Akkor még ugyan a keleti partokhoz volt kikötve kompországunk hajója, de úgy tűnt, a vezetés igyekszik nyugat felé lapátolni. Most viszont úgy tűnik, hogy a nyugati partokhoz vagyunk kikötve, de a kormányzat meg mintha kelet felé lapátolna

– jut eszébe Bródy Jánosnak a harminc éve megrendezett Human Rights Now! elnevezésű koncertről.

És valóban, némi keserű iróniával kijelenthetjük, nem biztos, hogy ma a kormányzat hagyná, hogy egy, az Amnesty International által gründolt koncert összejöjjön Budapesten, hiszen a világ egyik legnagyobb emberi jogi szervezete ellen – ahogyan más hazai szervezetek ellen is – nyílt harcot hirdetett.

Az biztos, hogy az – igaz, már recsegő-ropogó, de még álló – államszocialista rendszerben nem volt mindennapi attrakció az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata kibocsátásának évfordulójára szervezett koncert. A turnéra – amelynek a vasfüggönyön innen csak Budapesten volt állomása – az akkori zenei színtér három szupersztárját, Peter Gabrielt, Stinget és Bruce Springsteent, az új dalszerző-énekes protestdalnokot, Tracy Chapmant, valamint az afrikai könnyűzene csillagát, Youssou N'Dourt rántották össze.

Peter Gabriel, Földes László, Youssou N'Dour, Sting, Tracy Chapman és Bruce Springsteen énekelnek az emberi jogok egyetemes nyilatkozata elfogadása 40. évfordulójára szervezett, öt világrészt átfogó turné harmadik koncertjén

MTI / Kleb Attila

És minden állomáson felléptek „helyi erők” is. Magyarországot a Hobo Blues Band és Bródy János képviselte. Utóbbi lapunknak elmondta, hogy nagyon megtisztelő volt számára a felkérés, amit annak tudott be, hogy az Illés zenekarral már 1971-ben kiadták azt a „fehér lemezt”, amelynek az egyik oldalán az Emberi Jogok Nyilatkozatát dolgozták fel oratórium formában. „Ez a dokumentum számomra a hatvanas évektől egyfajta sorvezető” – hangsúlyozza.

Amikor az öltözőben bemutatták a világsztároknak ezt az Illés-lemezt, el sem tudták képzelni, hogy adhatták azt ki a kommunizmus évei alatt – meséli Bródy, aki nagyon jót beszélgetett Peter Gabriellel arról, hogy

most már talán Magyarországon is jobbra fordulnak a dolgok.

Bruce Sprigsteennel még gitároztak is közösen, de úgy emlékszik, mindenki nagyon kedves és érdeklődő volt.

(Zárójel: ami az említett Illés-lemezt illeti, a „fehér album” úgy jelent meg, hogy azt Bródyék Angela Davis amerikai kommunista polgárjogi harcosnak ajánlották egy a lemezborítóba csúsztatott kis kártyán. A közkeletű magyarázat szerint csak ezzel a kompromisszummal egyezett bele Erdős Péter lemezgyári korifeus abba, hogy az album a boltokba kerülhessen.)

Bródy a Ha én rózsa volnékot énekelte a koncerten.

Egyébként nem ez volt az első ilyen típusú Amnesty-turné. Két évvel korábban, 1986-ban Conspiracy Of Hope (A remény összeesküvése) címmel indult hatállomásos amerikai turnéra a U2, Sting, Bryan Adams, Lou Reed, Peter Gabriel, Joan Baez és a Neville Brothers – a koncertkörút utolsó három fellépésére pedig összeállt a Police is.

Ezt a monstre sorozatot pedig már a 70-es évek második felétől megelőzték amnestys adománygyűjtő események, melyek a Secret Policeman's Ball nevet viselték. Az 1986-os turnét, ahogy aztán a két évvel későbbi Human Rights Now turnét is a neves és legendás amerikai szervező, Bill Graham szervezte az Amnesty International amerikai igazgatójával, Jack Healey-vel. 

