érvényes. 1956 decemberében járunk, amikor két fiú, a 16 éves Szerencsés Dániel (Rudolf Péter) és Angeli Gyuri (Zsótér Sándor) úgy döntenek, Nyugat felé veszik az irányt. Dániel az Amerikába készülő szerelme után siet, Gyurinak pedig menekülnie kell. A magyar filmtörténet legemlékezetesebb vonatútja is megesik.

„Emlékszik, mint mondott '49-ben, amikor a pártja kidobott az üzletemből meztelen seggel?” – a határszéli szállodába érve aztán már ilyen beszélgetésekkel szembesülnek. Arra várnak, hogy megérkezzenek a teherautók, amelyek majd Ausztriába viszik őket, de a várakozás örökkévalónak tűnik. Dánielnek így hamar elege lesz a lány szüleiből (Garas Dezső és Törőcsik Mari), Angelinek pedig a Rákosiék által börtönbe vágott exávós apja (Bodrogi Gyula) makacsságából, és minden addiginál komolyabban merül fel a kérdés: menni vagy maradni?

Szamárköhögés (1987)

Gárdos Péter filmje már közvetlenül az októberi események idejére vitte vissza a közönséget – igaz, ekkor még csak háttérként jelenhetett meg az éppen dúló forradalom. Ennek megfelelően szinte az egész film négy fal között játszódik: a gyerekek örülnek, hogy nem kell iskolába menni, apa egy munkahelyi incidens után tér haza, de közben anya el akarja hagyni a családot. A mama kenyerét pedig golyók lyukasztották át.

Talán a Szamárköhögés mutatja meg legjobban, hogy '56 ugyan egy társadalmat megváltoztató történelmi esemény volt, de azt személyes szinten is meg kellett élni. Szerencsére Gárdos rendelkezésére állt a tökéletes színészgárda: többek közt Garas Dezső, Törőcsik Mari, Hernádi Judit, Eperjes Károly, Reviczky Gábor vagy Rudolf Péter.

És amit a szintén hibátlan gyerekszínészekkel együtt két percben összehoznak az amerikai rokonok hallatára („Gizi néni, mondd, hogy harminchárom”), az egyszerűen a világ legjobb telefonálós jelenete.

Eldorádó (1988)

Bereményi Géza rengeteg mindenről emlékezetes marad majd a távoli jövőben is, de talán legkevésbé a rendezései lesznek fontos állomások. Azért a korai Eperjes-trilógiája (A tanítványok, Eldorádó, A turné) még mindig üt. Közülük is az Eldorádó emelkedik ki leginkább, mint Filmszemle-fődíjas, rendezői Európa Filmdíjas alkotás. Ebben nagyapjának állított emléket, aki Monori Sándor főhőshöz (Eperjes) hasonlóan a piac királya volt, aki a három felvonásra osztott film első harmadában, 1945-ben még simán tartja magát alapelvéhez: akinek aranya van, bármit elérhet – ha kell, azt is, hogy lánya férje örökre eltűnjön.

Aztán jön 1950, Rákosiék. A piac haldoklik, Monori valósága kezd darabokra hullani – diftériás unokáját menthetetlennek gondolják, az orvosok is elhajtják, mire Sanyi bácsi elővesz egy rúd aranyat, és azt mondja: „Ez az, ami ember és ember között különbséget tesz”. És végül ’56. Kit érdekel már ekkor az arany, amikor vért ontanak az utcán? Monori is beteg lesz, és unokáját kéri meg, szerezzen neki orvost. De a gyerek – az új generáció – már nem ért az aranyhoz, eltűntek a régi értékek, hiszen a csapos is megmondta, itt már csak a kapcsolatok számítanak. Azt meg nem lehet csak úgy megvenni.

Bereményi kísérletező jelenetei, lepusztult Budapest-képe és az Eszenyi Enikőt, Pogány Juditot és Andorai Pétert is magába foglaló színészgárda miatt is kihagyhatatlan az Eldorádó, ami nemcsak a rendszerváltás környékén született, de az általános rendszer- és értékváltásról is szól.

Napló apámnak, anyámnak (1990)

Amilyen kudarcot vallott később Nagy Imre filmhőssé emelésével, olyan sikert ért el korábban Mészáros Márta a Napló-filmjeivel. És hiába kapott a 'gyermekeimnek díjat Cannes-ban, a 'szerelmeimnek pedig Berlinben, talán a rendszerváltás utáni első filmje a trilógia legemlékezetesebb darabja. A megváltozott közhangulat megengedte, hogy egy korábban sosem látott szemszögből néz '56-ra.

A Sztálin-szobrot ledöntik, szól a himnusz, Juli pedig november 4-én hazatér Moszkvából a szovjet csapatokkal együtt, amíg János már javában részt vesz az ellenforradalomnak bélyegzett eseményekben. A lány nem akar hinni a moszkvai propagandának, így egy fényképezőgéppel a nyakában érkezik, hogy az ismerősök, a rokonok segítségével összerakja magának, mi is zajlik Budapesten.

Bár Jánossal Ausztriába emigrálnak, hamar hazatérnek, hiszen úgy tűnik, nem eshet bántódásuk. Aztán 1957-ben beindul a kádári megtorlás.

Kolorádó Kid (2010)

Amikor Vágvölgyi B. András nem Magyar Narancsot alapít, Nagy Imre-újratemetést sajtófőnököl, könyvet ír, politizál vagy épp a köztársasági elnökkel pereskedik, akkor filmet rendez. Igaz, eddig csak egyszer jött össze neki a mozi, akkor viszont beletrafált: Eörsi István börtönélményeire és az Eörsi László által felkutatott vamzerjelentésekre alapozva megírta és megrendezte a kétezres évek dömpingjének talán legjobb ötvenhatos filmjét.

A Kolorádó Kid egy olyan srácról (Nagy Zsolt) szól, akinek esze ágában sem volt belekeveredni a forradalomba, de a csajok és a balhé kedvéért mégis megtette. A noiros keretbe ágyazott történet nem elsősorban a forradalomról, inkább a közvetlen korszellemről, az árulás általánosságáról, az elvágyódásról és egyben a hazáról, mint olyanról szól. A látvány, a szleng telitalálat, a flashbackecktől nyüzsgő sztori viszont kicsit sűrű, de legalábbis nem olyan catchy, mint amit Tarantino és Hunter S. Thompson magyar képviselőjétől várnánk.

Ettől függetlenül még mindig egy nagy hozzáértéssel, ambícióval összerakott, élvezhető mozi, amit a már-már jancsói kameók (drMáriás, Bakács, Menyhárt, Csihar, hogy az egészen belterjeseket ne is említsük) is csak még izgalmasabbá tesznek.

A berni követ (2014)

A tévéfilmek aranykorán már rég túlvagyunk, de napjaink magyar sztár-forgatókönyvírójának, Köbli Norbertnek (A vizsga, Szabadság - Különjárat, Félvilág) hála, újra kezd presztízzsel megtelni ez a kifejezés. Ő írta ezt a szintén kisképernyőre készült filmet is, amely egy kevésbé ismert, de megtörtént túszdrámát dolgozott fel, fikciós elemekkel. 1958 augusztusában, Nagy Imréék kivégzése után két hónappal járunk, amikor két fiatal magyar emigráns (Szabó Kimmel Tamás, Kádas József) megtámadja a berni magyar nagykövetséget.

Arra próbálják kényszeríteni Koroknai Mihály nagykövetet (Kulka János), hogy adja át nekik a követségi üzenetek titkosításához használt kódkönyvet, hogy azt beolvashassák élő adásban, a Szabad Európa Rádióban. És közben persze felhívni a nemzetközi sajtó figyelmét a Magyarországon zajló eseményekre. Közben az épületen kívül ÁVH-sok és svájci rendőrök várják, mi lesz a megkötözött követ sorsa.

Szász Attila fojtogató kamarathrillere pontos képet ad az ötvenes évek kaotikus bizonytalanságáról, és a nyolcvanas évekbeli '56-os filmek személyi drámáihoz képest egy kifejezett zsáner nyelvén mesél a korhangulatról.