Betegség miatt egyszer sem kellett lemondania előadást, és ezt annak az apai jó tanácsnak tulajdonítja, amely szerint a legnagyobb hidegben sem visel sálat vagy sapkát. Koós János ezt az anekdotát egy két évvel ezelőtti interjúban idézte fel, amelyben lényegében az egész életét ki- és átbeszélte a Hangfoglalónak. Ebből a beszélgetésből idézzük fel most azokat a pillanatokat, amelyek meghatározták az életét és a karrierjét.

MTI / Zih Zsolt

Például rögtön a születése napját, amely először tévesen került bele az anyakönyvbe. Koós János apja ugyanis annyira örült a fia születésének, hogy másfél liter pálinkával állított be a jegyzőhöz, aki aztán egy nappal elírta a születési dátumát. Ami viszont a tényeket illeti: 1937. november 20-án született Bukarestben. A szülei Erdélyben, a hargitai Gyergyószárhegyen laktak, négy éves volt, amikor Magyaroszágra, egész pontosan Miskolcra költöztek.

A Miskolc diákévek mozgósították benne a humorérzéket, jól ment neki a rajzolás, és kifejezetten jó karikatúrákat készített, amelyekhez a kor vicclapjaiból, többek között a Ludas Matyiból merített ihletet.

A Bánk bánból a Hazám, hazám című dal eléneklésével győzte meg a felvételiztetőket, hogy vegyék fel a Bartók Béla Zenei Szakiskola növendékei közé, történetesen oboa szakra, amiről azt sem tudta, hogy mi. A napi négy-öt óra gyakorlás viszont meghozta az eredményét.

A kádári karhatalommal 1957 tavaszán ismerkedett meg közelebbről: egy lányiskola bálján rock and rollt énekelt, és két nyomozó ezt úgy értékelte, hogy Kádár János ellen uszít. Kihallgatásra is behívták, de az apjával közösen sikerült kidumálnia.

Ebben az évben érettségizett, majd Budapestre költözött, és oboásként csatlakozott az Országos Pénzügyőr Művészegyütteshez.

Ekkorra kikristályosodott bennem végérvényesen, hogy képletesen szólva az én köztársasági elnököm Johann Sebastian Bach, a miniszterelnök Ludwig van Beethoven, a frakcióvezetőm Wolfgang Amadeus Mozart, míg a képzeletbeli kormányomban helyet foglal Giacomo Puccini, Giuseppe Verdi, Liszt Ferenc, Joseph Haydn, Georg Friedrich Händel, Antonio Vivaldi és Gioachino Rossini.

1958-ban jelentkezett a zeneakadémiára, és elsőre felvették. A gólyabálon már megcsillogtatta a parodista képességeit, így kapott egy felkérést Marton Frigyes rendezőtől, és rögtön Bilicsi Tivadar, Honthy Hanna, Márkus László és Psota Irén mellett kapott szerepet – és alkalmanként 150 forintot, így az előadásokkal két nap alatt megkereste a félhavi fizetését.

Ekkor hivatalosan még Kupsa Jánosnak hívták, de a plakátokra már a Koós János nevet írták fel – ezt Marton Frigyes találta ki, mert könnyebben megjegyezhetőnek tartotta. „Ő volt tehát a keresztapám, ha úgy vesszük, de engem meg sem kérdezett erről. Méltatlankodtam is neki, mondván, hogy ha Psota névvel lehet fellépni, akkor Kupsa névvel miért nem, de ő csak nevetett. Mindenesetre ekkor már át kellett íratnom az összes személyes dokumentumomban a vezetéknevemet” – emlékezett vissza erre a fontos fordulópontra.

MTI / Zih Zsolt

Egy csapásra berobbant a köztudatba, amit támogatott az is, hogy az Országos Rendező Iroda (ORI) és a Magyar Televízió szerint mindig szükség volt vérfrissítésre. Így aztán az is előfordult, hogy az ORI nőnapi műsorában egyetlen nap leforgása alatt nyolcszor kellett fellépnie.

Az előadások vezérelve a sikerszámok színre vitele volt. „Lehetett bármilyen koreográfia, abban biztos lehettem, hogy például a Kislány a zongoránál című slágeremnek el kell hangoznia. Ez egyébként rendszerfüggetlen, így volt ez a Kádár-korszakban is, és így van ma is” – mondta.

