Aki 20 évig állt aktot Lucian Freudnak – a festőzseni múzsája mesélt a hvg.hu-nak
David Dawson kis híján feladta festőkarrierjét azért, hogy Lucian Freud társaságát élvezhesse, a festő ecseteit és vásznait pakolgathassa. Idővel az öreg művész barátja és állandó modellje lett. Vele beszélgettünk Freud napi rutinjáról, a képein ábrázolt meztelenségről, legkülönösebb modelljéről, Erzsébet királynőről és egy utolsó pillanatig alkotó ember haláláról.
Mindig izgalmas egy nagy hatású festő ihletet adó múzsájával és egyben barátjával találkozni. Különösen, ha a festő a huszadik század második felének egyik legnagyobb zsenije, a pszichoanalízis atyjának unokája, Lucian Freud. Emberszeretete éppen abban nyilvánult meg, hogy kíméletlen őszinteséggel és alapossággal vitte vászonra az esendő, tökéletlen emberi testet, a zavarba ejtő csupaszságot (Gustave Courbet A világ eredete című képe semmi ahhoz képest, amit és ahogy megmutatott az emberből Freud). Felesége, barátai, kortárs művészek álltak – pontosabban ültek vagy feküdtek – neki modellt az aktjaihoz, II. Erzsébet királynő egy portré erejéig beengedte a palotájába, és még Kate Moss is alávetette magát a festő analitikus tekintetének.
Sokan megfordultak a stúdiójában, de a 2011-ben elhunyt Lucian Freud utolsó éveinek legmeghatározóbb szereplője és modellje egy David Dawson nevű férfi volt, aki a festőt nemcsak jó barátként, hanem az asszisztenseként is támogatta, húsz éven át dolgozott vele. David Dawson most itt járt Budapesten, miután a Magyar Nemzeti Galériában megnyílt egy közel 90 képet bemutató tárlat, amelyet az úgynevezett Londoni iskola képviselőinek szenteltek. A Tate Britainnel együttműködésben megvalósult, átfogó kiállításon a háború utáni években az emberközpontú és expresszív festészetre koncentráló, Londonban élő alkotói közösség legfontosabb alakjainak, többek között Frank Auerbach, Leon Kossoff, Francis Bacon és Lucian Freud képeit mutatják be. Freud egy egész termet megtöltő, katartikus élményt nyújtó festményeit pedig Dawson elkísérte a magyar fővárosba.
Az 58 éves David Dawson még most is elképesztő rajongással beszél Freudról. Két évtizeden át a festő szinte minden reggele a Dawsonnal együtt elfogyasztott kávéval indult, az élete pedig az ő gondos ápolása mellett fejeződött be. David Dawson a művész élete végéig teljes odaadással szolgálta és támogatta őt.
Lucian az otthonában halt meg. Csak elaludt. Néhány nap alatt ment el. Kómába esett, de még hallott mindent. Vele voltam végig. Ilyenkor mozgatni, forgatni kell az embert, mert különben felfekvéses lesz, úgyhogy két óránként forgattam őt. Mindig beszéltem hozzá. Közvetlenül azelőtt, hogy meghalsz, a bőröd szinte áttetsző lesz. Nagyon érdekes, hogy mikor Lucian meghalt, a kutyám, Eli vonyítani kezdett.
– emlékszik vissza.
Dawson 1991-ben lett Lucian Freud asszisztense, a feladata az volt, hogy a festés megkezdése előtt munkára alkalmas állapotba hozza a festő stúdióját. Kikészítette a megfelelő vásznat, az ecseteket, beszerezte a szükséges festékeket. Amolyan ügyintéző, lóti-futi asszisztens lett az akkor 31 éves férfiből. Freud jobb kezeként segített a kiállítások leszervezésében is, ha kellett, közvetített a galériák, múzeumok és Freud között. „Kicsit olyan voltam, mint egy menedzser, sok mindet szerveztem. Ez egy nagyon praktikus és organikus funkció volt a részemről, mindent azért csináltam, hogy ő csak és kizárólag a festésre koncentrálhasson” – mondja.
