szerző:
Kovács Gellért

Most már aztán hivatalosan is finisbe fordult az Oscar-szezon, hiszen kihirdették a jelölteket. Innentől tényleg minden héten bemutatnak a magyar mozik akár több nominált alkotást is. Most épp kettőt. S még egy régen várt, új magyar filmmel is megpróbálkozhatunk!

Szász János: A hentes, a kurva és a félszemű

Vártam nagyon, mert mindig esemény, ha a Woyzeck és a Witman fiúk világhírű rendezőjének új filmje van. Szászról nekem legalábbis ez a két cím ugrik be elsőként – akkortájt kezdtem el artmoziba járni, amikor ezeket a brutális (és brutálisan szép) kosztümös bűnfilmeket bemutatták. Viszont, ha az Ópium – Egy elmebeteg nő naplójára és leginkább A nagy füzetre gondolok, már nem tudok annyira lelkesedni, önismétlésnek éreztem már azokat is – utóbbit a mindig hihetetlenül pontos Molnár Piroska mentette meg attól, hogy reménytelenül kínos legyen.

Szász ismét ugrott az időben. A történet szerint az első világháború utánra, ha a filmográfiáját nézzük, a nyolcvanas évekbe, hisz 1985-ben készített már egy rövidfilmet a Kodelka-gyilkosságról. Most meg egy hosszút. Fekete-fehéret. Inkább önmagáért való feketét.

Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy A hentes, a kurva és a félszemű (eredetileg Sóhajok hídja lett volna a cím, ezt cserélték le erre a westernesre) azért készült el, hogy legyen. A filmkészítés szenvedélye miatt. Mármint, csak ezért. Pedig Szász tényleg nagyon ért ahhoz, hogyan kell a gyilkosságról, az oda vezető útról lélektanilag izgalmas, fojtogató atmoszférájú, patinás mozgóképet készíteni, ám mintha most éppen az nem lett volna kitalálva, valójában mit is akar elmesélni ezzel a végtelenül nyomasztó történettel.

Máthé Tibor monokróm képei gyönyörűek, a színészek hatalmasat vállaltak – leginkább fizikailag, de ebben az esetben ez már önmagában is igazán pokoli kihívás lehetett. Alászállás a hideg-szeles pokolba. Hegedűs D. Géza a hentes, vagyis Kodelka Ferenc, s a szerep kedvéért igencsak meg kellett híznia; Gryllus Dorka a kurva, azaz Mária, s ezzel a karakterrel bizony az jár, amire gondolunk; Nagy Zsolt pedig Léderer Gusztáv, alias a félszemű – olyan frizurával, mozgással és tekintettel, amit nagyon a helyére kell tennie a filmnek, ha nem akar a karakterből viccet csinálni.

Gryllus Dorka és Nagy Zsolt a film egyik jelenetében
©

Szász János nem akart, pedig, s nem győzöm hangsúlyozni, a színészei piszkosul nagyot melóztak, a szokásosnál is jelentősebb bizalom végig ott a szemükben. A rendező tudja, a rendező megoldja. Majd megindokolja. Nem sikerült. Így hát, akiket végül mi a vásznon látunk, s méregetik egymást, majd többször is káromkodva egymásnak esnek, csak három visszataszító, legjobb indulattal is szánalmasnak ábrázolt ember, akikhez nem kerülünk közelebb annál, mint amennyit ez az érzéketlen, nagy gesztusokkal előadott, teljesen feleslegesen gyomorforgató horrorba fulladó, zavaróan teátrális film megenged. S szinte semmit sem enged meg. Így hát nem is érdeklődünk irántuk. Teszünk rájuk. Szabadulnánk tőlük mihamarabb.

A hentes, Kodelka Ferenc azért akarta a nőt, mert egy szomorú barom, a kurva, született Schwartz Mária azért hagyta, hogy ez az egész megtörténjen, hogy végre neki is legyen valami haszna abból, hogy kihasználják, a félszemű meg… Nos, ő egy másik szomorú barom. A vágóhídon. És? Mi ebben az izgalmas? Mi volt ebben Szász Jánosnak fontos? Miért volt ez fontos? Rejtély.