A 19 állomásos Human Rights Now! turné – amely szeptember 2-án startolt Londonból, és október 15-én fejeződött be Buenos Airesben – célja nem az adománygyűjtés volt, hanem az, hogy megünnepeljék az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának negyvenedik évfordulóját, egyszersmind világszerte felhívják a figyelmet az emberi jogok fontosságára és az azzal összefüggő kérdésekre, valamint magára az Amnesty Internationalre. Mindez úgy válhatott különösen izgalmassá, hogy a turné ez alkalommal nem korlátozódott az Egyesült Államokra, hanem olyan állomásokat is érintett, mint Zimbabwe, Argentína – vagy Magyarország.

Hogy ez megtörténhessen, nyilvánvalóan nem volt egyszerű és mindennapi dolog. Egyfelől, mert Magyarországon akkor még nem adták egymásnak a kilincset a külföldi sztárok: 1988 előtt persze volt már néhány nagy presztízsű koncert Budapesten (Depeche Mode, Queen, Genesis, Peter Gabriel, Iron Maiden, többek közt), ám azért egy ilyen, gyakorlatilag minifesztiválnak számító rendezvény mégiscsak komoly megoldandó feladatot jelentett.

Másfelől pedig természetesen a dolognak kemény politikai vonatkozásai voltak. A rendszerváltás előtt két évvel azért még nem volt nyilvánvaló, hogy emberi jogi témájú koncertet rendezzenek Magyarországon. Arról első kézből be tudunk számolni, hogy ebben az évben a Magyar Néphadsereg sorállományú katonáinak még a tömegoszlatást kellett gyakorolnia márciusban, és 15-én készültségbe is helyzeték a kiskatonákat.

A magyar szervező, Hegedűs László nemrég a Szeretlekmagyarorszag.hu oldalnak elmondta, a koncertet a magyar ENSZ-társaságon keresztül hozták össze. Budapestre hívták az Amnesty főtitkárát, Ian Martint, aki találkozott többek között Horn Gyula külügyminiszter-helyettessel és Horváth István belügyminiszterrel.

Horváth ígéretet tett Martinnak, hogy a koncert napjára szabadon bocsátják a Magyarországon fogva tartott lelkiismereti katonai szolgálatmegtagadókat. És – meglepő vagy sem – így is lett. 

A koncert megrendezésére végül természetesen áldását kellett, hogy adja az MSZMP Központi Bizottsága is, amelynek részéről a kulturális és ifjúsági ügyekért felelős Berecz János mondott igent. A koncertet amúgy Hegedűs eredetileg Angliában bejegyzett Multimedia Ltd. nevű cége – a későbbi legnagyobb Magyarországi koncertszervező vállalat – bonyolította, amely két évvel korábban, a Queen-koncert után kapott engedélyt, hogy „magyarországi lábat eresszen”. Az engedélyt bizonyos Martonyi János, külkereskedelmi minisztériumi osztályvezető (később két Orbán-kormány külügyminisztere) írta alá.

Ahogy Hegedűs meséli, a koncertre olyan nagy volt az érdeklődés, hogy

személyes felelősséget vállalva kellett úgy döntenie, a megengedett kapacitás fölött töltik meg a Népstadiont, ahová végül 85 ezer néző zsúfolódott be.

Minden tekintetben kegyelmi pillanat volt az este. A nézők csupa csúcsformában lévő előadót láthattak: Peter Gabriel és Sting is remekművekkel érkeztek; előbbi az 1986-ban megjelent So, utóbbi az egy évvel korábban megjelent Nothing Like The Sun anyagával, Tracy Chapman pedig a pár hónapja megjelent hibátlan debütalbuma dalaival. A vokalistájába (későbbi feleségébe), Patti Scialfába fülig szerelmes Bruce Springsteen pedig ugyan nem játszott a nagyszerű 1987-es Tunnel Of Love dalai közül, cserébe viszont feldolgozásokkal megspékelt besztof-programot tolt. Ráadásul a zenészek egymás koncertjeibe is át-átfolytak, és számos duett dobta fel (sőt: feljebb) az estét.

A bejáratoknál az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát osztogatták kis füzet formájában. És bár a szervezők nem járultak hozzá, hogy Cserhalmi György felolvashasson egy az erdélyi falurombolás ellen tiltakozó proklamációt – az Amnesty International stratégiája-politikája szerint a koncertek csak a turné egységes üzenetét kommunikálhatták – egy többméteres Erdély-molinót mégis beengedtek a Népstadionba.

A turnéról egy másfél órás film készült. Itt mutatjuk: