Mondd, felálltál a gép mellől, amikor ezt a cikket írtad?

– kérdezte tőlem egy alkalommal a német szerkesztőm, engem meg megütött a guta. „Ebben a városban élek 40 éve” – feleltem neki ridegen. Egy hosszabb cikket kértek tőlem magyar belpolitikai témában, én pedig több emberrel is beszéltem. Ők megszólalói lettek a szövegnek. Úgy éreztem, hogy a témát lelkiismeretesen körbejártam, benne van minden, amit tudok és értek. És a német szerkesztő hiányolta az „atmoszférát”.

Einstieg, vagyis belépő – így hívják a német sajtóban a hosszabb, riportszerű cikkek kezdetét. „Hűvös lett Chemnitzben. A Marx-szoborra nedves köd száll le ezen a november estén. Egy szükségépületben, amelyben a kommunista egységpárt irodái voltak, népfelkelés érzete van a levegőben” – így kezdődik a Spiegel hetilap legfrissebb, megvásárolható cikke az internetes felületen. Ez egy visszafogott belépő, az időjárás, a napszak és az épület atmoszféráját igyekeznek megadni.

Van ennél vadregényesebb kezdet is. Például az e heti Spiegelben egy olasz sztárszakácsról szóló cikk így kezdődik: „Massimo Bottura életében minden nap Billie Holiday-jel kezdődik. Vagy Miles Davisszel, vagy Thelonious Monkkal. Bottura fekszik az ágyban, megnyom egy gombot, és lassan ébredezik. Rendezi gondolatait, és közben az agyában folyton szól a jazz. Bottura motyog maga elé, és amikor megfogalmazódott egy gondolat, hangosan elkiabálja. Egyszerűen elkiabálja. Talán meghallja Lara, a felesége, talán Charlie, a fia. Olyan 20, 30 perc után felkel, kávét főz. Csak most néz a mobiljára. Zene, egy eszpresszó, így zajlik minden reggel az északolasz Modenában. Boungiorno, Massimo Bottura”.

Az én szerkesztőm tehát azt kérdezte a távoli Berlinből, hol van a magyar belpolitikából az atmoszféra. Ilyenkor derül ki, milyen távolságok tudnak kialakulni újságírói kultúrák között. A héten megjelent a New Yorker hosszú cikke, „Egy óceán választja el őket egymástól”, amelyben Donald Trump harcát írják le Angela Merkel ellen. Van benne több tucat magasrangú megszólaló, névvel, poszttal, és talán egyszer azt is leírja Susan Glasser, hogy Obama és Merkel utolsó közös vacsorájánál az ablakból látszódott a brandenburgi kapu. Az előbb hosszan idézett Bottura-cikk első bekezdése több atmoszférát tartalmaz, mint a New Yorker teljes írása, amelynek podcast változata 45 perc hosszú.

A Claas Relotius botrányhoz kellett a német sajtó furcsa fejlődése (itt találják a teljes dokumentációját négy angol cikkel együtt). A riport műfaja egyre erősebben tolódott el az irodalmi irányba. Hirtelen az írás által közvetített dráma (adott esetben helyzetkomikum) fontosabbá vált a történetnél. Elkezdődött a sztorik sűrítése. Volt például egy cikk Kabulról, amely azt mesélte el, hogyan játszanak focimeccseket a stadionokban, miközben a tálibok alatt az ilyen létesítményeket kivégzések helyszínének használták. A valós történetet a Spiegel a drámai hatás érdekében száz méterrel közelebb hozta:

ez az a gyep, ahol korábban a halálos ítéleteket végrehajtották, és most emberek drukkolnak önfeledten.

Egy olvasói levél érkezett válaszul: nem, ez szorosan nézve nem ugyanaz a gyep. A meccseket ugyanabban a sportkomplexumokban játsszák, ahol a kivégzések voltak, de nem ugyanazon a pályán. Mint az egykori Népstadion kiterjedt területe, olyan komplexum a kabuli is. A dráma kedvéért az újságíró (vagy a szerkesztő) nem elégedett meg a pár száz méteren belüli kontraszttal, így hát odaköltötte a halált, ahol most az élet van.

A Spiegel hatalmas hamburgi irodaházában van egy emelet, ahol a dokumentációs csapat dolgozik. Többen vannak, mint a teljes HVG és hvg.hu kollektívája. Az ő feladatuk minden leírt mondat ellenőrzése. Megnézik, hogy a nevek, a helyszínek, az életkorok, az idézetek stimmelnek-e. De ahogy kiderült, épp azt nem tudják felfogni, ami a német sajtó fétisévé vált: az atmoszférát leíró részleteket. Relotius azért nyert számtalan díjat, mert az ő szövegeiben példátlanul sűrűre szőtt dráma volt. Nem azt díjazták, hogy egy világképnek felelne meg az írása. A fogalmazás volt rendkívüli.