Freud híres volt a munkakedvéről és a munkabírásáról, gyakorlatilag az év 365 napján festett, a vasárnapok sem teltek el munka nélkül. Napi rutinjába David Dawson már kora reggel becsatlakozott. „Lucian felkelt és megborotválkozott, én pedig már ott voltam nála. Miközben készülődött, beszélgettünk. Főként pletykáltunk, hogy mi történt előző este, kikkel találkoztam, hogy kik voltak szórakozni az éjjel Londonban, ilyesmik. Aztán kimentünk meginni egy kávét, ő gyorsan átlapozta az újságokat. Mindig átfutotta az öt nagy napilapot. A politika önmagában annyira nem foglalkoztatta, egyáltalán nem volt az a politizáló alkat, az élet maga érdekelte. A modellek 8-ra, fél 9-re jöttek hozzá, de mikor fiatalabb volt, akkor még ennél is korábban látott neki a munkának. Sosem voltam bent nála, amikor másokat festett, hanem ez idő alatt én is otthon a saját festményeimmel foglalkoztam. Lucian ebédig dolgozott, aztán délután lepihent, aludt egy kicsit, majd egy másik képet kezdett el festeni. Sosem folytatta este ugyanannak a képnek a festését, amelyen délelőtt dolgozott, mert a fények már nem voltak ugyanolyanok. Soha nem keverte a nappali fényt az éjszakai megvilágítással.”
David Dawson odaadása azért különösen megkapó, mert ő ugyancsak festői pályára készült, mégis félretette ambiciózus terveit, leendő művészi karrierjét azért cserébe, hogy az idős művész mellett lehessen. „Diákkoromban is ismertem már Lucian munkásságát, de akkor még nem voltam a rajongója. Mikor elvégeztem a Royal College of Artot, még azt terveztem, hogy New Yorkba megyek, és ott építem a karrierem. Aztán találkoztam Luciannel, meghívott a stúdiójába, és amikor oda beléptem, teljesen elbűvölt a látvány. Éppen akkor festette Leigh Boweryről (ausztrál performanszművész – a szerk.) az óriási képeit, én meg erőteljesen azt éreztem, hogy ezek a művek engem mindennél jobban megváltoztatnak. Az a pillanat nagyon meghatározó volt, azt gondoltam, hogy jelenleg nincs senki a világon, aki ilyen jól tudna festeni. Úgy döntöttem, hogy nem megyek New Yorkba.”
Hangsúlyozza: nem szeretné, ha úgy tűnne, hogy ő ezzel áldozatot hozott. „Tény, hogy ha manapság kortárs művészként akarsz megélni, akkor mindenképpen saját magadat kell helyezned minden elé. Én viszont őt tettem az első helyre, a magam dolgait félretoltam. De mivel azt gondoltam, hogy ő fantasztikus művész, ez megéri. Ilyen emberrel nem túl gyakran találkozol az életed során. Hittem benne. Mint művészben és mint emberben. Tényleg nagyon-nagyon szerettem őt, a barátságunk igazi volt. Jó volt vele lógni.”
Zavarba tudta hozni az embereket
Na de milyen ember is volt Freud, mi az, amivel így magához tudta láncolni Dawsont? Azt állítja, hogy a festő kellemes társaság volt, realista, aki hitt az emberek jóindulatában, kíváncsi, eleven, szellemes embernek írja le a 70-80 éves Freudot. „Érdekelték az emberek, soha nem volt ítélkező senkivel szemben. Sosem volt unalmas, maga is utálta az unalmas embereket. Időnként aggódó volt, volt benne valami feszültség, izgatottság, de erre szükséged van ahhoz, hogy különlegeset tudj alkotni. A stúdióban tisztában volt azzal, hogy ő mennyire jó, ugyanakkor semmi mást nem akart, csak azt, hogy a festményei éljenek. Nem akart celeb vagy valami kimagasló személyiség lenni. Sokan úgy gondolják, hogy önző volt, de ez az önzőség szerintem kellett a festéshez. Soha nem kötött kompromisszumokat a művészetében.”
Dawson beszél Freud híresen igéző tekintetéről is:
Nagyon világoskék szemei voltak, és úgy tudott nézni, hogy attól több ember is megijedt. Eleve tudott olyan atmoszférát teremteni maga körül, hogy az emberek megszeppentek. Mert ha egyszer rád figyelt, akkor onnantól kezdve teljes mértékben csak rád összpontosított. Azt hiszem, ez hozta zavarba az embereket.
