1918. szeptember 30-án hunyt el a sokat betegeskedő Szabó Ervin (1877-1918), a merényletszervezéstől sem visszariadó könyvtáros, a Fővárosi Könyvtár igazgatója és mai névadója. Ravatalánál Jászi Oszkár búcsúzott tőle, és fogadkozott a baloldali radikálisok nevében, hogy folytatják a küzdelmet, amely egyik legszenvedélyesebb harcosát vesztette el Szabó Ervinnel: „Ez az ország tovább ragadozó ritterek országa nem marad. Ez az ország tovább kegyetlen pénzváltók országa nem marad. Ez az ország tovább ateista papok országa nem marad.” Persze tévedett.
Szabó Ervin egyszerre volt a modern magyar könyvtárügy atyja és a korai magyar munkásmozgalom agya, és az egyik Szabót nem lehet elválasztani a másiktól: ő a tudást nem önmagáért, hanem az osztályharc érdekében kívánta terjeszteni, hogy a munkások öntudatukra ébredve megváltsák magukat (Szabó Ervin könyvtárostársa, Madzsar József ugyanezen okból lett a „butító” alkohol elleni harc, a magyarországi antialkoholista mozgalom vezéralakja). Azt lehet mondani, hogy a könyvekről gondolkodás két végpontján Szabó Ervin és a nemrég elhunyt Kerényi Imre található. Szabó szerint a könyv fegyver, míg Kerényi dísznek gondolta, Szabó olcsó és kis könyveket akart, hogy az olvasó akárhova magával vihesse azokat, míg Kerényi olyan nagy könyveket adott ki a Nemzeti Könyvtár című sorozatában, hogy még a lakásban se férhessenek el akárhol. Szabó azt vallotta, hogy a könyv célja nem az, hogy kitegyük a nappaliba, hanem hogy addig használjuk, amíg tönkre nem megy.
Szabó azért kezdett hozzá a fővárosi kölcsönkönyvtár-hálózat szervezéséhez is, mert hitte, hogy új társadalmat parancsszóval nem, csak műveltségemeléssel lehet csinálni. Ebben legnagyobb támogatói a budapesti szabadkőművesek voltak, a liberális Bárczy István polgármesterrel az élen. Az első fővárosi kölcsönkönyvtárat, az Almássy téri Deák Ferenc Könyvtárat is a Deák Ferenc Páholy anyagi támogatásával hozta létre 1913-ban. A gyerekrészleg állományát Szabó személyesen rostálta meg, és a Karl May-regények helyett Jules Verne könyveit propagálta, mert Winnetou és Old Shatterhand barátságát hazugnak és értelmezhetetlennek tartotta osztályharcos, történelmi materialista szempontból. Ez szépen megmutatja gondolkodásának korlátait is: történeti írásai, és legfőképp posztumusz megjelent fő műve, a Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban (1921) az osztályhelyzetek mindenkori legfőbb magyarázattá emelésével nyomasztóan dogmatikusak – az más kérdés, hogy még ezzel is jelentős előrelépést jelentettek a magyar történetírás akkori átlagnívójához képest.
Pártideológusnak azonban már jóval eredetibb volt, mint történésznek, nem is volt konfliktusmentes a viszonya a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetőségével. 1905-ben Szabó szerkesztésben jelent meg Marx és Engels válogatott műveinek első kötete, a másodig kötet 1909-es megjelenéséig eltelt néhány évben azonban teljesen elvesztette a pártvezetés támogatását az anarchoszindikalizmus egyszemélyes magyarországi képviselője. Szabó túlságosan „értelmiséginek” számított az akkori MSZDP-politikusok között, másfelől pedig az 1904-ben írt a Pártfegyelem és az egyéni szabadság című tanulmányában kifejtette, hogy az egyéni akciókat mennyire többre tartja a pártfegyelemnél. Lukács György hasonlatával: Szabó Ervin partizán volt, nem sorkatona.
Ezért igazi szellemi otthonra inkább Jászi Oszkár Társadalomtudományi Társaságában lelt, leghívebb tanítványai pedig a galileisták lettek. Duczynska Ilona 1917-ben Szabó Ervin biztatására kívánta lelőni a Madzsar Józseftől ellopott pisztollyal Tisza Istvánt, és a Galilei Kör 1918. januári bezárásához vezető antimilitarista röplapozás mögött is ott állt egy-egy röplap szigorú lektoraként. A galileisták ezt azzal háláltak meg, hogy amikor a Közoktatásügyi Népbiztosság propagandistái lettek, a kommün méltóképpen emlékezett meg Szabó Ervinről. 1919. május 1-jén nemcsak Karl Liebknecht, de Szabó Ervin gigantikus mellszobrait is kiöntötték gipszből, ezzel is díszítve a „vörös rongyba” öltözött Budapestet. Még az 1945 utáni rövid időszakot említhetjük, a Fővárisi Könyvtár is 1946-ban nyerte el a mai nevét.
A totális ellenőrzésre törekvő Rákosi-rendszerben azonban már problémásnak számított az „egyéni szabadságot” hirdető Szabó neve, például Gárdos Miklós Két ősz között című 1959-es Tanácsköztársaság-regényében Szabó Ervint Leninre cserélte a szerző, amikor a kommün nevezetes gipszszobrait írta le. Nem meglepő, hogy Szabó Ervin rehabilitálásában nem egy MSZMP-pártideológus, hanem az elítélt ötvenhatos, a szabadulása után a századelő szellemi életét kutató Litván György történész játszott vezető szerepet, aki kemény harccal vitte keresztül, hogy 1979-ben külön kötetben megjelentessék Szabó Ervin történeti írásait – de az elhíresült Szabó-féle Marx-Engels-válogatás újra kiadására nem kerülhetett sor, és Litván György nagy Szabó Ervin-életrajza, a Szabó Ervin, a szocializmus moralistája is csak 1993-ban jelenhetett meg. A „kommunista” Szabó Ervin – aki nem volt kommunista, hiszen meghalt majdnem két hónappal a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulása előtt – tehát egyáltalán nem volt preferált történelmi személyiség az államszocializmus idején. De hát hogyan is lehetett volna az, aki szenvedélyesen kritizálta a pártfegyelmet.
David Zucker, a Naked Gun rendezője biztosan nem nézi meg a Liam Neesonnal készült negyedik részt, mert az szerinte ötlettelen másolat lesz csupán. A ZAZ-trió egyharmadával Leslie Nielsen fingógépéről, a pilótás pedofilpoénokról, a Top Secret bukásáról és O.J. Simpsonról is beszélgettünk. És persze a Csupasz pisztoly 4-ről, amiből kihagyták.
Nem világos, hogy a leginkább szablyacsörgetésnek tekinthető kereskedelmi háború átmegy egy langymeleg állapotba, vagy augusztus elsején totális káosz lesz a vége.
Vajon eljön az idő, amikor a boltok nekünk fizetnek majd azért, hogy náluk vásároljunk? Nem tudni, de tény, történelem során volt néhány furcsa példa arra, mi miért került kevesebbe és ennek mi lett a következménye. Elek Péter hozott is párat a Duma Aktuál közönségének.