Relotius erejét az adta, hogy a dráma egy részét hozzáköltötte. Ott csalt, ahol a Spiegel leginkább vágyott a sikerre. A harmincas éveiben járó, hatalmas tehetségnek mondott Relotius maga is hozzátett, hogy az irodalmi fétis egyre nőtt a német sajtóban, és ezt az igényt egyre vadabb hamisításokkal oldotta meg. Ördögi kör.

Kezdhetnek félni a ballib hírhamisítók

– ennyit értett meg a dologból a Magyar Idők, és konkrétan megfenyegetik a kritikus magyar sajtót. A megvásárolt újságírókról szóló könyvre is utalnak, ami nettó összeesküvés elmélet. A hazai „kormánymédia” ugyanis a lényegét nem érti a Spiegel-botránynak. Itt egy imposztor csapott be szerkesztőt, kiadóvállalatot és olvasót, és az ügy úgy derült ki, hogy a Spiegel másik kollégája kutakodni kezdett, jelentette gyanúját, és addig járt utána, amíg Relotius egész rendszere lelepleződött.

Facebook / Orbán Viktor

Nem kellett a leleplezéshez külső ember. A Spiegelt elvakította a sok drámai riport, most pedig úgy tesznek, mintha az ellenőrzési mechanizmus mondott volna csődöt, miközben az okok egy részére vakok maradtak. De a Spiegel nem ténycikkek állításait változtatta meg. Nem Salviniről vagy Orbánról írt valótlant. Nem választásokat akart befolyásolni. Nem beszélt többes szám első személyben a kormányoldalról, ahogy a Magyar Idők rovatvezetője. És a német hetilap nem módszeresen, megrendelésre, a lapvezetés irányításával csapott be olvasókat.

Szemben a Magyar Időkkel. És a többi kormányérdeknek minősített pénznyelővel, amely a Fidesz érdeke szerint hazudta muzulmánnak és homoszexuálisnak Vona Gábort, ítélkezett bíró helyett Juhász Péter ügyeiben, hazudott Sorost magyar EP-képviselők mögé, terveket költött, migránsvízumnak mondta a humanitáriust, és folytatja a dolgot minden új kiadással. Helyreigazításról helyreigazításra tart a Magyar Idők ámokfutása, amelyet egyszer sem követett belső vizsgálat. Ha szerintük a Spiegel-ügynek messzemenő tanulságai vannak, akkor kezdjék magukon. Volt ez a helyreigazításuk:

2018. január 26-án megjelent „Allah mellett tett hitet a Jobbik elnöke”című cikkünkben valótlanul állítottuk, hogy Vona Gábor törökországi körútja során többször összefutott a Szürke Farkasok nevű terrorszervezet képviselőivel, valótlanul híreszteltük, hogy a Szürke Farkasok nevű terrorszervezet Vona Gábort tiszteletbeli tagjának választotta és valótlanul állítottuk, hogy Vona Gábor egy törökországi előadása során hitet tett Allah mellett.

Honnan vették, hogy Vona hitet tett Allah mellett? Honnan származott az információ? Hogyan kerülhetett ez be a lapba? Ki ellenőrizte az állítást? Ki hívta fel az érintettet? Hogyan próbálják elkerülni, hogy soha többé ne közöljenek hazugságokat politikusokról?

Ha én félek valamitől, akkor az az etikátlanság és hazugság foka, amivel a Magyar Idők nekiesett a Spiegel-történetnek. A német hetilap hatalmasat hibázott, mert egy olyan újságírói eszközt ünnepelt, amely vonzza a nagyotmondókat. És ahogy látni, leállni sem tudnak ezzel a műfajjal, továbbra is úgy mutatnak be embereket, hogy a hajnali ébredésük szemtanújává próbálják tenni az olvasót. De a Spiegel nem egy kormány érdeke szerint ferdíti el a valóságot minden nap. Ha valaki olvassa a német felületet, tudja, hogy a hamburgi szerkesztőség egyik vezetője a minap az ENSZ migrációs paktumát szidta. Hogy megférnek egymás mellett konzervatív és progresszív nézetek. Az egyik vezető szerkesztő Merkel mellett ír véleménycikket, egy másik pedig ellene.

Nem a tájékozódáshoz szükséges tényeket és sokszínű véleményeket szennyezte be a Spiegel, hanem az emberi drámát. Nagy baj ez is. De ettől még a Spiegelt ma is sajtóterméknek lehet nevezni. A Magyar Időket pedig ezután sem.