Dawson és Freud az első pillanattól kezdve jól kijöttek egymással. Mivel Dawson is festett, ezért pontosan értette, hogy az idősebb kollégája mit miért csinál. Megvolt a közös szakmai nyelv, a többi kortárs művészről is sokat tudtak beszélgetni. Freud szeretett tudni a fiatal képzőművészek munkásságáról, David Dawson pedig sokakat ismert közülük: „A Royal College-on Tracey Eminnel egy stúdióban tanultunk, de Damien Hirst is kortársam, bár ő egy másik iskola tagja volt”.
Freud sosem tanította Dawsont festeni, viszonyuk még véletlenül sem egy mester és tanítványának alá-fölé rendelt kapcsolatára emlékeztetett, Dawson fizetést kapott asszisztensi munkájáért. Mégis hazugság lenne azt állítani, hogy a fiatalabb festőre nem hatott a később barátsággá mélyült munkakapcsolat. „Sokat tanultam tőle, noha egyáltalán nem abban a stílusban festek, amelyben ő. Inkább egyfajta attitűdöt vettem át tőle, az elköteleződést a festmény felé. Hogy higgyél a saját festményedben.”
Szerette a fehéren világító bőrt
Egy idő után Freud elkezdte megfesteni az asszisztensét, a férfi összesen kilenc alkalommal volt modellje a festőnek. Dawson úgy emlékszik vissza ezekre az alkalmakra, mint a Freuddal való kapcsolatának legizgalmasabb részeire. „A Sunny Morning-Eight Legs című kép az első, amelyen szerepelek. Ekkor történt meg az első ecsetvonás, amit láttam tőle. Ez fantasztikus élmény egy festőnek. Mivel Freud nagyméretű festményeket csinált, így a vásznak mindig úgy voltak befordítva, hogy látni lehetett, amit fest. Amikor én voltam a modellje, minden ecsetvonását figyelhettem.”
Egy ízben Dawson csak beugrott a női modell, Jerry Hall helyére, így készült el például Freud legfurcsább festménye, amelyen az előtérben Francis Wyndham író Flaubert leveleit olvassa, a háttérben pedig egy meztelen férfi szoptat egy csecsemőt. „Az a férfi én vagyok, de igazából csak a vállaim és a fejem vagyok én, a többi rész Jerry Hallhoz tartozik" – mondja mosolyogva Dawson. „Hall nem tudott eljönni az egyik reggel, Lucian pedig ideges lett, nem tudott várni, és azt mondta nekem, hogy ó, azt hiszem, akkor neked kéne odaülnöd. Úgyhogy a fejemet a törzshöz hozzáfestette.”
A Magyar Nemzeti Galéria kiállításán az egyik legnagyobb, a tekintetet vonzó központi helyen elhelyezett képen szintén David Dawson szerepel, természetesen teljesen meztelenül. Kérdezem, hogy milyen érzés ott állni a kép mellett és tudni, hogy az alkotásnak hála az egész világ ismeri a testi adottságait. Azt mondja, büszkeséget érez, de talán egy pillanatig zavarban is van, amikor látja, hogy szemrevételezik a festményt.
Szerinte Lucian Freud képei különös módon hatnak az emberre, mert ha jobban belegondolunk, akkor a festmények láttán valójában saját magukat érzik meztelennek, egyfajta részvét alakul ki bennük.
Amit Freud csinált, az éppen a pornográfia ellentéte, mert nem szexualizálja a testeket, Lucian csak megmutatta, hogy milyenek vagyunk valójában, amikor egyedül vagyunk, amikor senki sem néz, és meztelenek vagyunk. Az emberek tudnak kapcsolódni a képeihez, mert elgondolkodnak azon, hogy milyen az, amikor sebezhetőek vagyunk.
A szóban forgó David és Eli című képet Freud esténként festette két éven át. Dawson heti öt éjszakát töltött azzal, hogy modellt állt a festményhez: „hogy naponta mikor mennyit ültem, azt pontosan nem tudom, hisz sosincs órád, amikor modellt állsz, mert az teljesen reménytelen. Soha nem szabad nézned, hogy mennyi idő telt el addig.”
