Rothadó testek, penészes pavilon, belülről elázott ház, újragyártott utópiák – az 57. velencei képzőművészeti biennálén felvázolt posztapokaliptikus vízió a komor jövőkép ellenére ad némi reményt.
A humanizmust veszélybe sodró, konfliktusokkal teli világban a művészet az ember legértékesebb része. A gondolkodás, az önkifejezés ideális helye, az élet igenlése még akkor is, ha időnként felsejlik mögötte a kétség – így lehet összegezni a múlt héten nyílt, és november végéig nyitva tartó 57. velencei képzőművészeti biennálé főkurátorának, Christine Macelnek, a párizsi Pompidou Központ munkatársának programadó szavait. A zömében az egykori hajóépítő műhelyben, az Arsenaléban helyet kapott, kilenc egységre – például Föld, örömök és félelmek, hagyományok, sámánok, érzelmek, érzékek – tagolt, a kurátor által összeállított központi kiállítás és a Velence legnagyobb parkjában, a Giardiniben felállított nemzeti pavilonok tárlatai is részben ezt tükrözték vissza. Hol némi hitetlenkedéssel, iróniával vagy melankóliával, de néha kifejezett optimizmussal fejezte ki több száz projekt, hogy a múltbéli és jelenkori katasztrófák ellenére van élet és létezik művészet. Legalábbis még ebben a pillanatban.
Fóliasátorra emlékeztető kriptában rothadó, penészedő, szivacsos és szagló testek között vezet az út a Varázslatos világ címet viselő, az Arsenale XVI. századi komor, bazilikaszerű terében elhelyezett olasz pavilonban. A Roberto Cuoghi alkotta, Krisztus imitációja című kiállításon a keresztfáról leemelt Krisztus-alakokat helyben készítik, hogy aztán a látogatók szeme láttára végbemenő felbomlásuk után, méregdrága hevítő- és fagyasztógépek segítségével ismét fehér porrá váljanak. Megrendítő erejű az élet és a halál kérdéseit taglaló installáció, akár vallásos, akár profán értelmezését keressük, de akkor is, ha csupán a műalkotások születését és sorsát látjuk bele.
A grúz pavilon művésze, a Berlinben élő Vajiko Chachkhiani egy bányászvárosban talált elhagyatott, hagyományos faházat hozott Velencébe, amelyben láthatatlan forrásból folyamatosan eső esik. A művész szerint a vigasztalanul hulló csapadék úgy változtatja meg az épületet, benne egykori, ismeretlen tulajdonosának személyes tárgyaival, mint a történelmi traumák az embert: lassan, belülről szétroncsolja.
Az izraeli pavilon azt az érzetet kelti, mintha évek vagy évtizedek óta elhagyott épületbe léptünk volna be. A falakon szintén penészvirágok nyílnak, mint az olasz pavilon korpuszain, itt azonban a változatlanságot, az elhagyottságot, a megállított időt szimbolizálják. Az emeleten egy rakéta hajtóműve által keltett robbanás tünékeny fekete felhőjét alkotta meg vattából a hivatalos izraeli politikát gyakorta bíráló művész, Gal Weinstein. A projekt a modern Izrael metaforájaként is értelmezhető, amelyben a fantasztikus teljesítmények mellett állandóan jelen van a pusztulás is.
Szintén a változás kérdéseit feszegeti a sötét útvesztővé alakított görög pavilon. Itt egy, a hetvenes évekbe helyezett tudományos kísérletről szóló áldokumentumfilmből és Aiszkhülosz Oltalomkeresők című drámájának parafrázisából a menedékkérő idegenek megmentésének erkölcsi parancsa és a helyiek biztonsága közötti dilemma bontakozik ki. Egyértelműbb az utalás a menekültválságra Olafur Eliasson dán művész munkájában, aki a központi kiállítás egyik műalkotásaként olyan közösségi teret hozott létre, ahol menekültek készítenek egyszerű, zöld fényű lámpákat, csupa újrahasznosított anyagból. Le lehet ülni közéjük, beszélgetni velük, akár be is lehet kapcsolódni a munkájukba.