Martin McDonagh: Három óriásplakát Ebbing határában

Azt mindig érzi az ember, amikor egy nagy film kezdődik. Amikor valami olyan mozizás indul, amit nem felejtünk el. Martin McDonagh briliánsan megírt, megrendezett és eljátszott, szívszorító és szellemes, véres, s minden (ál)szemétségével együtt is csodálatosan humanista filmje ilyen.

Frances McDormand
©

Sorolhatnám, hogy miért is néztem gyakorlatilag mindvégig tátott szájjal a Három óriásplakátot Ebbing határában-t, de esküszöm, hogy akkor az egészet el kellene mesélnem. Mert a sztori, amelyben egy tinilányát gyászoló anya plakátharcba keveredik a helyi rendőrséggel – úgy, ahogy írom, úgy tessék elhinni – az első pillanattól az utolsóig első osztályú élmény. Frances McDormand sziporkázó természetessége változatlanul zsebre vág (kapjon is Oscart!), Sam Rockwell igazán látványosat játszhat a mama idióta rasszista pici fiaként, és meg is hálálja (tőlem kaphatna ő is, bár Willem Dafoe-nak drukkolok a Floridai álomból), Woody Harrelsonból pedig szintúgy a legszerethetőbbet hozza ki a seriff, aki a sok hülye között próbál okos maradni.

McDonagh nem a két szép szeméért lett az egyik legnépszerűbb kortárs színpadi szerző, s most nagyszerűen használja fel filmesként saját írását – igazából az Erőszakik óta nem érezte ennyire a vásznat. Egyetlen felesleges, még csak közepes jelenettel sem fáraszt minket, Carter Burwell játékosan-öntudatosan vadnyugati zenéjére úgy pörög a cselekmény, hogy egyszerűen nincs időnk azon agyalni, mi lesz a következő fordulat, s ezért is van az, hogy bár elvileg akár kiszámítható is lehetne, mi fog történni, minimum fél perccel hamarabb bedobja a következő meglepetést, s már fordulunk is rá a sokadikra. Csak az ilyen filmekre kéne használni a jelzőt, hogy lebilincselő.

A Három óriásplakát Ebbing határában egyszerre szól a bosszúról, s arról, hogy a legbosszúszomjasabb gyarlóban is maradhat elég emberség ahhoz, hogy észrevegye a másikban a tisztelhető felet. Akiben meg nem lakik ilyen, azt akkor is hajlandó üldözni élete végéig, ha csupán egy fantomot kerget mindhalálig.

Ridley Scott: A világ összes pénze

Mit csináljunk, ilyenek vagyunk. Itt van, hozzánk is megérkezett a film, amiből jóval a forgatás után, igencsak indokoltan kivágta a rendező Kevin Spacey-t, s a vetítés végén csak ott ugrált az a kisördög a vállamon, hogy ezért kár volt, pedig hát nem azért lett ilyen (mutatósan semmilyen) A világ összes pénze, mert nem Spacey, hanem a bravúros beugrást produkáló, egyébként a szerepre eredetileg kiszemelt Christopher Plummer alakítja a mocsok öreg milliárdost. Hanem azért, mert Scottnak a mocsok öreg milliárdosról csak egy emberszabású Dagobert bácsi jutott eszébe, aki komolyzenére és méregdrága festmények között gonoszkodik magában.