Akkor is szükség volt Dawsonra, amikor Freud csak a kép hátterén vagy előterén dolgozott, mert a festő úgy gondolta, hogy az alanynak a jelenléte hatással van a szobára, és az atmoszféra megváltozik, ha nincs benne a modell. Freud nagyon szerette az állatokat, ezért felkerült a képre Dawson Freudtól kapott kutyája, egy whippet is, a korábban már emlegetett Eli. A budapesti kiállítás társkurátora, Fehér Dávid korábban azt mondta, hogy Freud az embereket is, mint állatokat próbálta megragadni, az ember öntudatlan, animális természete érdekelte. Ezt Dawson azzal egészíti ki, hogy a művész különösen szerette (látni, megfesteni), ahogy az állati szőr az ember bőrével érintkezik.
Hiszen a bőr textúrája borzasztó fontos szerepet játszik Freud festészetében, Dawson meg is magyarázza, hogy miért: „azt szerette, ha világos az ember bőre, mert úgy látszódnak az erek. Ez voltaképpen segített neki a festésben, minél sápadtabb volt a bőr, annál több színnel dolgozhatott a festményen. Nekem például ezért nem lehetett a David és Eli festmény készítése idején napoznom.”
Szót értett a királynővel
David Dawson nélkül minden bizonnyal ma sokkal kevesebbet tudnánk Lucian Freudról. A festő halála után könyvet írt a művészről, és még életében több fotón is megörökítette a művészt alkotás közben. Az első képet akkor készítette, amikor Freud éppen David Hockney-t, a brit pop-art alapítóját festette. Freud briliánsnak nevezte a fotót, azonnal ki is küldte a képet néhány újságnak. Dawson mellékes hobbiprojektjének hála, megmaradt az utókornak az is, ahogy Freud II. Erzsébet királynőről portrét készít.
Dawson így emlékszik vissza a találkozásra az uralkodóval: „Én is bementem minden alkalommal a palotába, felállítottam a festőállványt, megvártam, amíg a királynő megérkezik, még a kutyámat is magammal vittem, hogy találkozzon a királynővel, és aztán egyszer megkérdeztem, hogy készíthetek-e egy fotót róluk, őfelsége pedig beleegyezett. Tényleg figyelemre méltó nő, teljesen a hatása alatt voltam. Azt azonban sosem tudtuk meg, hogy valójában tetszik-e neki a róla készült festmény, sosem válaszolt, személyesen sosem kommentálta nekünk. Hasonló korú volt Luciannal, ezért volt egy-két közös ismerősük, és a királynő is szereti a lovakat, csakúgy mint Lucian, így volt közös témájuk” – utal arra, hogy Lucian Freud egyébként imádott lovakra fogadni, és rendszeresen hatalmas összegeket veszített el a lovin.
Freud szelleme
Dawson jelentőségét Freud életében mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy a festő asszisztensére hagyta örökül a házát és benne a sokat látott stúdióját (gyakorlatilag az összes képe itt készült). Dawson mostanra beköltözött a házba, és bár végzett átalakításokat, a stúdiót meghagyta olyannak, amilyennek annak idején Freud használta, a falak és a padló festékfoltosak maradtak, az ecsettörlő rongyok is megvannak. Csak éppen ma ő dolgozik benne.
„Ez egy nagyon kicsi stúdió, tényleg csak egy szoba. Azt gondolnád, hogy ezek a zseniális festmények egy nagyszerű stúdióból jöttek ki, pedig nem. Ma én használom. Bár a nagyméretű tájképeimet vidéken, a wales-i otthonomban, kint a természetben készítem, a kisebb absztrakt festményeket itt. Ebben a stúdióban töltöttem el húsz évemet, ismerem. Egy félreeső, bizalmas hely, érdekes volt annak idején látni, hogy az ide érkező modellt álló emberek napi rutinját miként szakította meg a stúdió. Számomra Lucian stúdiója mint ábrázolandó téma is nagyon érdekes. Jó érzés abban a szobában lenni, még így is, hogy ő már nincs ott, talán csak a szelleme.”
Kérdezem, hogy miért nem nyit belőle múzeumot, vagy emlékszobát, ahogy sok más művész esetében szokták tenni. Azt mondja, hogy Freud sem akarta volna, hogy stúdiójából múzeum legyen. „A stúdió – legalábbis addig, amíg én élek – továbbra is egy dolgozószoba marad, nem lesz belőle kegyhely vagy múzeum.”
David Dawson most már egész életét – Freudhoz hasonlóan – csak a festésnek szentelheti. Első önálló kiállítását 2013-ban rendezte meg Londonban, képeit az Instagramján tudja megnézni.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