Erős pozitív utópiát fogalmaz meg a tuniszi nemzeti pavilon, ahol műalkotások helyett egy fiktív útlevél-kiállító hivatalt hoztak létre, mosolygós, formaruhába öltöztetett munkatársakkal. Ha a segítségükkel bárki kitölt egy útlevélkérő lapot, némi sorban állás, kérdezősködés után ott helyben levett ujjlenyomatával hitelesített, a világ minden pontjára érvényes türkizkék színű paszportot kaphat – elveszíti viszont az állampolgárságát, migráns státusba kerül.
Anne Imhof német művész Arany Oroszlánt nyert installációja a szó szoros értelmében bizonytalan terepre viszi azokat a kitartó nézőket, akik kivárják a német pavilon előtt kígyózó sort. Totális színházba csöppen az üvegpadlón tétován lépkedő látogató, mert alatta, fölötte és vele szemben is zavarba ejtő performance zajlik. A japán pavilon aljába fúrt lyuk előtt is nagy a sor, ám nem tudják még a látogatók, hogy ha bedugják a fejüket, maguk is kiállítási tárggyá válnak.
Az egyén és a hatalom kapcsolatát boncolgatja az orosz pavilon, ahol a cári sas az amerikai pop-art-művész, Keith Haring alakjaira hasonlító figurákon tapos. A földszinten falak mögé zárt emberek után lehet kutakodni, és az okostelefonra letöltött applikáció segítségével a hőkameraképekhez hasonlító alakok tűnnek fel a képernyőn.
A magyar pavilon kiállítása is utópiák devalválódásáról szól. Az épület kapujában Várnai Gyula békegalambot ábrázoló, Peace on Earth! feliratú – ez egyben a mű és a kiállítás címe is – neoninstallációja áll. Eredeti változata 1958-ban került fel Dunaújváros legmagasabb épületére. A művész ezt a gyerekkorából ismert installációt alkotta újra, kisebb méretben és angol felirattal. Az eredeti nem öncélú rombolás vagy a múlt tagadása miatt pusztult el, hanem – mint Várnai elmondta – a viharok időről időre megtépázták a feliratot, amit fél- vagy egyévente javítani, sőt újraalkotni kellett, ebből lett elege egy idő után a városnak. Az új alkotás arra kérdez rá, hogy mire valók az utópiák. Mi történik velük, ha időközben gyökeresen megváltozik a világ, véget ér a hidegháború, de jönnek helyette új konfliktusok, és az üzenet – bár eredetileg egy háborúra készülő, őrült módon fegyverkező hatalom propagandaanyaga volt – mégis érvényes? Tagadhatatlanul optimizmust sugároz a falra helyezett mintegy nyolcezer korabeli jelvény, kitűző szivárványformája.
Várnai némi nosztalgiával idézi fel gyermekkora emlékeit, így a dunaújvárosi óriáskereket, amely egyszerre jelentette számára sci-fi filmek űrvárosainak forgó házait, de a 12 osztatú kerék a kiszámíthatatlan jövőt hozó időt is, ezért alkotta újra egyik gondoláját 5 perc címmel. A biennálé főkurátori kiállításán szereplő magyar művész, Csörgő Attila Clockwork című munkája is az idő tárgyiasítását kísérli meg. Szinte példátlan módon még két magyar művész is szerepel a nagy presztízsű központi kiállításon. Az 1980-ban elhunyt Hajas Tibor Vető Jánossal készített fotótablói egy hatalmas terem felét töltik meg. Nem véletlenül az Örömök és félelmek című szekcióban kaptak helyet, hiszen a bécsi akcionista művészeket imitálva a testtel való játék határait feszegetik.
A művészeti alkotófolyamat is fontos része a biennálén szereplő műveknek. A főkurátori kiállításon külön szekció foglalkozik a színekkel. A leglátványosabb Sheila Hicks amerikai művésznő kék, piros, sárga színű, hatalmas kötött labdákkal egy teljes falat beborító installációja. A veterán német szobrász, Franz Erhard Walther is egy, a művészeti alkotás problémáit felvillantó művéért nyerte el a főkurátori kiállítás legjobbjának járó Arany Oroszlán díjat.
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
15 hónap alatt sajátította el a szakmát.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
A Michelin-csillag után egy újabb elismerést sepert be az Őrségben található Pajta.
2023-ban még 4,1 milliárdot termelt az állami támogatásokkal kitömött lánc.
Gyűlöletkeltésre hivatkoznak.
Új helyzet van.