Ami pedig a munkaritmust illeti: „Sokkal több fellépési lehetőség volt, mint manapság, az élőzenés szórakozás mára gyakorlatilag kiment a divatból a vendéglátóhelyeken. A hatvanas-hetvenes években azonban egymást érték ezek a szórakozóhelyek, ahol igényes műsort adtunk a nagyérdeműnek. Egyszer a minap azzal szórakoztam, hogy elsoroltam a taxisofőrnek, merre is voltak fellépéseim azon az útvonalon, amerre éppen vezette az autót. Elmondtam, hogy a Keleti pályaudvarnál lévő felüljárónál volt a Debrecen Szálló, nyaranta este hétkor ott kezdtem, onnan  gyalog mentem a Royal Szállóig, ezután pedig következett a sztárhely, az EMKE, ahol szintén énekeltem. Utóbbi helyen egy öttagú zenekar kísért. Minden este, amikor ott voltam, teltház volt. Partnereim Alfonzó, Kovács Erzsi és disszidálásig Németh Lehel voltak. Ezután még mindig nem értek véget a fellépéseim, mert egy hattagú zenekar kíséretében a Corvin mozi mögötti étteremben is játszottunk, ezt követte a Marika kerthelyiség. Na, ennyi minden belefért akkoriban egyetlen estébe, és ez így ment nyaranta nap mint nap. Rendszerint az Astoria Szálló bárjában zártam az estéimet, de ha még volt kedvem szórakozni egyet, átugrottam a Jerevánba, ahol találkoztam a kollégákkal, és megbeszéltük az aznapi eseményeket. Onnan még átruccanhattunk az Aranykéz utcai Pipacs étterembe, és ha valakinek ez még mindig nem volt elegendő, átjöhetett velem a Moulin Rouge-ba. A budai művészek a nap legvégén gyakran tették tiszteletüket a Miniatűr bárban is.”

Amikor az első táncdalfesztivált megszervezték, Koós János már befutott előadónak számított. Az Annyi ember él a Földön című dallal indult, és előadói díjat kapott, majd 1968-ban a Kislány a zongoránál is kiérdemelte ezt az elismerést. Az első nagylemeze 1971-ben jelent meg Gulliver és a hat törpe címmel. Volt viszont olyan felvétele is – a Hofi Gézával 1976-ban készített Kell néha egy kis csavargás –, amely nem jelent meg nagylemezen egészen a rendszerváltás hajnaláig, 1989-ig, noha a Magyar Rádió rendszeresen játszotta erről a dalokat, amelyek így közismertek lettek. Hofi Gézával egyébként a magánéletben is összejártak. Az első közös sikerüket a siófoki Pipacs bárban ünnepelték meg: „Reggel hatig ott voltunk, majd csokornyakkendőben és szmokingban megmártóztunk a Balatonban, az ottani fürdőzők  legnagyobb megrökönyödésére.” A vitorlázás pedig meghozta számára Latinovits Zoltán és Bujtor István barátságát, illetve az ötszörös magyar bajnoki címet is.

Közben a könnyűzenei sikerek mellett a filmes szakma is elkezdett érdeklődni utána. Szerepelt többek között a Nem ér a nevem (1961), a Nyári kaland (1973) és a Lila ákác (1973) című filmekben. Felűnt az Operettszínházban, a Erkel Színházban, a nyolcvanas években pedig több éven keresztül a Mikroszkóp Színpadon.

A Szovjetunió beli fellépésekkel hozta a kötelezőt, és mint mondta, fergetegesen jól érezte magát, mert igazi sztárnak kijáró tisztelettel fordultak mindig felé:

Megkockáztatom, hogy a Szovjetunióban egy időben legalább annyira ismertek engem, mint itthon. A moszkvai Luzsnyiki Stadionban több tízezer ember énekelte velem oroszul a Kislány a zongoránált, egészen egyszerűen el voltak ájulva a műsortól.

Fellépett Erdélyben, Felvidéken és a Vajdaságban is, sőt az ausztriai és NSZK-beli magyarokhoz is kiengedték a hatóságok. A Nyugaton letelepült magyarok meghívására már a hetvenes években bejárta többek között Ausztráliát, az Egyesült Államokat és Kanadát is.

A rendszerváltás után is megmaradt a rajongás Koós Jánosért. Az ezredfordulón az RTL Klubon Koóstoló című műsorában énekelt, 2002-ben pedig a Magyar Televízióban havonta szerepelt a Koós Klubbal, így a fiatalabb generációkhoz is eljutott.

Több díjat is kapott – a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét (1995), a Hungaroton életműlemezét (2001), Artisjus Életműdíjat (2005), Magyar Toleranciadíjat (2011), Zámbó Jimmy-díjat (2012), Szenes Iván-életműdíjat (2014), Pro Urbe Miskolc díjat (2016) - de a legnagyobb díjnak azt tartotta, amikor a dalok vagy az előadás végén a közönség tapsol: „Ennél nagyobb elismerést nem tudok elképzelni”.

Koós János 2017 novemberében töltötte be a 80-at. Akkor hatalmas koncerttel  - és rengeteg humorral - ünnepelt, mert mint mondta:

Meggyőződésem, hogy ha a humor meghal, akkor öt perc múlva én is meg fogok.