Michelle Williams és Ridley Scott a film forgatásán
©

Hogy Spacey-t jelölték-e volna Oscarra, már sose fogjuk megtudni, (túléljük egyébként), s azzal sincs semmi baj, hogy Plummert viszont igen: idén lesz 89 esztendős, s szűk két hét alatt megoldott egy rengeteg, a vártnál legalábbis jóval több jelenetben szereplő karaktert. Bravó! Ridley Scottnak már nem jár ennyi dicséret, jó, ő meg most múlt 80 éves, s az is tudható róla, hogy ő pont az a bizonyos szint feletti rendező, aki a legrosszabb – mondjuk, a legújabb Alien-filmeket készítő – formájában se megy egy bizonyos szint alá: ha ő elmesél egy történetet, az bizony legtöbbször alapjáraton és garantáltan nézhető lesz, de legalább valamennyire élvezhető, megkapjuk a sztárokat, a mattra fényképezett látványvilágot, s jobbik esetben katartikus és szórakoztató, máskor jóval tolakodóbb hatásvadászatot.

Most az utóbbit kapjuk inkább. A világ összes pénze kétségtelenül filmváltozat után kiáltó, valóban megtörtént sztorija Scott kezében közepesen szórakoztató szakmunkává vált. Pedig hát J. Paul Getty unokájának elrablásának krónikája sok rétegből áll, csak hát ezeket a film nem felfesti, hanem odakeni, s a karakterekben rejlő lehetőségek helyett, a hetvenes évekbeli miliő megteremtése mellett, inkább csak azzal az egyetlen, igaz, nehezen támadható tanulsággal foglalkozik, hogy a pénz rossz, csúnya dolgokat tehet a jellemmel, és aki ezt nem veszi észre, na, abból lesz a J. Paul Getty – aki még kedvenc unokáját is hagyná meghalni.

Plummer egyébként vitathatlanul a tőle elvárható szaktudással adja a rajzfilm-fösvényt, s még úgy is öröm nézni, hogy jól tudjuk, sokkal többet tudna ennél – már ha Scott azt várná el tőle. (S gyanítom, Kevin Spacey se árnyalta volna jobban a vén gyanakvót.) Igaz, a többi nagy névnek még ennyi lehetősége se volt kibontani figuráját: Michelle Williams érezhetően visszafogja magát az aggódó, fiáért kétségbeesetten küzdő anya szerepében, Mark Wahlberg megelégszik a homlokráncolással, Romain Duris-t meg félő, hogy senki se figyelmeztette, hogy ne tolja át ripacsba az olasz emberrabló figuráját. Ezért hát áttolja.

Szerencsére hiába mindez a felszínesség, s hiába kapkod a forgatókönyv (ahol meg lelassít, ott feleslegesen teszi), ez még azért mindig egy igazi film, amit igazi rendező készített, aki tisztában van a műfajokkal, s azzal, hogyan használja ezek hatáselemeit, tehát Ridley Scott még változatlanul ott van azok között, akik nyugodtan csináljanak csak filmeket, mert nem járunk rosszul velük. A nagy Getty-történetet meg majd elmeséli jobban Danny Boyle a hamarosan érkező tévésorozatban. Lehet persze, hogy nem lesz sokkal ütősebb az sem. De inkább arra tippelnék, hogy mégis.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Kirúgták a biztonsági őrt, aki megütött egy taxist Ferihegyen

Kirúgták a biztonsági őrt, aki megütött egy taxist Ferihegyen

Az Emmi ígéri: a fogászatok idén is megkapják az ígért támogatást

Az Emmi ígéri: a fogászatok idén is megkapják az ígért támogatást

Szokatlan új fegyverrel, robbanóanyagos lufikkal támadt a Hamász

Szokatlan új fegyverrel, robbanóanyagos lufikkal támadt a Hamász

1920-2020: szólt a rádió, mobiltelefonnak hitték, most meg jönnek az okosabbnál okosabb eszközök

1920-2020: szólt a rádió, mobiltelefonnak hitték, most meg jönnek az okosabbnál okosabb eszközök

A Néppárt újra lecsap a Fideszre, már közeleg a végkifejlet

A Néppárt újra lecsap a Fideszre, már közeleg a végkifejlet

Sokkal több szabadidő-autót ad el a Lamborghini, mint sportkocsit

Sokkal több szabadidő-autót ad el a Lamborghini, mint sportkocsit