Szabó Ervin egyszerre volt a modern magyar könyvtárügy atyja és a korai magyar munkásmozgalom agya, és az egyik Szabót nem lehet elválasztani a másiktól: ő a tudást nem önmagáért, hanem az osztályharc érdekében kívánta terjeszteni, hogy a munkások öntudatukra ébredve megváltsák magukat (Szabó Ervin könyvtárostársa, Madzsar József ugyanezen okból lett a „butító” alkohol elleni harc, a magyarországi antialkoholista mozgalom vezéralakja). Azt lehet mondani, hogy a könyvekről gondolkodás két végpontján Szabó Ervin és a nemrég elhunyt Kerényi Imre található. Szabó szerint a könyv fegyver, míg Kerényi dísznek gondolta, Szabó olcsó és kis könyveket akart, hogy az olvasó akárhova magával vihesse azokat, míg Kerényi olyan nagy könyveket adott ki a Nemzeti Könyvtár című sorozatában, hogy még a lakásban se férhessenek el akárhol. Szabó azt vallotta, hogy a könyv célja nem az, hogy kitegyük a nappaliba, hanem hogy addig használjuk, amíg tönkre nem megy.

Szabó azért kezdett hozzá a fővárosi kölcsönkönyvtár-hálózat szervezéséhez is, mert hitte, hogy új társadalmat parancsszóval nem, csak műveltségemeléssel lehet csinálni. Ebben legnagyobb támogatói a budapesti szabadkőművesek voltak, a liberális Bárczy István polgármesterrel az élen. Az első fővárosi kölcsönkönyvtárat, az Almássy téri Deák Ferenc Könyvtárat is a Deák Ferenc Páholy anyagi támogatásával hozta létre 1913-ban. A gyerekrészleg állományát Szabó személyesen rostálta meg, és a Karl May-regények helyett Jules Verne könyveit propagálta, mert Winnetou és Old Shatterhand barátságát hazugnak és értelmezhetetlennek tartotta osztályharcos, történelmi materialista szempontból. Ez szépen megmutatja gondolkodásának korlátait is: történeti írásai, és legfőképp posztumusz megjelent fő műve, a Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban (1921) az osztályhelyzetek mindenkori legfőbb magyarázattá emelésével nyomasztóan dogmatikusak – az más kérdés, hogy még ezzel is jelentős előrelépést jelentettek a magyar történetírás akkori átlagnívójához képest.

Pártideológusnak azonban már jóval eredetibb volt, mint történésznek, nem is volt konfliktusmentes a viszonya a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetőségével. 1905-ben Szabó szerkesztésben jelent meg Marx és Engels válogatott műveinek első kötete, a másodig kötet 1909-es megjelenéséig eltelt néhány évben azonban teljesen elvesztette a pártvezetés támogatását az anarchoszindikalizmus egyszemélyes magyarországi képviselője. Szabó túlságosan „értelmiséginek” számított az akkori MSZDP-politikusok között, másfelől pedig az 1904-ben írt a Pártfegyelem és az egyéni szabadság című tanulmányában kifejtette, hogy az egyéni akciókat mennyire többre tartja a pártfegyelemnél. Lukács György hasonlatával: Szabó Ervin partizán volt, nem sorkatona.

Ezért igazi szellemi otthonra inkább Jászi Oszkár Társadalomtudományi Társaságában lelt, leghívebb tanítványai pedig a galileisták lettek. Duczynska Ilona 1917-ben Szabó Ervin biztatására kívánta lelőni a Madzsar Józseftől ellopott pisztollyal Tisza Istvánt, és a Galilei Kör 1918. januári bezárásához vezető antimilitarista röplapozás mögött is ott állt egy-egy röplap szigorú lektoraként. A galileisták ezt azzal háláltak meg, hogy amikor a Közoktatásügyi Népbiztosság propagandistái lettek, a kommün méltóképpen emlékezett meg Szabó Ervinről. 1919. május 1-jén nemcsak Karl Liebknecht, de Szabó Ervin gigantikus mellszobrait is kiöntötték gipszből, ezzel is díszítve a „vörös rongyba” öltözött Budapestet. Még az 1945 utáni rövid időszakot említhetjük, a Fővárisi Könyvtár is 1946-ban nyerte el a mai nevét.

A totális ellenőrzésre törekvő Rákosi-rendszerben azonban már problémásnak számított az „egyéni szabadságot” hirdető Szabó neve, például Gárdos Miklós Két ősz között című 1959-es Tanácsköztársaság-regényében Szabó Ervint Leninre cserélte a szerző, amikor a kommün nevezetes gipszszobrait írta le. Nem meglepő, hogy Szabó Ervin rehabilitálásában nem egy MSZMP-pártideológus, hanem az elítélt ötvenhatos, a szabadulása után a századelő szellemi életét kutató Litván György történész játszott vezető szerepet, aki kemény harccal vitte keresztül, hogy 1979-ben külön kötetben megjelentessék Szabó Ervin történeti írásait – de az elhíresült Szabó-féle Marx-Engels-válogatás újra kiadására nem kerülhetett sor, és Litván György nagy Szabó Ervin-életrajza, a Szabó Ervin, a szocializmus moralistája is csak 1993-ban jelenhetett meg. A „kommunista” Szabó Ervin – aki nem volt kommunista, hiszen meghalt majdnem két hónappal a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulása előtt – tehát egyáltalán nem volt preferált történelmi személyiség az államszocializmus idején. De hát hogyan is lehetett volna az, aki szenvedélyesen kritizálta a pártfegyelmet.

Hétfő este 18 órától a Politikatörténeti Intézetben a cikk írója állandó szerzőnkkel Konok Péterrel és K. Horváth Zsolttal beszélget Szabó Ervinről.