„Ez az egyetlen jelenet, amiről nem tudom elképzelni, hogy valaha túl tudnám szárnyalni” – ezt Quentin Tarantino mondta A Jó, a Rossz és a Csúf fináléjáról. De nemcsak az excentrikus rendező önfényezéséről szólt ez a beszélgetés Charlie Rose műsorában: Tarantino épp arról beszélt, hogy a mozi igazi erejét az adja, hogy szinte az összes művészeti ág összefogásából született meg – a képek, a zene és a hangok összeérése jelenti azt a varázst, amit csak a mozi adhat meg. Napjaink legkultikusabb rendezője és minden bizonnyal egyik legnagyobb filmismerője pedig Sergio Leone ötvenéves klasszikusát tartja erre a legjobb példának – és mellesleg a kedvenc filmjének.

A filmtörténet egyik legikonikusabb trilógiáját képző Dollár-mozik (Egy maréknyi dollárért; Pár dollárral többért; A Jó, a Rossz és a Csúf) persze Clint Eastwood főszerepein kívül nem kapcsolódnak túl szorosan egymáshoz – olyannyira nem, hogy Lee Van Cleef két különböző karaktert játszik ezekben a filmekben. Cseh Tamás hőse még viccelődött is a castinggal: „Csak azért akartak visszahozni, mert elfelejtettek kinyírni az előző filmben”.

A trilógia befejező alkotása ráadásul az első két film előtt játszódik, a polgárháború idején, a sztori első vázlata ugyanis ennyiből állt: „egy film három gazfickóról, akik valamilyen kincset keresnek az amerikai polgárháború alatt”. Leonénak tetszett az ötlet, nagy történelemkedvelőként ugyanis mindig szeretett volna filmet készíteni a háború abszurditásáról, amelyben végre nem csak a vesztes fél gaztetteit mutatják be, hiszen egyik háború győztesei sem voltak szentek. Egyvalaki azonban próbálta lebeszélni a háborús körítésről Leonét: Orson Welles arra figyelmeztette, hogy a polgárháborús filmek mindig megbuknak a jegypénztáraknál. A Jó, a Rossz és a Csúf 1,2 millió dollárból végül több mint 25 milliót csinált.

De ahogy a rendező előző filmjei, úgy ez a mestermű is közel állt ahhoz, hogy el se készüljön. A Szőke szerepét játszó Clint Eastwoodot például csak azért sikerült rávenni, hogy egy harmadik filmet is vállaljon, mert közben véget ért Amerikában a nagy sikerű western-sorozata, a Rawhide, és más filmes ajánlatott nem kapott. Angyalszem ugyan végül Lee Van Cleef lett (a karakter nevét Eastwood találta ki a forgatáson, Van Cleef ábrázata után, a forgatókönyvben még Banjo néven szerepelt), pedig Leone már ekkor szeretett volna Charles Bronsonnal dolgozni – neki viszont már szerződése volt A piszkos tizenkettőre. Eli Wallach A vadnyugat hőskorában nyújtott alakítása és komikusi érzéke miatt kapta meg Tuco szerepét (akinek még a Szőkénél is több játékideje jutott) – azét, akivel Leone saját elmondása szerint a legjobban szimpatizál.

Eli Wallach és Clint Eastwood a filmben

Mokép

Lehetett is szimpatizálni vele – Eli Wallach konkrétan háromszor került életveszélybe a forgatás során. A híres vonatjelenet mellett (ahol, ha pár centivel felemeli a fejét, akkor el is vesztette volna azt) már az egyik első snitt felvételekor elkapta a halálfélelem, amikor ugyanis Szőke átlövi a Tuco nyakára erősített kötelet, Tuco lova úgy megijedt, hogy majdnem egy mérföldön keresztül vadul vágtázott, a hátrakötözött kezű Wallach-kal a hátán, aki így csak térdei szorításával bízhatott abban, hogy épségben megússza. Harmadjára pedig kis híján megmérgezte magát – egy olyan üveget húzott meg ugyanis, amelynek címkéje hiába utalt citromos üdítőitalra, valójában az a sav volt beletöltve, ami az aranyzsákok gyengítésére szolgált, hogy amikor ásóval csapkodják őket, könnyebben szétszakadjanak.

A forgatás egyébként 1966 májusában kezdődött, a legendás római Cinecittà stúdióban, de a jelenetek nagy részét a jól bejáratott spanyol helyszíneken, főként a Tabernas-sivatagban vették fel. Az előző filmekhez képest azonban már grandiózusabb díszletekre volt szükség: egy hatalmas büntetőtábor, egy felrobbantható híd, egy ágyútámadás alatt álló város és egy polgárháborús csatamező – és igen, még az a bizonyos temető is csak egy rendkívül pontos díszletmunka eredménye, akármilyen valódinak is tűnik. De a hídrobbantás sem sikerült úgy, ahogy tervezték: kétszer kellett felvenni, mert elsőre mindhárom, a jelenetet rögzítő kamera is felrobbant a híddal együtt.

Amerikai cowboys menni Európa - túlélni

E-cigiző műcowboyok, kamu akasztottak okostelefonokkal, Morricone orrvérzésig - megnéztük, mit kínál ma a hely, amely egykor megmentette a világnak a westernfilmeket. A helyszín Andalúzia, Európa egyetlen sivatagja, a Tabernas, ahol még ma is áll a Sergio Leone által építtetett díszletvárosok egy része.

És vissza kell térnünk Tarantinóhoz, ahhoz, amit a képek, a zene és a hangok összeéréséről mondott: tényleg addig sosem (és azóta is kevésszer ilyen sikeresen) látott alkotói mestermunkák eredménye. Leone ezúttal Pier Paolo Pasolini állandó operatőrét, Tonino Delli Collit kérte fel a látványvilág megtervezésére: a finálénál például azt kérte tőle a rendező, hogy a hipnotikus, forgó totálokat vegyítse a fájdalmasan szuperközeli arcképekkel, hogy egyfajta vizuális balett hatást váltson ki a nézőkből. Ennek a képi kettősségnek a megértéséhez egészen a film első másodperceiig kell merészkednünk:

A specifikus utasításokkal egyébként sem fukarkodott Leone, Ennio Morriconétól például azt kérte, hogy olyan zenét kreáljon a végső leszámoláshoz, ami olyan, „mintha halottak nevetnének fel a koporsójukból”. Persze Morriconét nem kellett félteni, magától is kitalált olyanokat, mint hogy jódlizással utánozzák a prérifarkasok hangját. Így született a még ma is rengeteget fütyült főcímzene, amely egyúttal a három főszereplő témája is – a különbség csak annyi, hogy Szőke megjelenésénél fuvola, Angyalszemnél a furulyához hasonlító okarina, Tucónál pedig emberi hang szólaltatja meg azt a két-három hangot. A soundtrack annyira beépült a popkultúrába, hogy a Metallica-koncertektől a Gorillaz-dalokig bárhonnan visszaköszönhet egy-egy eleme.

A Jó, a Rossz és a Csúffal Leone végleg le akart számolni a vadnyugat nosztalgikus-romantikus képével, bemutatva a kor jellegzetes alakjainak (cowboyok, banditák, polgárháborús katonák) visszásságait, antihősökké változtatva a korábban menőnek számító karaktereket – ezzel minden addiginál nagyobb idézőjelbe tette magát a westernt.

Hogy milyen hatással volt ez a sokáig lenézett műfajban készült film a mozi következő évtizedeire, arról hosszasan lehetne értekezni – a legnagyobb eredménye talán az, hogy a spagettiwestern csúcsaként elkezdte azt a folyamatot, ami 1992-ben, Clint Eastwood Nincs bocsánatával ért révbe teljesen: az egykor a hősiesség netovábbjaként értelmezett western műfajának revízióját.

De persze számtalan főhajtás született Szőke és a többiek sztorijára az elmúlt évtizedekben: Quentin Tarantino gyakorlatilag minden filmjében utalt a filmre (erről itt található kimerítő lista), a Tarantino által is sokra tartott koreai kultrendező, Kim Jee-woon 2008-ban A jó, a rossz és a furcsa címmel helyezte a Távol-Keletre a sztorit, a szintén nagy Leone-rajongó Stephen King pedig A Setét torony című eposzi regénysorozatának főhősét, Rolandot mintázta Eastwood névtelen figurájáról – utóbbiból épp most készült film, amelyben Idris Elba játssza majd a karaktert, Matthew McConaughey gonosza ellenében.

Bár Sergio Leone három klasszikus westernnel a háta mögött úgy érezte, mindent elmondott a korról, és végzett a zsánerrel, szerelemprojektje, a Volt egyszer egy Amerika előtt még csak rávette őt a Paramount, hogy merüljön el a vadnyugatban, és ehhez csak egy nevet kellett kiejteniük: Henry Fonda. A többi már filmtörténelem.

Rég láthattuk így Charles Bronson vadnyugati bosszúját

A Volt egyszer egy Vadnyugat majdnem három órás, a Sergio Leone és Ennio Morricone által teremtett atmoszféra azonban annyira beszippantja a nézőt, hogy eszünkbe sem jut az órára nézni közben. Pedig a rendező A Jó, a Rossz és a Csúf után vissza akart vonulni a westerntől, és csak Henry Fonda miatt egyezett bele, hogy elkészíti az utolsó nagy spagettiwesternt, ami a filmtörténet egyik legelismertebb darabjává nőtte ki magát.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!