Tandori Dezső személyében olyan szabálytalan művész jutott el az idén a Kossuth-díjig, aki nem ismeretlen a költészettel amúgy nemigen foglalkozó, a külsőségek iránt viszont fogékony többség előtt sem. Az ítészek jobbára még ma sem tudják, hová is tegyék a verébsírkertet létesítő, detektívregényeket író, többféle művészeti ágat „összemosó”, de időnként a show-műsorokban is megforduló költőt. Így – hol dicsérve, hol kárhoztatva – főként művészeti szentségtöréseit sorolják.

Ha igaz, hogy kétféle ember van, az egyik, aki megél könyv nélkül, a másik, aki nem, akkor a magyar irodalom jelenkorára vonatkoztatva igaz lehet, hogy van, aki az irodalmat nem tudja elképzelni Tandori Dezső nélkül, míg más – a nemzeti közmegegyezéstől messze eső posztmodern, ezoterikus jelenségnek tartva őt – alig vagy egyáltalán nem is hajlandó tudomást venni róla. E szembenállás második része lehetett az egyik oka, hogy a költő csak a múlt vasárnap délutánján, 60 éves fejjel vehette át a Kossuth-díjat. Pedig voltak, akik mindjárt első kötete, az 1968-ban megjelent Töredék Hamletnek című után egyenesen „költészettörténeti fordulatot” emlegettek. De sem ez, sem a legújabb monográfusa, Fogarassy Miklós 1996-ban összeszámolta 14 verseskötet, 18 gyermekkönyv, 29 prózai mű, 6 színmű, 7 tanulmánykötet, 18 önálló képzőművészeti kiállítás és 2 hangkazetta nem érdemesült eddig az – ideológiailag és politikailag mindig oly kínosan kidekázott – állami fődíjra.

A sokféle elképzelhető ok egyike lehet – mondják a bennfentesek –, hogy Tandori költői lénye szinte föllépése pillanatától befoltozhatatlan lyukat ütött az arisztokratikus beállítottságú, a pátosznak könnyen engedő hazai lírafelfogás falán. Talán ezért volt, hogy szinte az indulás óta még az elnézőbb tekintetek is inkább csak óvatos derűlátással mérlegelték a különös költő belső univerzumát. Vas István az első Tandori-kötetről 1969-ben írt, Egy tenyér csattanása című kritikája mindenesetre a túlélést segítette, megbocsátást ajánlva a bűnért, hogy Tandori a „névmások önállósításával, határozószavak főnevesítésével és szinte meghatározhatatlanul leleményes módszerekkel egész új mondattant tud teremteni meghökkentő és sohasem sejtett kapcsolatok, vonatkozások jelzésére”. Mert – magyarázta, és kért mindjárt pardont az idősebb költőtárs – „ez a merész erőszak a nyelven, párosulva a kissé egyhangú blank jambus kényelmes nosztalgiájával, olyan állandó lírikumot hoz létre, melynek hatása alól az ember, függetlenül a vers tartalmától vagy tartalmatlanságától, nehezen tudja magát kivonni”. Tandori persze még így sem számíthatott a hatalmi ellenőrzés alá vont állami kiadók támogatására. Még akkor sem, ha Bojtár Endre irodalomtörténész először csak lengyel nyelven közölt, utóbb többször hivatkozott Tandori-tanulmányában már 1973-ban akképp lelkendezett:

Tandori minden újabb verse egy-egy becsapódási hely a költészet, a nyelv, a személyiség, a valóság csontos bástyáin, s a művek ütötte résen tágas, szabad terepre nyílik kilátás.

De hiába volt Radnóti Sándor esztéta 1974 óta tartó feltétlen elismerése is, a valóságot e tekintetben Balassa Péter kritikus írja le, aki ugyanez idő tájt „a nagyszerűen radikális, mégis alig elfogadott” íróról beszél.

Az egyik valószínű ok, hogy a költészet fogalmának és szerepének, a költő helyzetének és státusának Tandori által történő – még a közvetlen elődök és a kortárs példaképek, Pilinszky, Weöres, Nemes Nagy, Jékely mintaadásától is elütő – újragondolása óvatossá tette a vigyázó szemüket mindig a politikai hatalomra is vető „döntéshozókat”. Talán ezért is tarthat számot különleges figyelemre az író kalandos befogadástörténete. Ennek egyik fontos epizódja a budapesti neoavantgárdról körképet adó sors- és kortárs Tábor Ádám költő tavaly megjelent, Váratlan kultúra című könyve, amelyben azt fejtegeti, hogy Tandori olyan „nem várt modernség” szülője, akinek hatása túllendült a leírt szó keretein, így festőket, képzőművészeket, zenészeket is inspirált. Sok írótársát viszont épp radikalizmusával, avantgárd gesztusaival taszította.

Sokan azonban éppen ezt írják a javára, mondván, pózaival, gesztusaival egyik lelki-gondolati-esztétikai elődje, Kosztolányi Dezső programját valósítja meg, aki 1925-ben Pen Klub-székfoglalójában a modern magyar művész feladatának azt mondta: „...visszasugározni a bátor, szabad európaiságot, azt a tudatot, hogy csak a legnagyobb követelményeket támaszthatjuk önmagunkkal szemben, s csak annyiban érték a munkánk, amennyiben a világ versenyében is érték.” A Tandori-hívők szerint a költő éppen hogy ennek jegyében él együtt a tradícióval, amely nála Petőfitől a teljes magyar költészet köréig ér, és a világlírával, ahol a német és angol nyelvű irodalom és filozófia tölti ki szemhatárát. Ez a különös, mindent átértelmező és magához hasonlító, viszonyító vonás köti össze munkáiban az ír származású Samuel Beckett-tel és Szép Ernővel, vagy akár a „rendhagyó ihletőjével”, a hasadt személyiségű, alkoholista detektívregény-íróval, az amerikai Raymond Chandlerrel is. Ítészei szerint legalábbis a Nat Roid néven írt kilenc Tandori detektívregény rokon tendenciákat jelez. Mások szerint Chandler egyenesen Kosztolányiéval, Weöresével, Pilinszkyével, Ottlikéval, Rilkéével, Beckettével megegyező kulcsszerepet kapott még a költészetében is – kétségtelen, több versében is hivatkozik rá.

Közhelyszerűen létezünk, és mégis mennyi furcsaság történik velünk

– írta 1976-os, A mennyezet és a padló című verseskötetének fülszövegében Tandori, s azóta mintha személyes életére foglaltan is rendszeresen katalogizálná e furcsaságokat. Nem csoda hát, hogy akik a magyar irodalmat – és művészetet általában – kitaposott ösvények mentén, megszokások járszalagján, ércnél maradandóbb szoborcsoportként képzelték el, s csak évezredek-évszázadok megszentelt, heroikus tematikáját vélték tárgyának, nehezen tudnak bármit kezdeni a létezés e furcsa clownjával. Így azután a kedvelt verebeinek a tabáni domboldalba sírkertet telepítő, furcsa jelmezeiben – legutóbb minden magán- és közéleti szituációban mélyen fejébe húzott sísapkában – megjelenő költő egészen mostanáig kimaradt az állam emelkedett díjazási ceremóniáiból.

Pedig „Tandori nem-olvasóit nagy veszteség éri, amikor azt szajkózzák róla, hogy ő az önmagába repült madaras költő, aki vak a világra” – állítja Tarján Tamás irodalomtörténész. Igaz, az is lehet, hogy – legalábbis ami a magas elismeréseket illeti – a világ volt eddig vak rá, elvégre a rendszerváltás után is csak kilencedik nekifutásra sikerült észrevenni.